Sokszínű őrület – A téboly menyasszonya című Hajnóczy-tanulmánykötetről

Kissé talán szokatlan módon, visszafelé indítjuk a kötet vizsgálatát. A szerzőket bemutató, utolsó oldal ugyanis önmagában véve reprezentálja azt a sokszínűséget, amelyet Hoványi Márton, a kötet egyik szerkesztője a bevezetőben ígér. A kétezres években Cserjés Katalin által alapított, a szerzői hagyatékot gondozó szegedi Hajnóczy-műhely tagjain kívül az irodalom-, kultúra- és a jogtudomány felől érkező doktoranduszok nevét olvashatjuk, de mások mellett Németh Zsófia mentálhigiénés szakember és Srádi Péter pszichiáter szakorvos is hozzájárult a gyűjteményhez egy-egy tanulmánnyal. A közreműködők perspektívájának e változatossága lehetővé teszi a Hajnóczy-életmű különböző tudományágak felőli olvasását, amit ugyan keretek közé szorít a konferencia hívószavai által kijelölt tematikus megkötés, mégsem akadályozza az értelmezési szempontok szabad áramlását.

Az irodalomtudományos megközelítésű értekezések mellett remekül megférnek a lélektant, a jog- vagy a történettudományt bevonó fejtegetések.

Egy kevésbé átgondolt koncepcióban könnyen széttartást eredményezhetne az interdiszciplinaritás ilyen mértékű megjelenése. A téboly menyasszonya szövegei azonban egymással termékeny párbeszédet folytatnak, ami jelentős mértékben köszönhető annak, hogy a tanulmányok minden esetben lefektetik a vizsgálódás alapjául választott diszciplína szabályait, e keretrendszerek pedig megakadályozzák az esetleges ütközéseket az elemzések között. A négy nagyobb egységre tagolt szerkezet szintén a széttartás ellenében hat: az első, Nyelvében fél a nemzet című részben a hangsúlyosan irodalomtudományos szövegek kapnak helyet, melyek elsősorban azzal foglalkoznak, hogyan kapcsolhatók az őrülethez Hajnóczy retorikai és poétikai eljárásai. A „Géza, kék az ég” palindróma jelölte fejezet két írásában – Srádi Péter és Izsák-Somogyi Katalin tanulmányai – a lélektani irányultság dominál, különös tekintettel az írásra mint terápiás, reparációs kísérletre. Az Életműbaj középpontjában a Hajnóczy által publikált, viszonylag már sokat elemzett szövegek állnak, a jól ismert írásokhoz azonban új, eddig kevéssé alkalmazott vizsgálati szempontok társulnak. Végül a Bolondról jót vagy semmit a hagyatékból előkerült, posztumusz művekkel foglalkozik: Borbíró Aletta A nagy jógi légzés kapcsán többek között arra világít rá, hogy a novella érzékletesen reflektál a Kádár-kori szociális és egészségügyi ellátás visszásságaira; Németh Zsófia a Dinamit című drámán végez „szövegdetonációs” kísérleteket, kitérve például az írásmű tébolyt idéző ritmusára; Somogyvári Lajos pedig a kötet utolsó tanulmányában a történettudomány segítségével közelít Az elkülönítőhöz.

Közös metszetek

A változatos írásokat elsősorban a téboly-terápia fogalompár tartja össze. Emellett a tanulmányok hivatkozásaira pillantva egyértelműen kirajzolódik egy közös, egységesnek mondható szakirodalmi bázis, amely kijelöli a Hajnóczy-recepció, illetve az őrület irodalmának kánonját. Előbbinek gyakran hivatkozott műve Németh Marcell Hajnóczy-monográfiája, de Reményi József Tamás, valamint a kötetszerkesztő Hoványi Márton és Cserjés Katalin is visszatérő lapalji vendégek. A szerzők számot vetnek a recepció alakulástörténetével is – Pótor Barnabás tanulmányában például felvázolja az életmű Hajnóczy halála után kialakult felosztását, mely az oeuvre későmodern paradigmába illeszkedő realisztikus, szociografikus írásait elválasztja a szövegszerűbb, a valóság leképezésétől erőteljesebben elszakadó szövegektől –, ugyanakkor vitatkozni sem félnek egy-egy korábbi megállapítással. A téboly témakörében egyértelműen Michel Foucault a legtöbbet említett szerző, hiszen a francia gondolkodó több írásában is rávilágított őrület és irodalom diszkurzív kapcsolatára.

Érdemes megvizsgálni a felhasznált szakirodalmak másik csoportját, az egy-egy tanulmányhoz kapcsolódó egyedi, az adott diszciplínához tartozó forrásokat is – többek között biblioterápiás szövegek, pszichiátriai tankönyvek, szociológiai munkák kapnak itt helyet. Az elemzésekbe bevont tudományos művek ilyen jellegű megoszlása remekül mutatja, mi közös és mi eltérő a tanulmányokban:

a kiindulópont, a vizsgált alany szilárdan áll, a módszer pedig kísérletezik, korábban kiaknázatlan területeket von be az értelmezés körébe.

Az elemzett szövegek filológiai alapkorpusza is feltárul: nemcsak a bevezető, de számos értekezés is utal az író hagyatékát rejtő híres kartondobozokra, melyeket Reményi József Tamás 2009-ben átadott a Hajnóczy-műhelynek.

Őrület térben és nyelvben

Jelen írás nem nyújt keretet arra, hogy minden tanulmányt érintsen, de ezt – noha egytől egyig izgalmas felvetésekkel bővítik a Hajnóczy-kutatást – nem is tartjuk fontosnak. Érdemes azonban felvillantani néhány fontosabb csomópontot, vissza-visszatérő állítást.

A Hajnóczy-korpusz kapcsolódása az őrülethez nemcsak tematikus és motivikus, de diszkurzív szinten is tetten érhető a fejtegetésekben, amelyek között szoros szövegelemzéseket éppúgy találunk, mint átfogó, általánosabb jellegű eszmefuttatásokat. Ennek fényében A téboly menyasszonyának szerzői sem korlátozzák magukat csupán egy aspektus vizsgálatára. A gyűjtemény továbbgondolásra érdemes interpretációs kapukat nyit Hajnóczy elmegyógyintézetben játszódó Márai-novelláinak (Az alkoholista, Mosószappan, Finomfőzelék feltéttel) és A nagy jógi légzésnek is.

Az elmegyógyintézet mint helyszín megjelenésének okán több ízben előkerül a téboly mint szociális konstrukció gondolata.

Az őrültség mint társadalmi koncepció a társadalmi elkülönítés eszközeként jött létre (Foucault), mintegy szemet hunyva afelett, hogy a bolondság relatív, és csak a normalitás fényében, tulajdonképpen annak részeként értelmezhető.

Az őrület nyelvi vetületeivel, az abnormalitás írástechnikákon keresztüli megjelenésével szintén több tanulmányíró foglalkozik. Többen vizsgálják a Hajnóczy-próza kedvelt eszközét, az ismétlést, amelynek különböző értelmezéseivel találkozunk: Sipos Márton utal az eljárást a filmszerűséggel összefüggésbe hozó szakirodalomra, ugyanakkor hangsúlyozza: az ismétlésre épülő írások önmagukban is fontosak, az őrület alakzatának lezárhatatlan jelentését példázzák. Borbíró Aletta ezzel szemben inkább a kényszeresség jelét látja az eljárásban, a mániákusság leképeződéseként tekint rá.

Alászállás Perzsiába és a Szovjetunióba

Az életmű legismertebb darabja, A halál kilovagolt Perzsiából sem marad érintetlenül. Az 1979-es kisregényről szóló diskurzusnak visszatérő sarokpontja az életrajzi olvasat, melyet azonban a szóban forgó tanulmánykötet igyekszik meghaladni – anélkül, hogy tagadná a biográfiai elemzések érvényességét. Ennél viszont sokkal érdekesebb értelmezési lehetőségeket is felkínál az a bizonyos „rettenetes üres, fehér papír”.

Érdemes kiemelni Varga Réka írását, amely a középkori látomásos irodalommal állítja párhuzamba a Perzsiát, különös tekintettel a pokoljárásokat leíró legendákra, kódexrészletekre.

A Hajnóczy-szöveg főhőse is alászáll, számára azonban nem adatik meg sem a kinyilatkoztatás, vagyis az egyéni tapasztalatok továbbadásának lehetősége, sem a megváltás. A kálvária ennek ellenére nem teljesen tétnélküli: ez az ár, amelyet az alkotó fizet az alkotásért: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.”

Szintén figyelemre méltó a kötet zárótanulmánya, Somogyvári Lajos eszmefuttatása, amely a politika- és a történettudomány felől veti össze Az elkülönítő című regény világát a szovjet pszichiátriai gyakorlattal, kitérve a politikai elköteleződés orvosi szakértelmet felülíró hegemóniájára, a páciensek kiszolgáltatott helyzetére, illetve arra, hogy egy nem megfelelő intézmény csak jobban megbetegíti lakóit. Somogyvári értelmezése rendkívül meggyőző (munkája során például a Harvard Egyetem Orosz Kutatási Központjának interjúit is felhasználta, melyeket szovjet emigránsokkal készítettek 1949 és 1953 között).

A téboly menyasszonya tehát egymással termékeny párbeszédbe lépő, ugyanakkor változatos perspektívából megszólaló fejtegetések gyűjteménye.

A kötet minőségéből csupán a szövegekben maradt helyesírási, tipográfiai hibák vonnak le valamelyest. A kötet hű a hátoldalon olvasható vállaláshoz, mely szerint a különböző tudományterületeket megmozgató nyitottsággal „egyszerre kíván folytatója és megújítója lenni az életművet vizsgáló tanulmánykötetek sorozatának”. A borító – melynek jelentéses voltára a bevezető is rávilágít – szimbolikusan ugyanezen célkitűzést foglalja össze. Az első modern atlasz készítője, a 16. századi földrajztudós, Ortelius Typus Orbis Terrarum című munkájában szereplő Bolond arcának helyén látható világtérkép a határátlépést jelképezi, amely „a józanul megrajzolt és adatolható eszmetörténeti, illetve földrajzi határok helyett szabad teret ad a gondolkodásnak”. Éppúgy, ahogyan e gyűjtemény is, amely a különböző diszciplínák közötti választóvonalakat felszámolva megmutatja, hogy lehet még újat mondani Hajnóczy Péter életművéről.