„Ha visszatekintek a pályámra, folyamatosan felfedezhetem az isteni beavatkozást” – Interjú Ternovszky Bélával

Több interjúban is említette, hogy édesapja rengeteg mindenben tehetséges volt, többek között a színészetben is. Önt gyerekként nem csapta meg a színpad szele?

Egy rövid ideig jártam a Nemzeti Bank színjátszó körébe. Hamar rájöttem, hogy túlságosan lámpalázas és gátlásos vagyok, márpedig, aki fél a színpadon, az nem való színésznek. Ennek némileg ellentmond édesapám gimnáziumi osztálytársa, Somogyvári Rudolf története, aki saját bevallása szerint gyerekként borzasztóan gátlásos volt. Ezt úgy küzdötte le, hogy jelentkezett az iskolai versmondó versenyekre és rengeteget szerepelt nyilvánosan. Nemcsak hogy sikerült legyőznie a lámpalázát, de fantasztikus színész lett belőle. Én nem éreztem ilyen erős késztetést, hogy mindenáron színész legyek, amikor kezem-lábam remegett a színpadon.

Mikor tudatosult önben először, hogy tehetséges a festészetben?

Viszonylag hamar. Négyévesen rajzoltam egy kakast, ami nagyon tetszett a szüleimnek, édesanyám azonnal el is tette, és sokáig őrizte. Onnantól kezdve elkezdtek tudatosan terelgetni a képzőművészet felé, beírattak rajzszakkörökbe, és támogatták, hogy ezzel foglalkozzam. Én viszont sokáig nem voltam biztos benne, hogy festő szeretnék lenni. A szüleim óvatosan irányítottak, nem akartak rám erőszakolni semmit. Végül magamtól döntöttem úgy, hogy mégis a képzőművészetet választom.

Milyen közeg vette körbe a Kisképző festészet szakán?

A Kisképző jó nevű, koedukált gimnázium volt bohém, vidám közeggel. A rajzolás nem ment az elméleti tárgyak rovására. Annak ellenére, hogy viszonylag szabad felfogású művészeti iskola volt, semmivel sem volt gyengébb, mint a többi gimnázium.

Fázisrajzoló gyakornokként került a Pannónia Filmstúdióhoz, aminek a hatvanas években már nemzetközileg is jól csengett a neve. Volt önben bizonyítási vágy, vagy egyszerűen csak egy jó lehetőségként tekintett rá, hogy kipróbálja magát?

Kezdetben csupán annyi volt a célom, hogy eltöltsek valahol egy évet, pontokat szerezzek a következő főiskolai felvételiig, és addig se egy gyárban kelljen nehéz fizikai munkát végeznem. Örültem, hogy továbbra is azzal foglalkozhatok, ami közel áll hozzám. Fantasztikus miliő vett körül, rengeteg fiatal dolgozott a stúdiónál, a büfében pedig olyan színészek álltak sorban mellettem, mint Latinovits Zoltán, Tolnay Klári vagy Básti Lajos. 

Húszévesen óriási öröm volt, hogy ekkora legendákat láthattam testközelből. Elsősorban a vonzó közeg miatt ragadtam a Pannónia Filmstúdiónál.

Ahogy telt az idő, feljebb léptem a gyakornoki pozícióból, és kortársaimhoz képest is kiemelkedően jó fizetést kaptam. Egyre tisztábban látszott, hogy ez a pálya egy életre szólhat.

Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy amit tud, azt Jankovics Marcelltől tanulta. Mondhatjuk, hogy ő volt a legnagyobb mestere?

A Pannónia Filmstúdióban először Dargay stábjában kezdtem dolgozni, aztán hamar átkerültem Jankovics Marcell mellé. Tőle lestem el a szakma összes fortélyát. Marcell úgy tudott átadni rengeteg tudást, hogy közben nem éreztette az alá-fölé rendeltségi viszonyt. Nem úgy éreztem magam mellette, mint általában a tanárok mellett. Egészen más hangulatban tanított, mint ahogy Dargay Attila vagy Macskássy Gyula oktatta a fiatal rajzolókat, akik a stúdióhoz kerültek. Két év korkülönbség volt köztünk. Egy évvel korábban érkezett a Pannóniához, mint én. Korán eldöntötte, hogy rajzfilmmel szeretne foglalkozni, és már az elején rengeteg energiát tett bele, ezért jóval előrébb járt a karrierútján, mint én. Jóbarátok voltunk, és a stúdión kívül is összejártunk. Marcell az adottságának és a sokrétű grafikai tudásának köszönhetően hamar a legjobbak közé került.

Az MMA székfoglalójában azt mondta, mindig úgy érezte, valaki alátolja a széket, segíti a pályáját. Gondolom, az is sokat számított, hogy felismerte ezt, és tudott élni a lehetőségekkel.

Ez sokszor csak utólag derül ki.

Ha visszatekintek a pályámra, folyamatosan felfedezhetem a deus ex machinát, az isteni beavatkozást, azt a hullámot, ami feldobott, a tajték tetejére sodort, és egyik segítő kézből vitt a másikba.

Először tragédiának tűnt, hogy elvittek katonának, amikor a Pannónia Filmstúdióban dolgoztam. Féltem, hogy mikor visszatérek, már minden lehetséges pozíciót betöltenek. Végül pont ennek köszönhetően kerültem Jankovics Marcell stábjába. Egy újabb és jobb lehetőség nyílt meg előttem. Amikor Marcell egy másik produkción dolgozott, Szabó Sipos Tamás hívott a stábjába, ahol kulcsrajzoló és animátor lettem. Ahol becsukódott előttem egy kapu, ott rögtön kinyílt egy másik, és ebben sokan segítettek. A székfoglalómban ezt mondtam: „Mindent, amit az animációról tudok, Jankovics Marcelltől tanultam, és mindent, amit elértem, Nepp Józsefnek köszönhetek.” Hiába érti az ember a szakmát, ha nem jut lehetőséghez, akkor nem sokra megy vele. A lehetőségeket mindig Nepp József biztosította számomra.

1986-ban jelent meg első egész estés animációs filmje, a Macskafogó. Miközben dolgoztak a filmen, érezték, hogy ekkora sikere lesz?

Az elejétől fogva nagyon szerettünk rajta dolgozni, de azt még nem tudtuk, hogy a közönség és a szakma hogyan fogadja majd. Minimális elvárás egy filmnél, hogy legalább azok szeressék, akik készítik.

Nagyon vidám, önfeledt időszak, egyfajta kegyelmi állapot volt, amikor a Macskafogót készítettük.

Később aztán kiderült, hogy az embereknek is tetszik. Sok mindentől függ egy film sikere, például attól is, hogy milyen hangulatban, mikor találja meg a közönséget.

Újra szokta nézni a Macskafogót?

Gyakran meghívnak közönségtalálkozókra, ahol levetítik. Ilyenkor vagy végignézem, vagy csak a végén ülök be a vetítésre. A saját magam szórakoztatására nem venném elő, mert gyakorlatilag kívülről fújom az elejétől a végéig.

Mennyire tartja rajta a kezét a hazai animációs szakma ütőerén?

A Nemzeti Filmintézet televíziós döntőbizottságának tagjaként a pályázó animációs filmeket is megismerem, így látom, milyen alkotások készülnek. Ha nem értek egyet egy tervvel, igyekszem tanácsot adni az alkotónak. Volt olyan időszak, amikor nagyon lesújtó volt a véleményem a magyar rajzfilm helyzetéről. Nem az alkotók tehetségével volt gond, hanem azzal, hogy elfogyott a pénz. Egy ideig úgy tűnt, hogy a Pannónia Filmstúdió hosszan felfelé ívelő korszaka után elhalhat a magyar animáció. Az élő szereplős film is költséges, de az animáció még drágább, mert sokkal hosszabb idő, mire elkészül, és sokkal később kezd el megtérülni a befektetett munka és pénz.

Tehát úgy látja, hogy most jobb a helyzet?

Egyértelműen. Most felfelé ível a magyar animáció. Vannak nagyon tehetséges fiatal magyar alkotók, és nem vagyunk lemaradva a nemzetközi színvonaltól.

Nemrég töltötte be nyolcvanadik életévét, és megkapta a Magyar Mozgókép Fesztivál életműdíját. Tartott egyfajta számvetést vagy összegzést a pályájáról?

Én nem, megteszik helyettem mások. Rendszeresen eszembe juttatják, hogy a pályám vége felé járok, de még nem zártam le az animációs film körüli tevékenységemet. Úgy érzem, még benne vagyok a vérkeringésben. Az is egyfajta lezárás és számvetés volt, amikor nyugdíjba mentem. Még mindig nem zárom ki, hogy ha valaki megkeres egy jó ötlettel, akkor újra munkába álljak.