Kereszt, sarló, kalapács – Kritika a Romzsa Tódor című filmről

„Jó harcot harcoltál…”

Mozifilm készült Romzsa Tódor görögkatolikus püspök vértanúságáról. A munkácsi egyházmegye fiatal, harminchat éves elöljárója 1947-ben szenvedett mártírhalált, mindössze háromévnyi püspöki szolgálat után. Egy templomszentelésről jövet a püspök és társai szekerét elüti egy teherautó, majd az arról leugró pufajkások vasdorongokkal kezdik ütlegelni az egyházfiakat. A merényletet megzavarja egy arra elhaladó jármű, mire a tettesek elmenekülnek. Romzsa Tódor túléli a támadást, de súlyos sérülésekkel kerül kórházba, ahol megmérgezik. A tettes a szovjet kommunista hatalom, a szálak egészen Hruscsovig érnek fel. Mindez nem spoiler, a nemrég boldoggá avatott püspök története nem ismeretlen a katolikus körökben. A film célja ezért talán nem is az ismeretterjesztés – bár ez sem elvetendő –, hanem a történet megelevenítése, és a benne rejlő, belőle meríthető lelkiség ábrázolása.

„A vértanúk vére a keresztények magvetése” – tartotta Tertullianus a 2–3. században, és nincs okunk kételkedni: a mártírokban gazdag korai egyháztörténet a kereszténység rohamos növekedését produkálta. A szekuláris elme számára érthetetlen vértanúság vállalása a későbbiekben sem tűnt el a történelem palettájáról, még a magát fejlettnek, műveltnek tartó Európában sem, sőt, újdonságot hozott: a más vallás ellenében vállalt mártíromságot felváltotta egy világi ideológiával, a kommunizmussal szemben kiálló vértanúság. (Bizonyos nézetek szerint a kommunizmus sem más, mint egy eltorzult vallásosság, eretnekség, de ezt most tekintsük elhagyható mellékszálnak.) Mindehhez két dolog kell: kommunizmus és erős vallásosság – a megszülető Szovjetunióban mindkettő adva volt, és azzal, hogy a kommunista hatalom a második világháború végén megkezdte hosszúra nyúlt vendégeskedését Kelet- és Közép-Európában, e feltételek nálunk is megteremtődtek. A vallásosságról mi gondoskodtunk, a kommunizmusról ők – a pisztoly megjelent a színpadon.

A film történéseinek korára a magyar görögkatolikusság már túlesett egy komoly érvágáson. A trianoni döntés következtében a korábbi közel 10%-ról alig több mint 2%-ra csökkent a görögkatolikusok számaránya, az első világháború előtti kétmilliós népességük bő kilenctizede az új határokon kívül találta magát. A munkácsi egyházmegye szinte teljes területe az újonnan létrehozott Csehszlovákia fennhatósága alá került, és majd csak a második bécsi döntés következtében tér vissza Magyarországhoz.

A hazatérés rövid életűnek bizonyult, 1944-ben megérkezik a Szovjetunió, hogy bekebelezze Kárpátalját, vele az ott élő görögkatolikusságot.

Ettől kezdve jóval intenzívebben folytatódott a csehszlovák uralom idején már a politika által vágyott és elindított folyamat, amely a görögkatolikus egyházat az ortodoxiába akarta visszaolvasztani, ahonnan még a 17. században vált ki, hogy csatlakozzon a katolicizmushoz, elismerve a pápa elsőségét. A magyar identitás mellett ez a nyugati kötődés szúrta leginkább a szovjet szemet, nem is a vallásosság. Sztálin, az egykori szeminarista a második világháború alatt felismerte és fel is használta az ortodoxiában rejlő erőt, a német hadsereg Moszkvához közeledtekor még a Szűzanya ikonjának körmenetét is engedélyezte. A szentkép repülőn körözött a város felett – állítólag.

„…midőn ők gonosz kezekkel agyonkövezének…”

Bokor Attila rendező a püspök kálváriájának pontos bemutatására törekszik, legalábbis a filmben elhangzó szavak és a cselekmény szintjén. Politikai alapú konfliktus, egy kitervelt, de sikertelen gyilkosság, végül egy sikeres második. Miközben az áldozat sejti végzetét, de mintha nem akarna kitérni előle. Ezen a szinten, a tárgyilagosan elbeszélt történet dimenziójában szinte érthetetlen, miért nem próbál változtatni sorsán – mert ezen a szinten, a világi gondolkodás, a logika, a ráció talaján nem is érthető meg Romzsa Tódor (Dér Zsolt) alakja. Még a hozzá legközelebb álló papja (Lux Ádám) sem érti igazán. A mártírhalál a profán értelmezésben tragédia, de a hit szemében kitüntetés, kiválasztottság. Az alkotói szándék (egy Bokor Attilával készült interjú) szerint „ebben a filmben Istenről csak a képekkel és a zenével lehet beszélni”. És valóban, a püspök elhivatottságát, határozottságát, illetve az ezeket tápláló motivációt leginkább a látványvilág (Máthé Tibor) és a zene (Pejtsik Péter) hozza közelebb. Érthetjük ezt úgy is, hogy Romzsa Tódor története ma, nyolcvan évvel később már leírt történelem, és mivel az írást világi találmánynak tartjuk (persze csak ha nem vagyunk kabalisták), a történetben rejlő isteni értelmet csak a leírtakon túli, azoknál misztikusabb médiumok közvetíthetik, mint a képiség és a zene. Ez utóbbi különösen erősre sikeredett – bár a világszép görögkatolikus éneklés markáns megjelenését hiányoltam a filmből, talán túl triviális megoldásnak ítélte a zeneszerző, és megelégedett egy Miatyánk-sztichira beemelésével –, a vonós hangszerek és az énekhang egyszerre borzongatóan és vonzóan misztikus miliőt teremtenek. „[R]észesülvén Krisztus szent, legtisztább, halhatatlan, mennyei, elevenítő és félelmetes titkaiban…” – mondja a pap Aranyszájú Szent János liturgiáján, és ezt a rejtelmes kettősséget érezhetjük a filmzene hallatán.

A képi megvalósítás nem törekszik semmiféle forradalmira, amikor a cselekményt jeleníti meg – és ez nagyon is jól áll neki.

A transzcendensről elmélkedő részek képisége pedig úgy tapogatózik a lehetséges vizuális megjelenítések között, hogy szerencsésen elkerüli a vallási témákra gyakran rárakódó túlzott szentimentalizmust, a bájolgó sztereotípiákat. Nem a gyermeki, naiv istenképet fényképezi, hanem a felnőtt, akár kételkedni is merő hitet.

A főcímet követően pár kiírt mondatban értesülünk a történelmi előzményekről: ezeréves magyarság, csehszlovák uralom Trianon után, rövid magyar világ a második bécsi döntés eredményeképpen, majd szovjeturalom. Az első képkockákon az 1920-ban kilencéves gyermeket altatja édesanyja – Szent István, az első vértanú történetét meséli neki. Látjuk ezután Rómában a papszentelést (a felszentelő pap szerepében egy valódi parókussal, Makláry Ákos atyával). E két előzményjelenet – azon túl, hogy a vértanúság és a szentség előrevetülése – talán a magyarságot (Szent István és I. István király névazonosságával) és a katolicizmus római kötődését (megint csak István királlyal) teszi meg alaphagyománynak. Mindez a tisztább helyzet miatt lehet célszerű, mert ha a film beletévedne etnikai kérdésekbe, a ruszint és a magyart egyaránt anyanyelvként bíró püspök alakja csak zavart okozna. Hiszen a ruszint-rutént ma már ukránnak tartja az ottani statisztika, az ukrán meg a nyugati szemnek már majdnem orosz, tehát összemosódhat a megszálló és a megszállt. Jobb a tiszta határvonal. Ugyanez a helyzet a vallás bemutatásánál: a görögkatolikusságot külsőségekben az átlag mozinéző nemigen fogja megkülönböztetni a pravoszláv-ortodox vizualitástól, ezért célravezető lehet a római katolicizmus képi hangsúlyozása. Talán ezért látunk annyi rózsafüzért meg festett Jézus- és Mária-szobrot – utóbbiak kiváló kontrasztját adják a helyi rendőrfőnök, Petrov íróasztalán álló fehér porcelán-Leninnek. És ezért halljuk latinul az „Isten báránya, te elveszed a világ bűneit” kezdetű himnuszt feldolgozó filmzenetételt az egyik jelenet alatt. Tehát a konfliktus ekképpen áll elénk: az erő pozíciójában az orosz kommunizmus és a Moszkva alá gyűrt pravoszlávia, szemben az esélytelennek tartott római (nyugati) kötődésű magyar katolicizmussal. Vallás és politika, Dávid és Góliát néz farkasszemet.

A rendőrfőnök Petrov (Bezerédi Zoltán) és Romzsa Tódor első beszélgetése a filmben a meg nem értés érzékletes ábrázolása. A kommunista célokban, azok megvalósításában végletekig hívő Petrov szellemi koordináta-rendszerében értelmezhetetlen a püspök elutasító érvelése, ahogy az is nyilvánvaló, hogy Tódor atya sem tud mit kezdeni a rendőrfőnök szempontjaival. Két egymással nem kompatibilis világ találkozik, aminek nem is lehet más kimenetele, mint az összeütközés. Petrov nem egyértelműen ellenszenves figura, inkább tűnik egy kedélyeskedő, de azért ellentmondást nem tűrő csavarnak a gépezetben, mintsem vérszomjas szörnyetegnek. A párthierarchia alacsonyabb lépcsőfokán áll, mint a püspök meggyilkolását elhatározók, őszintén meg is retten, amikor tudomást szerez az elveszejtés tervéről. Az ő karaktere talán még bővebb, mélyebb kifejtést is elbírt volna. „Zolinak van egy nagyon erős »belső mosolya« a filmben, ami remekül illik Petrov karakteréhez” – mondta a rendező a fent említett interjúban, de hogy ez a karakter pozitív tulajdonságára utal-e, vagy pont a cinikusságának jele, azt nem árulta el a direktor. Szóval lehet, hogy én is besétálok a csapdába, a cinkos mosoly mögött nem észrevéve az ezerarcú gonoszt. A film vége felé látható jelenetnél viszont, amikor az ügynök-nővér Odárka (Péteri Lilla) beadja a gyilkos méreginjekciót a püspöknek, pontosan ez jutott eszembe. Az ő arcának közelképét látva – pedig egy szép színésznőről van szó – mintha tényleg maga a gonosz nézne ránk a vászonról.

A békés, derűjét végig megőrző püspök krisztusi alakja és a szovjet rendszer pusztító romlottsága közötti kontraszt többször is megjelenik előttünk. Míg a kommunista hierarchiában lefelé az ordítozás, felfelé a meghunyászkodó alázatosság (és a telefonok lerakása után a mohó alkoholkortyolás) dívik, az egyháziak esetében mindennek nyoma sincs, mégis működik a főnök-beosztott viszony, ahogy azt például a kórházban fekvő püspök, a nővér és a főnővér közti rövid párbeszéd is jelzi. Mindenki tudja, ki kinek engedelmeskedik, ki hol áll a ranglétrán, de azt a nagy egész működtetésére használja, nem a saját presztízse emelésére. Tódor atya és az alá beosztott papok viszonya baráti, a püspök még a kocsis áldáskérésére is talál időt, és barátsággal teljesíti.

Itt érdemes felidézni az első, sikertelen merénylet vezetőjét, akit a felettese fejbe lő. Csorij nem ellenkezik, szó nélkül hátrafordul – mint később a püspök, ő sem próbál egérutat nyerni, nem kér kegyelmet, minden másban azonban pont az ellentéte. Az ő halálának semmilyen hozadéka, következménye nincs, mint ahogy annak sem lett volna, ha életben hagyják. Ő a rendszer ismeretlen senkije, akire csak a piszkos munkát bízzák, és ha nem válik be, eldobják. Még a neve is bizonytalan. Akkor hát miért is vesztegetek rá ennyi szót? Mert Krisztus halála egyszerre volt a mindenek királyának alászállása (majd feltámadása), miközben külsőségeiben egy bűnöző megszégyenítő kivégzése. Romzsa Tódor és Csorij a halál kétféle dimenziója: míg előbbié a teremtőjéhez vezet, utóbbié a porba.

„…mennyei kézből koronát nyertél…”

A film jó néhány előjelet villant fel, amelyek előrevetítik a közelgő tragédiát, és mivel az események végkimenetele ismert a néző előtt, könnyebben felismerheti ezeket. Nem rejtett utalások, mint például a Gyilkosság az Orient Expresszen isztambuli asszonyának megkövezése, amelyből szinte előre „kipuskázható” a későbbi gyilkosság rejtélyének megoldása – persze ez a korai jelenet csak utólag nyer értelmet. A film elején a kiadós zivatar a mindent elmosó vízözönt, egy új világ eljövetelét sejteti, közben a szobában az egyház első vértanújáról halljuk az esti mesét. A püspök a svájci rádió adásában saját halálhírét hallja meg – hang az éterből, a végtelenből, az ismeretlenből. Talán Jézus Péterhez intézett szavai jutottak eszébe: „Bizony, bizony mondom neked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahová akartál. Amikor azonban megöregszel, kiterjeszted kezeidet; más övez fel téged, és oda visz, ahová nem akarod” (Jn 21,18).

Az üres templomba imádkozni betérő püspök jelenete több szempontból is talán a film csúcspontja. A félhomályba belépő Tódor atya mögött, a nyitott ajtón erős fény árad be, olyasmit sugallva, hogy a világban, odakint minden tisztán látható és érthető,

de bent, az Isten közelségében az emberi elme csak tapogatózik, a megértés végességével kénytelen szembesülni.

A püspök Jézus szavait ismétli: „de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te”. Közben az Agnus Dei (Isten báránya), Izajás messiási próféciája hangzik fel egy nagyon izgalmas zenei megfogalmazásban. Mivel ez a római katolikus miséknek állandó formulája, számos zeneszerző misekompozíciójában hallhattuk már, és ez a hagyomány, valamint a misén történő előadásból adódó kötelmek jobbára egy adott mederbe terelik az egyetemes Agnus Dei-termést. Filmzeneként viszont szabadabban nyúlhat hozzá az alkotó, és ennek eredményeként esetünkben egy zsigeri, viharos, valamiféle rejtett ősi erőt (erősen szubjektíven: ősmagyarságot, szittyaságot – a szó köznapi értelmében) megidéző tétel született, amely egyszerre akusztikai hangulatfestmény, hangeffektusok sora, illetve érett művészre valló dallamokból álló zenemű. Mindez nem két külön zenei réteg egymásra fektetéséből vagy váltakozásából áll elő, a hangszerek és az énekek egyszerre effektek is, zene is.

Persze látunk égen köröző varjakat is, ez, úgy tűnik, sajnos kihagyhatatlan. Végül maga a történet is előjel, a püspök kiiktatása előrevetíti az egyház betiltását. De ahogy Romzsa Tódor emléke nem oldódott fel a felejtésben, a görögkatolikus egyház is túlélte az illegalitást, és ma is él Kárpátalján.

Összességében szép és szerethető alkotás született, bár a görögkatolikusságról, eltéréseiről a római katolicizmustól nem tudunk meg sokat – talán mert az alkotók sem ehhez az egyházhoz tartoznak, vagy talán mert nem ez volt a legfontosabb. A történések jól követhetők,

a karakterek megjelenése, viselkedése abszolút hihető, nincs túljátszott szerep, senki sem tűnik a saját karikatúrájának,

ami pedig elő-előfordul vallási témákat feldolgozó alkotásoknál.

A film végére mégis maradt egy kis hiányérzetem – és nem arra gondolok, hogy miért csak hármasban ültem a teremben egy idős házaspárral. A történet kifutását nem ott érzem, hogy a halott püspök koporsóját szekérre teszik a hívek és a pap testvérek, és gyertyafényes menettel kísérve elszállítják. A vásznon megjelenik pár mondat az azóta lezajlott boldoggá avatásról, ami örömteli, hiszen a szentség kiválasztottságot, a világtól elkülönítettséget jelent. A pásztor révbe ért, de mi történt a nyájjal? Mi a transzcendens jelentősége Romzsa Tódor vértanúságának? A ráció, az intellektus, a világi értelem még nincs maradéktalanul kiszolgálva. És a léleknek is jól jönne egy-két percnyi szimbolikus-metaforikus képköltészet, megtámogatva a zene elemelő varázsával. De talán pont itt bújik meg a tanulság. Akarunk még kapni valamit, hogy az élményünk teljes legyen, miközben a film pont egy olyan karaktert mutat be, aki csak adott, sőt, az életét adta. Ha egy kicsit is azonosulnánk Romzsa Tódorral, jelleméből, erejéből, hitéből akár morzsányit is magunkévá tennénk, elégedjünk meg ennyivel. És „békével távozzunk”!