Az ösztönök ellen dolgozva – Kritika a Thália Színház Black Comedy című előadásáról

Peter Shaffer 1963-as Black Comedy című drámáját állította színpadra a Thália Színház, amely a hirtelen jött vakságban született nevettető helyzeteket használja ki teljes sikerrel. A műfaj komikumát már a középkori vásári színjátszás is felfedezte, de ne gondoljunk lejárt vagy közhelyes viccek sorára. A nézőtér szűnni nem akaró nevetése bizonyíték arra, hogy az emberek humora az idők múlásával igen keveset változott, az alapok ugyanazok maradtak. Az előadás pedig úgy állít görbe tükröt az emberi képmutatás elé, hogy közben egyáltalán nem sértő senkire nézve.

A darab legelején elmegy az áram, de ez nem azt jelenti, hogy a néző egy sötét színpadot nézne 90 percen keresztül. A történetbeli áramszünet sötétje valójában teljes fényárt jelent a színpadon, azonban ha megjelenik egy-egy gyertya, gyufa vagy öngyújtó a színen, akkor félhomályra vált a megvilágítás. Mondhatni, ez a színház szinte tökéletesen fordítja önmaga ellentétére a valóságot, legalábbis a fény és a sötétség játékában. A színészek pedig gördülékenyen váltanak ilyenkor a kidülledő szemű, vaksi állapotból természetes alakjukba. Bonyolult műfaj ez a típusú helyzetkomikum, hiszen nagyon nehéz eltalálni a megfelelő arányt, hogy a néző végig nevessen, de ne unja meg a folytonosan várható összeütközéseket, eleséseket.

Bonyolult kettősség

Kezdetben a függöny nem nyílik szét, és csupán az alóla kiszűrődő fényből tudjuk, hogy a színpadon világosság gyúlt, és valami már történik. Egyelőre csak vakon, hangeffektekbe és a függönyön túl zajló párbeszédbe kapaszkodva ismerjük meg Brindsley Millert (Jámbor Nándor), a jegyesét, Carol Melkett-et (Sóvári-Fehér Anna) és az alaphelyzetet. Minden komédia legfontosabb dramaturgiai eleme az időzítés, ami itt tökéletesen működik: a rádiójátéknak is beillő jelenet éppen elég rövid ahhoz, hogy a néző ne kezdjen unatkozni, viszont éppen elég hosszú ahhoz, hogy felüdülés legyen a függöny felgördülése. A bonyodalmak kiindulópontja egy zárlatos lemezjátszó, amely miatt kimegy a biztosíték, teljes sötétség támad, azaz a fényárban úszó színpadon megpillantjuk a két hang tulajdonosát, akik kidülledő szemmel bámulnak a semmibe.

A nézők és a színészek tehát mindent látnak, a karakterek viszont semmit sem. Gondoljunk bele, hogy a színészeket játékuk alapjaitól, a színésztársuk tekintetétől, reakcióitól fosztja meg ez a helyzet.

Bonyolult kettősség, de az előadás művészei szinte egytől egyig megugorják ezt a feladatot. Nézőként elhiszem, hogy nem látnak, holott nagyon szeretnének.

Sikeresen kapcsolják ki ennek az alapvető érzékszervnek a használatát, és tapogatva, különböző eszközökkel találják meg egymást vagy éppen egy feléjük nyújtott poharat a sötétben. Rengeteg gyakorlás, precíz és körültekintő rendezés áll a produkció mögött, hiszen ha akár csak egy pillanatra is kiesnének ebből a hirtelen jött vakságból, a színpadi valóság sérülne meg, és látszattá válna a játék.

Jámbor Nándor akrobatikus ügyességgel kelti életre Brindsley Millert. A csóró művész a sötétség leple alatt próbálja kicsempészni Harold barátja (Sipőcz András) bútorait a vendégek fején át, cipőjét levéve, csendesen a többiek között. Jámbor kidülledő szemmel hibátlanul kivitelezi ezeket a bonyolult mozgásokat, mindezt úgy, hogy arcán nem látszik a koncentráció, szerepében marad.

A Sóvári-Fehér Anna alakította Carol nem egy tipikus naiva. Talán az ezredes apa mellett felnőtt lány talpraesettsége töri meg ezt az amúgy szokványos karaktert. Kissé nyávogósan segíti B macit (Brindsley-t), támogatja a fiatal művészt az útján. Sóvári-Fehér Anna szintén remekül szerepben marad végig az előadás folyamán, és akkor is hatalmas, kerekre nyitott szemekkel ül a színpadon, amikor csak hallgatja mások párbeszédét. Látványosan botorkál át a színpadon, és segíti a bútorokat visszacsempésző vőlegényét küldetésében.

A darab esszenciáját az adja, ahogy a sötétben felszínre kerül az emberek igazi jelleme, és megismerjük a szereplők személyes tragédiáit. A sötétség egyszerre leplez és megköt, korlátoz, hiszen a mindennapi életünket a szemünkre hagyatkozva éljük. Mi történik azonban, ha ez a lehetőség megszűnik? A hirtelen vakságban és az azzal járó teljes takarásban mikor engedünk meg magunknak egy ruhaigazítást, amit a vendégek előtt nem tennénk, mikor vetjük le cipőnket és nyújtózunk egy nagyot, vagy kezdjük el rágcsálni a körmünket, hiszen úgysem látják, elég, ha a beszédben megmarad a vendégség követelte udvariasság. És ezek még csak a legártalmatlanabb ösztönös reakciók, ahogy a sötétség leple alatt lehull a személyiségről a nyilvánosságban viselt maszkja.

Az előadás kulcsa a koreográfia, mivel a történet szerint mindenki teljes sötétségben tapogatózik. Mindennek megvan a pontos helye, hiszen enélkül elbukna a darab.

A rendező, Vida Péter precíz munkát végzett a mozgások megkoreografálásában.

Ráadásul mindezt sikerült úgy megcsinálnia, hogy a karakterekhez hű mozgást követelt meg, így nem kötötte meg a színészeket saját játékukban. A darab a második felére ugyan elfárad, ami inkább az eredeti műben is megjelenő végletes fokozás miatt van, hiszen érkezik még egy szereplő, hoz egy újabb félreértést, a biztosítékot megjavítják, majd újabb zárlat következik be, és a néző már vágyna a feloldásra, de az csak nem akar megérkezni.

Könnyed alakítások

Az áramszünetben a sötéttől félő szomszéd, Furni néni (Udvarias Anna) is csatlakozik a fiatal párhoz. Az idős hölgy rikító rózsaszín kosztümjében kedvesen csodálja meg és ismeri fel a szomszédtól lopott dísztárgyakat és bútorokat, de Carol kérésére nem buktatja le őket. Kezdetben egy kedves kis angol hölgyként ül a színpadon, aki kedélyesen elcsacsog Harolddal vagy az ezredessel. Csak „limcsit” iszik, és kissé sznob, ám a sötétség fényt derít Furni néni személyes tragédiájára is. Udvarias Anna nagyszerű alakítása megnevetteti a nézőt, ahogy a szerethetően ártatlan néni átbotorkál a sötétben az italospulthoz, ahol – mivel senki sem látja – a limcsi helyett gint kezd fogyasztani. A sötétség leple alatt a kedves angol hölgyből egy blézerét levető és parókáját letépő, majd énekre fakadó, részeges Furni néni válik. Udvarias Anna karaktere szép ívet jár be mire a tetőponton elhagyja a színpadot. Ám előtte még észhez tér egy pillanatra, és búcsúzásában újra feltűnik a kedves, visszafogott hölgy. Harold karon fogja és hazakíséri, amivel lehetőséget kap, hogy ő is hazamenjen, Brindsley lebukjon, és ezzel feloldja az előadás bonyodalmát.

Sipőcz András kifogástalanul alakítja Harold Gorringe-ot. Egyszer sem zökken ki szerepéből, karaktere tökéletesen vak marad a sötétben, ám a fény megjelenésekor könnyedén vált, és szépen látszik játékán a két helyzet közötti kontraszt. Komikusan sznob, kidolgozott gesztusaival nevettet. Fény derül viszonzatlan vonzalmára Brindsley iránt, és ezzel kapcsolatos sértettsége ugyancsak remek humorforrás. Nem esik túlzásokba, megtalálja a mértéket, miközben kifejezetten nehéz lehet egy-egy jelenetben megőriznie a vakságát. Például, mikor Furni nénivel folytat közhelyes beszélgetést, miközben Brindsley a fején át viszi ki a tőle kölcsönvett bútorokat, és a közönség harsányan nevet – ha itt egyszer is elmosolyodna, a jelenet elveszítené eredendő komikumát, de zavartalanul, természetesen gesztikulálva folytatja a beszélgetést. Különösen szépen tud együtt dolgozni jelmezével és kellékeivel, ahogy például kényeskedve zsebkendőjével fog meg tárgyakat, vagy kis kecskeszakállát simogatja természetesen gondolkodás közben. Szinte ellentétként jelenik meg az ezredessel szemben, aki – mivel nem látja, kivel van dolga – nagy szimpátiával fordul a férfi felé.

Bede-Fazekas Szabolcsot megtalálta egy újabb szigorú karakter. Könnyedén alakítja ezt a szögletes, lányáért a maga módján aggódó apát.

Remekül dolgoznak együtt Jámbor Nándorral egy-egy jelenetben, ahogy az egyik kalamolása alatt éppen átbújik a másikon, és fordítva. Mindezt halálos komolysággal, a koregográfia által megteremtett látszólagos véletlenszerűséget végig megőrizve. Játéka természetes, karaktere nem fecseg, de mozdulataival, a sötétben való szerencsétlenkedésével abszolút magával ragadja a nézőt.

Megérkezik a darab egy újabb bonyodalmát okozó alakja, Brindsley régi szerelme, Clea (Szabó Erika). Brindsley-n kívül senki sem tudja, hogy jelen van, így kaphatunk róla is egy jellemzést Caroltól és Haroldtól, akiket a féltékenység vezérel. Egy közönséges, csúnya lányt írnak le, és nem is értik, miért volt együtt vele Brindsley. A fiú védeni próbálja szerelmét, de Furni néni helyeslően Haroldék mellé áll. Clea még meg sem szólalt a színpadon, de már láthatjuk, hogy semmiképpen sem csúnya, ahogy a többiek leírták, kíváncsian várjuk hát, milyen is a jelleme. Clea viszont nem illik bele egyik tipikus vígjátéki karakterbe sem, ezért igazán csak a darab végén kezdjük sejteni jellemét. Clea hajlandó elrejtőzni az emeleten, de egy idő után megunja a dolgot, és lejön a szobából. Bár belemegy Brindsley játékába, és az öreg takarítónőnek tetteti magát, de ezt is meggondolja, és mégis lebuktatja szerelmét. Karakterének motivációi homályosak, és ezzel a színésznő játéka is zavarossá, sőt egysíkúvá válik. Szabó Erika alakítását sajnos még a sötét sem köti igazán, ő nem próbál kidülledt szemmel látni, nem beszél a másik hangja felé, hanem a nézők felé fordulva mondja el szövegeit, azaz nála sérül a hirtelen jött vakság. Viszont ezzel a darab egységessége szintén megbillen, és ez a kibeszélés megtöri az addig feszesen kitartott színházi varázst.

Füzér Anni jelmezei bátran, rengeteg színt használva dobják fel az előadás látványvilágát. A díszletet Bujdosó Nóra készítette, akinek bensőséges hangulatot kellett létrehoznia ahhoz, hogy egy kedves szobabelsőt kapjunk, és a sötétben botorkáló színészeket is segítenie kellett a kevés bútorral, valamint a minimális díszlettel. Ez a minimalizmus viszont itt tökéletesen megmutatja, hogy egy díszlet visszafogottsága milyen hangsúlyosan tud előtérbe emelni egy kiválóan megkoreografált előadást.