Fejlődéslélektani formafantáziák – A 2025-ös Oscar-díj animációs jelöltjei

Az Amerikai Filmakadémia aranyszobráért versenybe szálló alkotások a gyermekkor eltérő fejlődésszakaszainak jellegzetes konfliktustípusait vizsgálják a születés pillanatától a szülőktől való leszakadáson és a testvérek közötti rivalizáláson át a serdülő-, illetve fiatal felnőttkori problémákig, az önálló személyiség kialakulásának nehézségeire is reflektálva. A filmek különböző életszakaszokat bemutató felnövésnarratívái ráadásul egyszerre képesek rávilágítani a gyermeki és szülői nézőpontokra és kihívásokra olyan társadalmi kérdéseket felvető kontextusok kapcsán, mint a vallás, a technológia vagy az identitástudat. Így a történetek nemcsak a fiatal főszereplők, hanem rajtuk keresztül a kortárs kultúra fejlődését övező örök tanulságokat is megfogalmaznak. A modern számítógépes, hagyományos stop motion és gyurma-, illetve rajz- és 3D animációs technikák változatos használata pedig minden műnek egyedi formanyelvet és saját témájára reflektáló látványvilágot kölcsönöz.

Áradás (rendezte: Gints Zilbalodis)

A lett gyártású Áradás transzcendentális teremtésmítoszának főszereplője egy fekete házimacska, aki különböző állattársakkal karöltve igyekszik túlélni a vidéket sújtó özönvizet. A biblikus motívumokban és absztrakt elemekben gazdag történet posztapokaliptikus túlélőnarratívájában a főszereplők egy tutajon sodródva kénytelenek megküzdeni a természeti elemekkel az emberiség utáni világ romjai között. Mindössze omladozó épületek és néhány elhagyott tárgy emlékeztet arra a korábban virágzó kultúrára, melyet fokozatosan hódít vissza az elemi őserő. Ezt az (újjá)születés előtti állapotot érzékelteti a dialógusok teljes hiánya, a puszta életben maradásért folytatott küzdelmek fizikai kihívásai, illetve az égi hatalmat hangsúlyozó felső megvilágítású képek és a nagyzenekari kíséret aláfestő dallamainak fennköltsége.

Az Áradás nagyrészt autentikusan ábrázolt állatvilágának tagjai ugyanakkor időnként antropomorf viselkedésmintákat vesznek fel, mintha a különböző személyiségtípusokat megtestesítő fajok a krízis hatására egyre inkább elállatiasodó emberiség metaforikus képviselői lennének. A realizmus és az allegorikus stilizációk kettőssége pedig vizuálisan is megjelenik, ahogy a 3D modellekre épülő animáció kézzel rajzolt megoldásokkal keveredik. A vadászatra és a menedékkeresésre koncentráló ösztönlények pedig a közös kaland során többször kénytelenek valódi csapatként összefogni, egymást segíteni, megtanulni irányítani a bárkát vagy éppen hasznát venni a talált eszközöknek. Tehát még a materiális világtól való fokozatos eltávolodás sem halványítja el az időről időre felszínre törő humanizmust, így a mindent elárasztó, életet adó és elvevő vízben önmagukat megpillantó állatok szimbolikussá váló tükörképéről a teljes emberiség tekint vissza.

A vad robot (rendezte: Chris Sanders)

A vad robot Peter Brown azonos című ifjúsági regényéből adaptált története egy hajótörést szenvedő és partra vetett robot, Roz kálváriáját részletezi egy csupán állatokkal benépesített, lakatlan szigeten. Az emberek életének megkönnyítésére tervezett, de magára maradt gép saját létezésének célját kezdi keresni a vadonban, amikor rátalál egy segítségre szoruló, elárvult vadlúdfiókára, és elhatározza, hogy gondoskodni fog róla. 

Így a természet és a technológia egymásra utaltságát tematizáló nevelésnarratíva éppen az emberi tényező teljesen figyelmen kívül hagyása miatt válik különlegessé.

Hiszen a tudományos fejlődés és a mesterséges intelligencia a velük szembeni gyakori félelmek ellenére ezúttal a túlélés eszközeiként jelennek meg, és az élővilág megóvását szolgálják.

Ezt a kapcsolatot érzékelteti a számítógépes animációt vízfestékszerű, organikusnak ható látványvilággal színesítő stílus, amely érzékletes kontrasztot teremt a gép hófehér, steril, áramvonalas megjelenése és a sziget naturalisztikus textúrái között. Ugyanakkor míg a kezdetben kívülálló robot leginkább a biológiai szükségletek megteremtésére koncentrál, a későbbiekben már érzelmi stabilitást is nyújt csemetéjének, és gondviselőből fokozatosan valódi szülővé válik. Az állatok rendjéből kirekesztett Roz mások önzetlen kiszolgálására kondicionált figurája ráadásul az anyaság társadalmi megbecsülésének hiányára világít rá, miközben maga a kvázi „újszülöttként” frissen aktiválódó robot a nevelt gyermekéhez hasonlóan szintén kénytelen szembesülni az előítéletek által befolyásolt közösségekbe való beilleszkedés nehézségeivel.

Wallace és Gromit: A szárnyas bosszúja (rendezte: Merlin Crossingham, Nick Park)

Az Aardman animációs stúdió az évek során számos produkcióban megjelenő, klasszikus karakterei: a bohókásan naiv középkorú brit feltaláló, Wallace és hűséges kutyája, a lényeglátó és gyakorlatias Gromit ezúttal egy egész estés Netflix-filmben térnek vissza, hogy A szárnyas bosszúja alcímű kalandjuk során a testvéri rivalizálás örök problémáján keresztül reflektáljanak a társadalom mesterséges intelligencia megjelenésével szembeni technofóbiájára. A mindennapokban kizárólag a különböző elektronikai eszközeire támaszkodó Wallace-szal ellentétben ugyanis Gromit fenntartásokkal szemlél minden életet megkönnyítő műszaki fejlesztést, különösen, amikor gazdája egy önműködő kertitörperobottal áll elő legújabb találmányaként. Hiszen a Wallace figyelmét lekötő jövevény nemcsak féltékenységet szül megjelenésével, hanem a ház körüli feladatokat is automatikusan ellátja, ezzel feleslegessé téve a kutyus korábbi munkáit.

A nehézségeket pedig csak fokozza, amikor a városszerte munkába álló törpék egy gonosztevő pingvin átprogramozásának hatására egy megátalkodott terv végrehajtóivá válnak.

A technológia tehát csupán eszköz, ami a felhasználás módjától függően befolyásolhatja az emberek életét, ahogy a stop motion technikával készült film gyurmafigurái is egyaránt lehetnek gyermekjátékok vagy értő mozgatásuknak köszönhetően valódi karakterek.

Az animációt kézzelfoghatónak láttató, anyagszerű látványvilágú produkció ráadásul – feltaláló főhőséhez hasonlóan – játékosan viszonyul saját alkalmazott technológiájához és popkulturális utalásokban, valamint humoros képi ötletekben gazdag történetmeséléséhez. Így a film babaházszerű terében előadott narratíva és akciók valóban a gyermeki fantázia megelevenedéseiként képesek hatni.

Agymanók 2. (rendezte: Kelsey Mann)

Az Agymanók nagy sikerű animációs filmje egy fokozatosan öntudatra ébredő kislány, Riley érzelmi világát személyesítette meg, önálló karakterekként ábrázolva az egyes emóciókat. Az eredeti produkció után, majdnem egy évtizeddel később bemutatott folytatásban – a valóságban eltelt időre és az első rész lassan felcseperedő közönségének fejlődésére reflektálva – ezúttal már kiskamaszként találkozhatunk Riley-val, aki felett eddig ismeretlen érzelmei veszik át az irányítást a pubertás beköszöntének hatására. Az új iskolába készülő és az ottani felsőbb évesek közé bármi áron beilleszkedni igyekvő kislány fejében lévő irányítópult mögött ezúttal Feszkó lép Derű helyébe, ezáltal teljesen átformálva az alakulóban lévő személyiségjegyeket.

Riley identitása úgy épül fel különböző absztrakt elemekből, élményekből és benyomásokból, ahogy a hagyományos számítógép-animáció során a folyamatosan formálódó pixelekből új alakzatok jönnek létre.

A leglehetetlenebb, elvont gondolatokat is életre kelteni képes technika az érzelmek születéséhez hasonlóan enged teret a fantáziának, a történet helyszínéül szolgáló emberi psziché metaforikus terei ráadásul leginkább egy nagyvállalat vagy egy „álomgyártó” filmstúdió korporációs közegére emlékeztetnek, ahol minden részlegnek megvannak a maga funkciói és szabályai, a szervezet kiegyensúlyozott működéséhez pedig ezek összehangoltságára van szükség. Így Riley folyamatos elfojtásai és kezeletlen konfliktusai idővel felgyülemlenek, és teljes leálláshoz, letargiához vezetnek, ami a hovatartozás-tudat bizonytalanságával küzdő tinédzser gyakori feszültségét eredményezi a serdülőkori változásokat érzékletesen prezentáló produkcióban.

Egy csiga emlékiratai (rendezte: Adam Elliot)

Az Egy csiga emlékiratai főhősei felnőttként tekintenek vissza rapszodikus gyermekkorukra és az azóta is csigaházként magukkal cipelt traumák eredetére. Adam Elliot melankolikus filmjének metaforája szerint az önmagunknak alkotott burok nem megvéd, hanem fogságban tart, hiszen a különböző védelmi mechanizmusok átmeneti komfortja valójában a problémákba való beletörődést könnyíti meg. A kis korában elárvult, visszahúzódó Grace szabad szellemű nevelőszülei, majd később szélhámos férje mellett sem lel érzelmi stabilitásra, ahogy a szüleik halála után egy távoli farmra kerülő és vallási konzervativizmusban nevelkedő ikertestvére, Gilbert is kirekesztetté válik. Míg a lány önmagát fojtja el az erkölcsi normák teljes hiányában, addig a fiú kibontakozó identitását éppen ideologikus környezete igyekszik elnyomni.

A film deszaturált őszi színekbe boruló, sárgásbarna vizuális esztétikája keserédes nosztalgiával érzékelteti a felnőttmagány lélektanát, a monoton nyugalmat árasztó narráció pedig a gyermekkor kifakult reményeinek aprólékos ismertetésével ad humorosan groteszk tónust az elbeszélésnek. A látszólag semleges előadásmód mögötti lelki mélységet a hétköznapi tárgyaknak új karaktert adó stop motion technika képes tovább fokozni, miközben a javarészt kitartott állóképekre támaszkodó animáció minimalizmusa lehetőséget ad a szereplők érzelmi burkát alkotó fizikai térben és annak kifejező részleteiben való elmerülésre. A karakterek szimpatikus esendőségét övező nehézségek átélhető abszurditásában egyaránt megjelenik a különböző ideológiák, a kapitalizmus, a vallás és a mindenkori társadalmi rend kritikája, az emberi kapcsolatokat elidegenítő ismerős eszmékkel szemben ugyanakkor a film sajátos atmoszférája együttérzésre késztet a különc szereplőkkel.