Imi, ipszilonnal – Kritika A Király című sorozatról

A reflektorfény hatalma

Hazai filmes körökben elég nagy hagyománya van a hőshistóriák megéneklésének, ami önmagában még nem feltétlen adna okot gyanakvásra, ám, hogy ez a hagyomány nemcsak őrződik, de egyre erősödik is, az már kifejezetten aggasztó. Ami pedig a történelmi alakok életéből készült filmeket és sorozatokat illeti, az már nem is hősgyártás, hanem hős-recycling, és ha nem is izgalmas, de figyelemre méltó, ahogy például Petőfi (Most vagy soha!) vagy II. András (Aranybulla) jobb-felülről megvilágításba kerül.

Nem tudni, hogy ezzel szándékosan szembemenő döntés-e, vagy csupán az ellenkező igényekre adott természetes reakció, de egészen újszerű, hogy ünnepelt kortárs alakokat szemből állítsanak a reflektor elé. A Magasságok és mélységek sokkal finomabb, de hasonlóan realista igyekezete után most egy olyan sorozatot kapunk, amely a farostból emelt, de arannyal kirakott piedesztálról spártai módra rúgja le a kilencvenes évek popkultúrájának egyik legmeghatározóbb alakját, Zámbó Jimmyt,

aki A Királyban nem azt a show-t kapta, amit szeretett volna, hanem amit – feltehetően – érdemelt.

Jimmy, született: Zámbó Imre, olyan név, amelynek elhangzásakor senki nem marad rezignált. Ki heves pocskondiázásba, személyeskedésbe kezd, van, aki csak egy arany WC-re és egy kakasra emlékszik, akad, aki nyomban rágyújt egy nótára, és bizony létezik egy igen széles kör is, akiknek mindjárt a legszebb szavak jutnak eszébe e név hallatán, és könnyben úszó tekintettel áradoznak a „négyésfél” oktávról. Nos, ez a sorozat nem nekik szól, az RTL új produkciója ugyanis arról beszél, milyen volt Jimmy valójában, és hogy egy királlyal élni nem királyi bánásmódot, hanem életfogytig tartó cselédséget jelent.

Az énekes életét felfedezése előttről követhetjük végig, amint göröngyös úton, ha nem is betör, de bebucskázik a show-bizniszbe, majd körömszakadva kivájja magának a trónt, és fel is ültetteti magát rá, függetlenül attól, hogy ezzel a külvilág mennyire ért egyet. A király a népet szolgálja, szolgálók nélkül azonban nincs király, a jókorára dagadt udvartartás életéről pedig ritkán szólt eddig a fáma. Pedig a folyton újabbra cserélt nők, a megcsalások mentén hátrahagyott családok, a rongyként tartott munkatársak tragédiái nem kevésbé érdekesek, mint Jimmyé, aki a látottak alapján aligha tartotta be azon ígéretét, hogy egyszer megjavul majd.

A csúf és az igazság

Mivel a magyar film- és sorozatgyártás kanálisa igen szűk és behatárolható, minden új darabra hatványozott figyelem összpontosul, a magyar ember pedig igen kritikus, főleg a sajátjaival szemben, így az alkotás már önmagában merészséget igényel. De nem igaz, hogy nekünk semmi ne lenne jó, amilyen elánnal tudjuk szapulni az arra érdemeseket, olyan duzzadt mellkassal mutogatunk a jóra. A Királyt a kritika és a közítélet is azonnal felkapta, máris „ahhoz képest”-eket, „korszakalkotás”-t és „így is lehet”-et kiáltva.

Régi idők esztétikájával dolgozni, mint azt már A besúgóból és a Nyugati nyaralásból is tudjuk, garantált siker. A Király is követhetné a kitaposott ösvényt, mégsem ül fel a nosztalgiavonatra különösebben, nincs nézőcsiklandozó retródömping, a kilencvenes évek miliője csak a hitelesség kedvéért, azért viszont maradéktalanul teremtődik meg. Oka és egyben okozata is ennek, hogy az alkotók a korszak egyik legikonikusabb alakját tették meg főhősnek. Jimmy dalai ugyanis nemcsak a túlzó szentimentalitást, hanem a kilencvenes évek teljes életérzését hordozták magukban. A vállalkozási kedv izgalommal vegyes nyomasztása, a rendszerváltás utáni „most mutasd meg”-kényszer, a kisember kitörni vágyása mind megjelenik az énekes személyiségében, aki ugyan épp a show-bizniszben próbál érvényesülni, de az akkor ingatlanba, privatizációba vagy biogilisztákba fejest ugró fiatalok lelkesedését is képviseli. Ennek nyomán pedig az elburjánzó alvilági jelenlétet is joggal problematizálja, izgalmas mellékszálat biztosítva a gengszterfilmeket idéző jelenetekkel – jóllehet a poénok és az akcióelemek generálásán túl nemigen kezd semmit a cselekmény ezen szálával. Nem úgy a korszak magyar zenei életének és hierarchiájának ábrázolásával.

A produkció remekül megrajzolja, milyen gyomorforgató erkölcstelenséggel szereznek pozíciókat a popkultúra hazai nagyjai,

majd ezt a látványt a főszereplő aljas húzásai és mutyizásai mellé helyezve, gyakorlatilag felkér, hogy keressük meg a két kép között az öt különbséget – ha tudjuk. Hogy az Interpop fesztiválon két díjat elnyerő Jimmy egyedülálló sikerét egy besült me-too próbálkozással magyarázzák, az olyan, ellentétes irányba, de azonos erővel indított gyomros, amelyet még ha hüledezve, a nevetésünket takargatva is, de kénytelenek vagyunk fairplaynek nevezni. A Gyabronka József által játszott Erdős Péter szerepe pedig – ahogy ezt már többen felvetették – önmagában spin-offért kiált. Ugyanakkor nem mindenkiről lehetne efféle sorozatot készíteni, kevés olyan összetett és megosztó figura van, mint Jimmy, akinek számos negatív tulajdonságán kívül csak (kevés) érdemét illetően nagyobb az egyetértés. Mert énekelni, azt tudott, és ezt senki nem veheti el tőle, még a sorozat sem, amely ironikus módon a legkevesebbet épp a zenéjével foglalkozik, magától Jimmytől például egyetlen hangot sem játszik be.

Az antihősök jolly jokerei bármilyen sorozatnak, pláne hazai viszonylatban, elég csak megnézni az Aranyélet Attiláját vagy Endre báját (akiket a biztonság kedvéért A Királyban is szinte azonos szerepben vonultatnak fel). Ugyanakkor Jimmy karaktere nem egészen ezen az elven épül fel, és itt azért hibázik a produkció. Minden epizód elején, a megjelent kritikák magyarázó részében és a várható pereskedés miatt közelgő tárgyalásokon is gyakran elhangzó kiegészítés „az igaz történetek és hazugságok alapján”, ami validál majdnem minden döntést, amellyel az alkotók deglorifikálják vagy adott esetben csak realizálják a főszereplőt.

Ezt erősíti a sorozat struktúrája, ahogy az epizódokban Jimmyt egy-egy meghatározó személy szempontjából látjuk,

így ismerve meg Krisztián fia, a testőre, Edit asszony és az elvakult rajongók nyíltan szubjektív képét az előadóról, amelyek azonban mind negatívak. Viszont ha a fikció szabadságát nem is sértve, csupáncsak karakterépítési szempontok szerint vizsgáljuk, ennyire egyoldalúan ábrázolni valakit nem fair. A teljes sorozat alatt nagyjából négy-öt jelenetet kapunk, ahol Jimmy sebezhető, szerető/szerethető ember képében jelenik meg, az összes többiben szélsőségesen önimádó, egotista-megalomán-narcisztikus, amely ábrázolás egy irányból – igaz a megszokott glorifikálás helyett alulról – való megvilágítást feltételez. És bár valószínűleg az igazsághoz sokkalta közelebb áll ez a megközelítés, ez mégiscsak egyfajta démonizálás. Nem beszélhetünk antihősről, hiszen nincs átélhető fájdalma vagy empátiát érdemlő hibái, így a produkció fogyasztása e minta felismerése után magából a nézőből is pezsgőket durrogtató, zsíros húsból lakmározó keselyűt csinál – bár talán ez nemhogy elvesz, de még hozzá is ad az élményhez.

A Jimmyt alakító Olasz Renátó és Nagy Ervin szinte evidens választásnak tűnnek a szerepre, olyannyira istenadta tehetségek, hogy bravúros játékuk fel sem tűnik igazán, amíg kevésbé megáldott kollégáik a színre nem lépnek kontrasztként. Belőlük viszont szerencsénkre igen kevés akad, sőt a nagyon emberi, szélsőségeket árnyaltsággal abszolváló mellékszereplők (különösen Schell Judit Edit asszonya), ha lehet, még izgalmasabbak, mint a főhős. Ami már csak azért is előny, mert ha tartalmaz is bármilyen általános érvényű igazságot a produkció, az a Jimmy életében mellékszerepet játszó szerettek tragédiája. Persze az alkotás jól beszél a művészet korrupciójáról, a kor kulturális állapotáról is, arról, hogy az elszegényedett, kilátástalan réteg jócskán lyukas zsákja hogyan találja meg a foltját a hamis reményekben és olcsó hatásvadászatban. Ám a széria a családon belüli erőszak, manipulálás, visszaélések megjelenítésével sokkal inkább a narcizmus áldozatainak gyakran alulénekelt, szívszorító, orgonára írt rekvieme lett.