„Ötszáz év múlva is elolvassák” – Tóth László hetvenötödik születésnapjára

Tóth László gazdag és szerteágazó életművét lehetetlen lenne pár bekezdésben áttekinteni, ám Pécsi Györgyi a 2015. évi Kortárs-díj átadása alkalmából elhangzott tömör és velős laudációja mégis pontosan összefoglalta addigi pályájának esszenciáját: „Közel fél száz önálló könyv, többtucatnyi szerkesztés, műfordítás- és gyerekkönyv jelzi Tóth László pályáját. Költő, író, műfordító, kiadóvezető, színház-, sajtó-, eszme- és művelődéstörténész – a tágabb értelemben vett szlovákiai magyar irodalom és kisebbségtörténet mindenese és bolygó hollandija, hiszen mindezt Csehszlovákia, Magyarország, Szlovákia teljes jogú állampolgáraként, avagy budapesti születése révén nem épp illő módon, de Budapesten kiállított okmány szerint, »hontalan«-ként teszi.

Írói és emberi tapasztalata szerint kölcsönösen egymást meghatározó és inspiráló szellemi életkapcsolatban áll a jelen múlttal, ez teremti meg a világban való otthonosságérzésünket, erősíti meg személyes és nemzeti identitásunkat.

A költő Tóth Lászlót egyszerre jellemzi a kísérletezés, a formabontás, a határok átlépésének, meghaladásának és a hagyományokhoz illeszkedő arányosságnak az igénye. 2015-ben olyan esszésorozatot közölhetett a Kortárs Tóth László tollából – Fodor Andrásról, Nagy Gáspárról, Mészöly Miklósról, Sziveri Jánosról –, melyekben mértékadóan együtt áll a személyes emlékezés, az írói és emberi portré, az esztétikai és erkölcsi minőség és az irodalomtörténészi egzaktság.”

Felvidéki költők társasága – Tóth László: A színész – előadja: Gál Tamás

Tóth László irodalmi és irodalomtörténeti munkássága önmagában is sokszínű és sok műfajú, és ehhez elég csak a Kortárs folyóiratban megjelent írásaiból szemléznünk: számos verse mellett 2006-ban például Kis traktátus egy nagy szerelemről címmel prózai művet közöltünk tőle, 2007-ben A múlt és az ismeretlen jövő között címmel Peéry Rezső életéről írt, 2013-ban „…az idő palánk-lécei mögött” címet adta feljegyzéseinek, melyeket Weöres Sándor naplóihoz fűzött. Futamok és rajzok című költőportré-sorozatának darabjai, melyeket Pécsi Györgyi laudációja is méltatott, a 2015. évfolyamban jelentek meg. Tary Orsolya ezeket később, már a kötetbe rendezett portrékról szóló kritikájában „mások arcára vetített mozgó önarcképnek” nevezte. Pár évvel később, 2018-ban Berzsenyiről írt folyóiratunkba, de ugyanebben az évben Hagyományfolytonosság – hagyománytörés – identitás címmel jelent meg kétrészes irodalomtörténeti áttekintése, melynek alcímébe rejtett témája Kérdések és töprengések a szlovákiai magyar irodalomhoz (akár van, akár nincs) volt. Tavaly pedig Grendel Lajos önéletrajzi töredékeit, feljegyzéseit gondozta és látta el jegyzetekkel a Kortárs számára (2023/5. és 6. szám), majd ezekhez a naplótöredékekhez fűzött gondolatait is összefoglalta egy külön esszében a 2023. decemberi lapszámban.

A Kortárs folyóirat kritikarovata ugyancsak évtizedek óta követi Tóth László köteteiből kirajzolódó életművét. Gajdó Tamás a …nagy haszna a Teátromnak. Régi és új színháztörténeti dolgozatok Komárom és Pozsony múltjához című színháztörténeti kötetéről közölt recenziót, és megállapította, hogy „Tóth László több olyan színházi jelenségre is fényt derített, amelyekre eddig a magyar színháztörténet-írás egyáltalán nem figyelt fel”. A Wittgenstein szóvivője című verseskötetéről 2018-ban Papp Máté, Hagyomány és identitás – Tanulmányok és esszék a (cseh)-szlovákiai magyar irodalomhoz című irodalomtörténeti gyűjteményéről tavaly Pécsi Györgyi írt kritikát. Idén pedig Nagygéci Kovács József a Rossz napok címmel megjelent új verseit és „rátalálásait” elemezte a folyóirat májusi számában. Írásainak minőségére és színvonalára a legjellemzőbb talán mégis az, amit Képes Gábor a 2004-ben Átváltozás címmel megjelent összegyűjtött verseiről írt méltatásának címében megfogalmazott, és amit mi is kívánunk számára születésnapja alkalmából, hogy műveit „ötszáz év múlva is elolvassák”.

Tóth Lászlót hetvenötödik születésnapja alkalmából Vilcsek Béla A senki földjén létezés nyugtalansága – Tóth László (ott)hontalan (itt)honossága című esszéjének részletét idézve köszöntjük:

Tóth László minden egyes megnyilatkozásából és megnyilvánulásából érezhető, hogy számára az elvesztett Éden megtalálását, a nyomasztó hétköznapokból való menekvést, a belső békét és biztonságot (azt a bizonyos „megtalált nyugtalanságot”) mindig is a versírásra kész és azt lehetővé tevő állapot, vagyis maga a költészet jelenti. Ez vezérli pályájának első korszakában („a hídon innen”), amikor az újfajta költői szemlélet- és alakításmód meghonosítása és elismertetése érdekében megvívja és elszenvedi a maga küzdelmeit, s alapvetően ez vezérli második korszakában is („a hídon túl”), amikor kényszerű száműzettetésében is mindent elkövet annak érdekében, hogy a szlovákiai magyar irodalom és művelődés értékei az összmagyar irodalmi és művelődési köztudat részévé válhassanak. Az önként vállalt, de egyre nagyobb tehertételt jelentő kötelezettségvállalások közepette mindvégig a nyugodt alkotómunka lehetőségére és az addig elért eredmények elmélyült összegezését lehetővé tevő alkotói létállapotra áhítozik. Mindegyre a „senki földjére” vágyakozik. Úgy kell elképzelnünk őt, mint versbeli vissza-visszatérő alteregóját, Ádámot. Emberi és költői léthelyzetét pedig úgy, mint egyik kulcsversének címe meghatározza: Ádám a határon. Figyeljünk csak rögtön a vershelyzet leírására: „Ádám a határon, a Duna-híd / kellős közepén, a korlátnak támaszkodva, / almát rágcsál mélán. Alatta faágakat, / ismeretlen rendeltetésű műanyagflakonokat, / szemetet, s egykedvű sirályokat ringat / a piszkosszürke víz.” (Jó szokásának megfelelően a költő szeren­csére ezúttal is megadja versének pontos keletkezési helyszínét és időpontját: „Komárom–Komárno, Duna-híd, 1988. szeptember 11.” Ha hinni lehet az adatolás valódiságának, akkor ez a vers a szerző szempontjából a lehető legideálisabb helyzetben fogant.)

S figyeljünk csak, mit is kezd a költői alakmás ezzel a versírás szempontjából ideálisnak nevezhető szituációval: „Az Édenre nem emlékszik már. / Évától is elvált néhányszor, / viszont az almáról, / amit most itt, a Duna-hídon rágcsál mélán, / azóta sem tudott leszokni. / Csend van most benne, / belső tereiben némaság honol, / csend van most, s e csenddel / pusztítja őt a pokol, / amikor hirtelen / ott terem mellette / az Introverzió Démona, / és verset írni, / zsebéből papírt s ceruzát / húzni elő támad kedve egyszeriben.” A versbeli versből azután nem lesz semmi, mert az alteregó megriad az esetleg rá leselkedő határőröktől és vámosoktól, s végül – a szerzőtől már megszokott eltávolító, ironikus gesztussal – „a csutkát messzire pöcköli a vízbe, / s a képzeletbeli küszöböt / szórakozottan lépve át, / elindul, / amerre mennie kell”. Mindeközben a költői pálya egyik legjellemzőbb verse – tehát nem a versbeli, hanem a valóságos vers – szinte észrevétlenül és mégis megszületik. Mert versnek – hiába a hídon inneni és a hídon túli világ „kézzelfogható valóságossága”, hiába a határőrök és vámosok fenyegető közelsége – születnie kell. Meg kell születnie.

Szüntelenül meg kell kísérteni a nem levőt, a fölfoghatatlant, a transzcendenst, a semmit, a van is, nincs is kettősségét.

Szembe kell nézni az „irdatlan nagy, kegyetlenül fehér papírlappal”, s az alkotás folyamata során újra és újra szembesülni kell „az éppen születőfélben lévő személyiséggel”. Önmagunkkal. Azután szépen menni kell tovább a magunk útján. Újra és újra keresnünk kell a magunk senki földjét, a bennünk honoló némaságot, a bennünk lakozó csendet.

Vilcsek Béla esszéjének első részét itt, második részét pedig ezen a linken olvashatják.