Ne legyen csend és csalódás – Interjú Zelei Dáviddal

„Legyen valami pezsgés, legyen valami mozgás” – a SZIFONline-on ezzel a nem titkolt céllal indítottad a 2015 februárjától 2017 decemberéig havi rendszerességgel jelentkező Folyó/irat/mentés című cikksorozatod, amelyben a magyar nyelvű társadalmi-kulturális témájú folyóiratokat holisztikus szemlélettel, egyéni stílusban szemlézted. Milyen elv alapján választottad ki hónapról hónapra az ajánlandó lapokat?

Egy ilyen hosszú időszak a maga viszontagságaival háttérbe szorítja az elveket, és előtérbe tolja a gyakorlatot. A kiválasztott folyóiratok mindig a személyes érdeklődésemhez és lehetőségeimhez igazodtak – így nem egészen meglepő, ha az irodalom és a történelem dominál bennük –, hogy ezen belül mik a gyengéim, azt az olvasó a kötet végére sejtésem szerint világosan láthatja majd. Általában az történt, hogy elmentem az Írók Boltjába (netán beültem az Idegennyelvű Könyvtárba), leválogattam az elmúlt időszak engem leginkább érdeklő folyóiratait a polcról, és ha túl sok volt, egyenes kieséses rendszerben döntöttem arról, melyiküket futom át helyben (ez általában rövid utalás maradt a szövegemben), és melyekre költöm el aktuálisan egy luxemburgi pincér napi borravalóját.

Miért gondoltad könyv formájában is kiadni e három év anyagát?

Ezek a folyóiratszemlék legjobb szándékom szerint személyes hangvételű, ámde informatív esszék, amik a kultúra egy olyan szegmenséről tudósítanak folyamatosan, amelyre nincs átfogó rálátásunk. Reményeim szerint valamiféle rendhagyó irodalmi antropológiai kutatást folytattam: az olvasás révén hónapról hónapra „elmentem” ezekbe az eldugott bennszülött törzsek nyilvánosságával bíró, de jól működő műhelyekbe, és megírtam róluk amazóniai naplóm aktuális fejezetét.

Szóval nem én vagyok ebben a történetben a fontos, hanem a folyóiratok – az ő működésük dinamikáját és eredményeit szerettem volna megmutatni egyfajta longitudinális követéssel.

Lapismertetéseidben kiemelten szerepelnek olyan vidéki folyóiratok, mint a Műhely, Tiszatáj, Forrás vagy a Műút. Ezek a periodikák lokális igényeket elégítenek ki, vagy a hazai kulturális élet egészét érintő kérdésekkel foglalkoznak?

A magyar irodalmi folyóiratkultúra közismerten és örvendésre méltón vidékközpontú: egy reális önértékeléssel bíró fiatal költő vagy író akkor érezheti, hogy kimozdult a pályakezdő skatulyából, ha szép lassan közlik az olyan folyóiratok, mint a Jelenkor, a Műút vagy a Tiszatáj. Ezeknek mindig erős a lokalitása (figyelemreméltó, ahogy mondjuk a Jelenkornál figyelnek a pécsi értelmiség kinevelésére, felépítésére), ugyanakkor tudatában vannak annak, hogy a túlzott helyhezkötöttség könnyen vezethet provincializmushoz, ezért közel sem csak helyi érdekűek: az idén sajnálatosan szünetelő Hévíznél például fontos kötőelem a balatoniság, de talán még fontosabb a lokalitástól független tehetséggondozás, a többi hasonló terméktől pedig a gasztroesszéikkel, az évfordulós nagyesszéikkel és a remek irodalmi interjúikkal próbálnak elkülönbözni. Szóval ezek a folyóiratok rétegigényeket elégítenek ki, de szerencsés esetben nem földrajzilag elkülöníthető rétegekét.

Fontosnak tekinted az eltérő kultúrák irodalmának megismertetését is. A minőségi világirodalom hazai „betörési pontjai’ az évenkénti könyvfesztiválok és a világirodalmi írásokat (is) közlő folyóiratok. A Nagyvilág és a Lettre International megszűnése azonban komoly űrt hagyott maga után e téren. Születtek azóta olyan sajtótermékek, amelyek pótolják ezt a hiányt?

Alighanem kimeríti a gátlástalan önreklám fogalmát, de remélem, hogy a 1749.hu, melynek – Lanczkor Gábor és Izsó Zita társaságában – szerkesztője vagyok, valamelyest ilyen: tanácsadói állományunkban is nagyban támaszkodunk régi nagyvilágosokra és lettre-sekre (Ádám Pétertől Karádi Éváig, M. Nagy Miklóstól Pál Ferencig), és hétről hétre, napról napra igyekszünk földrajzilag és műfajilag is sokszínű kínálatot felvonultatni. Hogy mást ne mondjak, az elmúlt hetekben disztópiákkal, Walter Benjamin munkásságával és kortárs spanyol költészettel foglalkoztunk, olyan szerzők interpretációjában, mint Bényei Tamás, Tamás Gáspár Miklós és Bán Zoltán András.

A magyarul Közöny címen ismert L’Étranger újrafordításának hírével indítottad a Folyó/irat/mentést 2015-ben, és Camus kötetének megjelenésével zártad 2017-ben, mert – miként írtad – szereted csíraállapotától a visszacsatolásig nyomon követni a dolgokat. De közben több hazai fordításról is beszámoltál. Kielégítőnek tartod a hazai fordításkultúrát?

Leginkább sokszínűnek. Az az igazság, hogy dolgos hétköznapjaimon nem vagyok se Lomb Kató, se időmilliomos, csak egy kétgyerekes apa: leginkább azoknak a nyelveknek a fordítóbázisára látok rá, amin én is tudok, amit én is szerkesztek, akiktől kértem már szöveget. A 1749-en is igyekszünk megmutatni, hogy figyelemre méltó fordítói életművek épültek-épülnek évtizedek óta Gy. Horváth Lászlótól Tótfalusi Ágnesig, de be kell látni: a műfordító mifelénk általában olyan egyéni vállalkozó, aki kiábrándítóan alacsony órabérért dolgozik gyakran ijesztő időprésben, legtöbbször hétvége nélkül, szóval a kiégett, túl sokat fordítók munkáira csak szigorúan professzionális óráimban haragszom igazán.

Folyó/irat/mentésed során láthatóan szerettél ifjú, ígéretes tehetségeket felfedezni, akik egyébiránt most nagy számban rajzanak ki. Mennyiben látod másnak a ma induló író-költő nemzedéket a már befutott, sikeres szerzőkhez képest?

Egész biztosan nem én vagyok az, aki átlátja a teljes magyar irodalmi palettát, és az is félrevezető lenne, ha bármelyik generációt vagy író-költő csoportosulást homogén masszaként jellemeznénk. Így pusztán a percepcióimra tudok építeni, mikor az elmúlt években indulóknál egyfajta jellegzetesen poszt-posztmodern, szociálisan és individuálisan érzékeny hangot érzékelek, mely formára kevésbé kényes, és az én ízlésemnek javarészt túlontúl komoly.

Most olvasom Jurij Poljakov Gödölye tejbenjét, és azon tűnődöm, vajon melyik magyar írótól olvashatnék ennyire felszabadultan szórakoztató, egyben profin kidolgozott írást.

Pedig hát mi is Kelet-Európában élünk, valami hasonló valóságban – mégse görbül nevetésre a szánk, ha irodalomról van szó. Kicsit kevesebb súlyt, tétet és világjobbítást elbírnék az irodalmunktól.

Irodalomkritikusainkat mennyire jellemzi a „laudatív idill”? Akad köztük hardcore kritikus?

Ez alapvetően alkati kérdés: amennyire én látom, van egy olyan, alapvetően elemző vénájú kritikai áramlat, amelynek képviselői akkor se kötik az orrunkra a véleményüket egy-egy könyvről, ha kifejezetten kérik őket erre. Ugyanakkor idősek, középkorúak és fiatalok közt is bőven találni olyanokat Radnóti Sándortól Takáts Józsefen át Sipos Balázsig, akik bármikor szembe mennek az olykor inkább a szerző életművének, nem pedig aktuális művének szóló laudatív hangnemnek, és képesek zárójelbe tenni hírnevet, ismeretséget, barátságot. Leginkább az autonómia képességét csodálom bennük.

Könyvedből az is kiderül, hogy a folyóiratszerkesztés hálózatosságát – írók, fordítók, témák és értelmezők egymással összefüggő szöveglánccá alakítását – kedveled. A folyóiratkultúránkban ma mennyire hódít ez a komplex látásmódot igénylő szerkesztési mód?

Folyóiratolvasóként a tematikus számok a gyengéim: amikor egy-egy izgalmas problémát különböző emberek különböző nézőpontból, különböző műfajban járnak körül, én azt megveszem. Egy-egy ilyen szám megszerkesztése ugyanakkor embertelen feladat: egy dolog érdekes koncepciót meghatározni, egy másik megtalálni hozzá a megfelelő szerzőket, egy harmadik rábírni mindegyiküket, hogy ugyanarra a határidőre meg is írják azt… Ilyen szempontból elképesztő a kolozsvári Korunk, amelynek minden száma tematikus szám, erős szerkesztői koncepciók hoznak össze izgalmas hálózatokat a Műútban, de jó kis tematikus számokkal jött ki az Alföld, a Tiszatáj és újabban a Forrás is, hogy most csak néhányat soroljak.

A monitorozás során élénken nyomon követed az olyan határon túli magyar nyelvű folyóiratokat is, mint a Kalligram, a Korunk vagy az Új Szó. Hogy ítéled meg a szerepüket, képesek a külhoni lapok egyfajta transznacionális irodalmi kapcsolatot létesíteni az anyaországgal, vagy az ott élő magyarság regionális igényeit elégítik inkább ki?

Ha egy folyóirat csak lokális igényeket elégít ki, és ez a locus nem az, ahol én vagyok, akkor azzal nekem nincs dolgom. Egy jó folyóirat (a Hídtól a Látón át az Irodalmi Szemléig) nem ápol szigorú viszonyt a határokkal: figyel a sajátra, lehetőséget biztosít a tehetségeinek, de messzebbre tekint – és jó esetben nemcsak a magyar határon túlra, hanem a nagyvilágba.

2016 a hazai folyóiratok gyászévének bizonyult, mondhatni az egész folyóiratszcéna megroppant, több nyomtatott lap az anyagi ellehetetlenülés szélére került, vagy az örökös létfenyegetettség okozta kifáradásban időlegesen vagy végleg megszűnt. Neked mely folyóiratok eltűnése fájt a legjobban? Hogy érzed, az azóta eltelt időben kitöltötte más ezt az űrt?

Ez az egész egy meglehetősen szomorú folyamat, még ha én nem is ragaszkodnék a megroppanás kifejezéshez és annak pontszerűségéhez: inkább arról van szó, hogy a 2010-es években a finanszírozás hektikussá válása tervezhetetlenné tette a jövőt a szcéna egésze számára. A koronavírus-járvány adta gazdasági visszaesés ezen lökött egy újabbat: két éve nem gondoltam volna, hogy a legbiztosabb lábakon álló Hévíznek 2021-ben a teljes évfolyama kimarad majd. Ez nekem tragédia, ahogy a Lettre vagy a Nagyvilág megszűnése is az volt, új nyomtatott lapok pedig (mondjuk a szuperszexi Észak vagy az underground Negyed kivételével) nemigen jelentkeztek az elmúlt években – a dinamikus mozgás leginkább a neten zajlik, a Versumtól a Nincsig.

Miként látod a papíralapú folyóiratkiadás jövőjét tíz-tizenöt éves időtávban? Két vállra fekteti végül az online?

Szeretném azt hinni, hogy ezek nem rivalizáló, hanem komplementer elemek: a kutatások azt mutatják, mást olvasunk szívesen képernyőn és mást papírformátumban – hogy csak egy-egy példát mondjak, viszonylag kevesen olvasnak és jegyzetelnek végig egy alaposan hivatkozott húsz-harmincezer karakteres tanulmányt online, miközben értelemszerűen kevés a friss magazinos anyag egy negyedévente megjelenő periodikában.

Annyi mindennek meg kellett volna már roppantania a könyv mint adathordozó népszerűségét! Eltelt kétezer év, és még mindig itt van velünk. Ez alighanem így is marad majd.

„ Soha ne legyen csend és csalódás” – 2017-ben ezzel a reményt keltő mondattal zártad a Folyó/irat/mentést. Miként követed azóta az irodalmi élet „zajlását”? A jövőre nézve milyen terveket dédelgetsz?

Ha minden igaz, idén ősszel jelenik meg a második kötetem (Post)Boom címmel a Műútnál, ami spanyol-amerikai témájú írásaimat gyűjti majd össze. Közben Károlyi Csaba felkérésére minden hónapban írok egy kritikát az ÉS Követési távolság rovatába, hamarosan pedig megjelenik a 1749 kiadásában egy kortárs spanyol versantológia Izsó Zita és az én szerkesztésemben, amely már címében is igyekszik szembemenni a mediterrán sztereotípiákkal: Nem beszélek a tengerről. Ha egyszer a disszertációmat is sikerül lezárni, hosszú hónapokig csak örömolvasást engedélyezek majd magamnak.