Fekete bárány, kék patkány – Kritika Vészits Andrea Ábris és az azúrkék patkány című regényéről

Az Ábris és az azúrkék patkány virágcsokor, amelyet egy képeslapra illő alpesi réten, vagy egy külkerületi kaszálón szedhettek. Mindenfajta virágból van benne néhány szál, ám egy ilyen dús csokornál a balansz, a zsúfoltságot elkerülő részletesség nehéz – kérdés, hogy Vészits Andrea könyve végső soron milyen csokor. Annyi biztos, hogy színpompás, fontos könyv, jelentékeny vállalásokkal: sokat markol az állat-ember viszonyoktól kezdve a transzgenerációs traumákig, de csak a végére derül ki, mennyit fog, és hány szálat hajít el szándékosan útközben.

Az Ábris ifjúsági regény, amely az előző kötet, a 2024-ben megjelent Agáta és a jegenyenyár koncepcióját követi, nem csupán a vizualitás (mindkét borítót Bölecz Lilla grafikája díszíti, valamint a kitűnő illusztrációkat is ő rajzolta), hanem a karakterek tekintetében is. Mindkét regény főszereplője egy erős képzelőerővel rendelkező, bizonyos okokból kívülálló pozícióban lévő gyermek, akinek fontos társa-barátja egy állat. Míg Agáta Mázli kutyája mellékszereplő, Ábris Azúrja már főszereplővé válik.

Ábris kilencéves, rajzolásfixációs és súlyosan állatallergiás; édesapja munkahelyén, a kutatóintézet mosdójában összefut egy kék kísérleti patkánnyal, akit megment, elnevez Azúrnak, majd elrejti, és hogy biztonságba helyezze, felveszi a kapcsolatot nagyszüleivel, akiktől szülei elhidegültek. Végül egy kis időre kiköltözhet a nagyszülők kertvárosi házába, ahol otthont keres új barátjának. Felszámolja a félelmeit, kilép a komfortzónájából, megismerkedik a természettel, és még a családot is elindítja az újraegyesülés útján. Nagyjából egy új generációs Tüskevár vázlatát kapjuk az urbánus környezetben élő gyermek természet(közel)be kerülésének konfliktusgenerátorával, az idősebb generáció mentori pozíciójával és a főszereplő természet csiszolta lelki-szellemi érésével.

A regény fokalizációja kifejezetten izgalmas: egy külső narrátor perspektívájából követhetjük végig a kisiskolás fiú kalandjait, Azúr naplóbejegyzései pedig első szám első személyben íródnak.

Vészits épp ezzel bontja meg (látszólag, de erről később) az ember–állat hierarchiát, hiszen nem képviseleti perspektívát alkalmaz, hanem idézi a patkányt.

Az író ezzel hangsúlyozza az érettségi fok differenciáját is: a patkányok, mivel igen rövid élettartamúak, gyorsan „érnek”, tehát Azúr relatíve fejlettebb (a regény antropomorfizációs gesztusai ellenére szándékosan nem használom az érettebb jelzőt, hiszen az elsősorban mentális-pszichés tekintetben értendő, ilyen téren pedig egy patkány kevésbé komplex az emberekhez képest – a fejlettség univerzálisabb fogalma könnyebben engedi az ember és az állat összehasonlítását e tekintetben), mint Ábris, akinek a nézőpontjához szükség van az eltávolított narrátor szülői felügyeletére. Eklatáns különbség, hogy a patkány Ábrist Leandernek nevezi el a vörös haja alapján, ami egy fokkal távolibb asszociáció, hiszen nem Vörösnek, hanem egy másik vörös színű dolognak hívja.

Ha már színek: a két perspektíva a nyelvben kapcsolódik össze, pedig Azúr limitált ismeretanyaggal rendelkezvén inkább körülír, mint megnevez, balladai homályt pöfékel, amelyet rendre az emberi perspektíva oszlat el. A kapcsolódás ezen korrekciók mellett a színeket leíró szóösszetételek mentén történik: Ábris rengeteget rajzol, számára minden élő és élettelen dolognak fontos tulajdonsága a szín – bár ez több esetben inkább a narrátor megfigyeléseiben manifesztálódik nyelvi eseménnyé. Csak néhány sajátosabb példa: kísértetfehér, lóbordó, kagylószín, ananászsárga. A regiszter néha szinte archaizál, vagy épp a szlenget emeli be, Ábris megnyilvánulásaiban ez kifejezetten reális keveredés; mégiscsak kisgyerek, akinek most csírázik az identitása, és számos forrásból, nyelvváltozatból táplálkozik (kötelező olvasmányok, osztálytársak, filmek, szülők stb.).

Ábris és Azúr viszonyában evidens a kirekesztettségből fakadó kapcsolat (Ábris az allergiái, illetve a rajzolásfixációja, Azúr pedig a kék bundája miatt).

A kívülállói pozíció ráadásul Azúr esetében kettős: a patkányok híresen magas intelligenciájuk ellenére közutált állatok, és a fajtársai is kipécézik. Megismerkedésük is az izolációjuk metszéspontjában történik: Ábris apja a rágcsálókon folytat gyógyszerkísérleteket, amelyek egyik mellékterméke a bekékült patkány, egy nem kívánatos egyed.

Az outsiderpozíció mellett fontos a szereplők percepciója, az én, a másik és a világ észlelése. Derrida a The Animal That Therefore I Am című tanulmánykötetében azt a megállapítást teszi, hogy az állatot megfosztották a világ fenomenológiai fogalmától és a nyelvtől, amely megállapítás illeszkedik kultúránk fundamentális emberközpontúságába, amelyből egészen a záró bekezdésig menekvést látszik nyújtani a könyv, ugyanis a patkány konzekvensen felépített perspektívából beszél (a ruha színváltós kültakaró, a kéz mellső mancs stb.), nyelve van, ugyanakkor megnevezés helyett inkább tapasztalatai alapján írja körül a dolgokat.

Ábris az emberi környezet miniatürizálásával próbál otthont teremteni Azúrnak; feltételezi, hogy az ő életmódja a patkánynak is megfelel, az állat-ember határ felszámolása helyett az állatot némileg átemeli a határvonalon. Azúr nem lép kapcsolatba Ábrissal, csak indirekt módon képes hatni a kisfiúra, sőt néha a puszta nem-én természeti-passzív szintjére kerül, azonban mégis őriz egyfajta integritást. És e határ adja a könyv realitását: nincs a klasszikus értelemben vett emberi nyelven beszélő állat, hanem egyrészt két külön perspektíva van, amelyek hunyorítva közelítenek az egyenjogúsághoz, ezáltal illeszkedve a kortárs gyerektartalmak állatábrázolási trendjeibe (A vad robot; Hoppers). Másrészt Ábris a saját perspektívájából közelít az állat felé, ám gesztusai egy empatikus, konszenzust kereső, sőt önfeláldozó gyermek benyomását keltik.

A könyv tehát példát állít – mint a gyerekkönyvek jó esetben –, olyat, amely túlmutat a közhelyes „szeressük a természetet” tanításon.

Nemcsak azt mondja, mit tegyünk (szeressük a természetet), hanem azt is, hogyan tegyük (viszonyuljunk empátiával és figyelemmel a természet és általában egymás felé, tiszteljük a határokat). Nemcsak a természetnek, az embernek is vannak határai: Ábris továbbra is beteg, csak az agglomeráció tiszta levegője jót tesz neki – egy idő után túltelítődik allergénekkel, minden korábbinál nagyobb rohamot kap, megtanulja, hogy a jóból is megárt a sok.

Ugyanakkor előkerül az állatok elleni bűn kérdése is. Derrida szerint figyelmetlenség az ember részéről, amikor a specifikálatlan „állatok” kategóriába besorol minden nem emberi létezőt, sőt erőszak is. Ezzel etikai-morális fölénybe helyezi magát az ember – nem ember kategóriák radikális szétválasztásával, amely így a Ne ölj! biblikus parancsot kizárólag az emberre értendővé teszi. Ez történik a gyógyszerkísérleteket végző apánál is – dicsérendő és fontos témafelvetés az állatkísérletek etikai dilemmája.

Bár nem tartozik e kritika fókuszába, említést kell tenni a család és a családon belüli tapasztalatok ábrázolásának komplexitásáról. A szülői féltés és elhallgatás, a nagyszülői különcség, könnyedség és megbánás igen következetesen van felfestve a háttérben, mindig csak annyit látunk, amennyit Ábris észlel. „Hát nem szeretsz minket? Hát nem szeretsz engem? – kérdezte vékony hangon anya, és tiszta könny lett a szeme.” Tehát már az érzelmi zsarolás is előkerül, igaz, a kétségbeesés kontextusában, sőt később a transzgenerációs traumák is. Izgalmas, ahogy Ábris állatokhoz való viszonya változik: már a regény kezdetén kvázi közéjük sorolja a szerző, épp allergiás tünetei miatt: „Vannak csíkos tigrisek, kockás siklók meg pöttyös Ábris”, ugyanakkor még lerajzolni sem tudja őket viszketés és tüsszögés nélkül, később pedig már meg is simogatja őket, sőt katartikus természetélménye lesz: „Az erdő belé áramlott és nem maradt benne másnak hely”.

A történet lekerekített happy endbe torkollik, egy csavar marad a végére: Azúr naplóbejegyzéseit valójában Ábris írta, a patkány diktálta neki. Két értelmezési lehetőséget nyit ez a fordulat: vagy elfogadjuk, hogy ez mese, és tényleg így történt, és az állatképviseletiség üzenetei sértetlenek maradnak. Korábban is találunk példát arra, hogy a fiú érti, amit a patkány mond: „Te is tetszel neki – tolmácsolt Ábris”. Ám a tolmácsolás kikövetkeztetést is jelenthet. Ha feltételezzük, hogy Ábris csak eljátssza, hogy Azúr naplóját írja, akkor a zárlat hitelteleníti az állatperspektívát, a két megszólalás szinte azonos érvényességét. Akarva-akaratlanul egy teljes perspektíva antropomorfizációja, antropokolonizációja történik. Ábris ez esetben csak feltételezi, mit gondol Azúr, ami, még ha igen nagy empátiáról és tudatos ontológiai konstrukcióról is ad tanúbizonyságot, az olvasó felé közölt üzenetként nem több puszta pszeudo-képviseletiségnél. De persze minek ezt ilyen véresen-lóbordón komolyan venni; mégiscsak egy meseregény, Ábris egy kisgyerek, aki nem ismeri az ökokritikát, Azúr pedig valóban elcincoghatta neki az élményeit – ezzel terelve őt egy absztrakcióját tekintve magasabb fokú kifejezési mód, az írás priorizálása felé, ezáltal Azúr indirekt mentorrá válik.

Amennyiben az utóbbi olvasatot követjük, a személyiségfejlődés fontos megnyilvánulására bukkanhatunk. A patkány Leandernek hívja Ábrist – ha a fiú írta a saját naplóját az állatperspektívával kísérletezve, ez egy elvontabb öndefiníciós kísérlet; azt állítja, hogy az állat szemszögéből egy virágra hasonlít. Ezzel megússza, hogy kimondja, saját maga szerint egy virágra hasonlít, ami az én fejlődésének helikopterszülők általi elnyomását mutathatja meg, másrészt indikálja igényét a természetihez való közeledésre, saját femininitása pedig identitása részévé válik, elfogadja magát, reflektál, ezáltal örömöt érez. Egyfajta megkeresztelkedés történik itt a patkányszem csarnokvizében, ahol az ember felvállalja a természet hálózatához való kapcsolódását. Ez pedig visszaolvasva a kötet egészére gyönyörű.

Az Ábris és az azúrkék patkány nemcsak szülő és gyerek között nyithat párbeszédet, de a gyerekben is további kérdéseket ébreszthet, ugyanakkor fontos kultúraelméleti kapukat is – legalább résnyire – kinyit. Sokat markol, hatalmas a csokor, dúskálunk a diskurzus lehetőségeiben.