A remeteélet levegője – Ács Margittal a Remeték című elbeszéléssorozata kapcsán beszélgettünk

Irodalmi tevékenysége igen sokrétű, dolgozott könyvkiadóknál és a Kortárs folyóiratnál szerkesztőként, tanulmányíróként, esszéistaként és kritikusként is ismerhető a neve, tagja volt a Magyar Írószövetség és az MMA elnökségének, és persze elsősorban szépprózát ír. Bár az utóbbi években a szerkesztés és az irodalomszervezés háttérbe szorult, visszatekintve hogy látja, pályáján mi foglalkoztatta leginkább, mit érzett belső feladatának a kortárs irodalmi kultúra művelésében?

A kérdés nyilván a szerkesztőnek szól, és nem a prózaírónak, hiszen amikor novellát, regényt írok, eszembe se jut, hogy a kortárs irodalmi kultúrát művelem. Kiadói szerkesztőként is sokáig mindössze megfelelni akartam a mércének, amelyet kiváló kollégáim és a kiadóknál megforduló írók, költők legjobbjai állítottak elém. Igyekeztem értő partnerük lenni, a kritikai reakcióimmal is a szövegek jobbítását szolgálni, a tehetséges kezdőket megtámogatni, de a tehetségtelenekkel szemben is tisztelettudóan viselkedni, vagyis élni és nem visszaélni a szerencsém folytán nekem jutó hatalommal, hiszen a kéziratok sorsáról dönteni, bizony, hatalom.

Később, a kilencvenes évektől kezdve, a Kortárs folyóirat szerkesztőjeként, már tudatosan vállaltam egy feladatot: befolyásolni szándékoztam az irodalmi közgondolkodást. Nemcsak a kritika- és tanulmányrovatban közölt anyagok kiválasztásával, megrendelésével álltam ellent – a szerkesztőtársaimmal teljes egyetértésben – az akkori szellemi divat nyomásának, hanem vitacikkekben, konferencia-előadásokban is elutasítottam a nemzeti paradigma leépítését, a magyar irodalmi hagyomány lebecsülését, úgynevezett „meghaladását”. A korábbi irodalmi dogmatizmus, a szocreál keltette fóbia szükségszerűen vonzóvá tette kezdetben sokak számára az új esztétikai iskolák másféle dogmatizmusát, amely birtokba vette csaknem az egész irodalmi intézményrendszert. Az esztétikai elméletek néhány pápájától kölcsönzött műszavak és idézetek kiszorították az irodalomtudományból a valódi műértelmezést, és lemetszették az irodalmi művet a létrehozó közegéről, sőt magáról az íróról is, illusztrációs anyaggá degradálva hangzatos – bár homályos – ideológiákhoz. Ez természetellenes folyamat volt, sok kárt okozott, fel kellett szólalnom ellene. Mára megtorpant ez a pszeudotudományos divat, persze, nem a mi vitacikkeink hiteltelenítették el ilyen sikerrel, hanem

az irodalom eredendő természete dobja le magáról a mesterkélt teóriát, lévén, hogy voltaképpen az irodalmi mű párbeszéd ember és ember között, a való tények és a szellem világa között, ez az adottság elvitathatatlan lényege.

Örülök, hogy esszéimmel és vitairataimmal mindig ezt a természetes irodalomfelfogást védelmeztem.

A Remeték című elbeszéléssorozatában a Budapest közelében található üdülőtelepen különböző emberek életébe nyerhetünk bepillantást, az egyes részekben életük egy-egy morzsáját kapjuk meg. Mi érdekelte a kisközösségek működésében?

Kisközösség? A szó összehangolt működést feltételez. A novellák helyszínéül szolgáló üdülőtelepen az emberek egyszerűen csak jobban ismerik egymást, mint egy budapesti lakóházban szokás. Át lehet látni a kerítéseken. Akár egy faluban. A falu lakói azonban sokszor évszázadra visszamenően számon tartják egymás felmenőit, rokonokká, komákká lesznek, meg néhányan halálos ellenségekké is. Az erdei üdülőtelep lakói viszont felszínesen ismerik egymást, vagyis inkább csak ismerni vélik egymást, nem osztják meg egymással magányukat. Sem azok, akik csupán üdülni járnak a telepre, sem azok, akik folyami hordalékként rakodtak le itt, ahol olcsóbb a lakhatás. A sorsok érdekeltek, amelyek e magányos, kicsi házakba sodortak embereket.

Káprázatosan gazdag tud lenni egyik-másik élet szenvedélyben, tragikus csalódásban, nagyvonalú fordulatokban, abszurd döntésekben, miközben kívülről nézve szürkének, szegényesnek, jelentéktelennek látszik.

Mindkettő érdekelt: a rejtett, esetleg titkolt történetek is és a szürke látszat, a rossz- vagy jóhiszemű félreértés is.

A Remeték cím előrevetíti az üdülőtelep körülményeit. A kevésbé modernizált, természetközeli életet, ahol gyakori az áramszünet, a kert mindennapi fizikai munkát igényel, és még a hétköznapokhoz szükséges dolgok beszerzésekor is számolni kell a helyi boltok készleteivel, nyitvatartásával. Közben a főváros képe is állandóan jelen van, vagy egy szereplő múltjaként, vagy úgy, hogy egy adott illető ott tölti az ideje bizonyos részét. Ez a kontraszt és a cím végig hangsúlyossá teszi az életkörülményeket. Mi fontos az ön számára ebben a remeteéletben?

A levegő. Látom, kitalálta, legalábbis feltételezi rólam, hogy én is remetéskedni szoktam az erdőben. Valóban, kora tavasztól késő őszig a legtöbb időt egy, a novellákban leírtakhoz hasonló házacskában, kertecskében töltöm. A tiszta levegő és a kényszerű kerti munka nyár végére minden bajomból kigyógyít. Csak ügyeket intézni járok Budapestre, és amikor a Nyugati pályaudvarnál kilépek a forróságba és a bűzbe, és kerülgetem a járdán a szemetet, nehéz elhinnem, hogy télen ezt a várost is szeretem.

Az idősödés szintén hangsúlyos motívuma a Remetéknek. Az ön számára melyek ennek az életszakasznak a művészetileg érdekes kérdései?

Ugyanazok, mint magánemberi mivoltomban. Mindig féltem az öregségtől. Harminc éves alig múltam, amikor egy novellát írtam egy öregedő színésznő alkalmi kalandjáról egy ifjú popzenész titánnal. A hősnőm nem győzi szégyellni magát az öregsége miatt. Ma, nyolcvanötödik évemben viccesnek találom a jó negyvenes színésznő problémáját. Amikor odajutottam, el tudtam fogadni az öregséget, mi mást tehettem volna. Nincs mese, számos dologban leértékelődik ilyenkor az ember, leginkább nőként, de úgy általában, emberi mivoltában is, pláne most, hogy a nemzedéki tudásszakadék minden korábbinál nagyobb lett a digitalizációval. Egyébként is ez a mi euroatlanti civilizációnk eleve érdemnek tekinti a fiatalságot és fogyatékosságnak az öregséget, ennek a szuggesztiója alatt éltük le életünket, nem csoda, hogy viszolyogtam az öregségtől. Ma viszont

élvezem, hogy erősen megcsappant a hiúságom, nem hajszolódom a vakvilágba mindenféle ambíció igézetében, jobb megfigyelő lettem, mert már nem korlátoz a magamra fókuszálás, emiatt érdekesebbnek találom az életet,

az embereket, színesebbnek a világot, szebbeknek a fiatalokat. Félig az emlékeimben élek, és utólag élvezem azt, amitől a történése idején esetleg szenvedtem.

Amit viszont nem tudok, nem lehet az öreg éveknek megbocsátani, hogy sorra veszítem el barátaimat, életem tanúit. Ez ugyan egyre ismerősebbé, természetesebbé teszi a közelgő véget, mégis nem szűnő hiányérzetet, fájdalmat
okoz.

A januári Kortársban megjelent V. rész, a Tájidegen növényzet eltérő szerkezetű az eddigiekhez képest. Egy idős ügyvédnő két beszélgetését olvashatjuk, de csak az ügyvédnő szavait. Az egyoldalú forma pimaszul egyenes szembesítés a kérdéssel, hogy vajon miért beszélgetünk. Mert kíváncsiak vagyunk a másikra, vagy mert éntörténeteket akarunk mesélni? Ön mit gondol erről, és mi más foglalkoztatta ezzel a nyelvi nézőponttal kapcsolatban?

Van, amikor beszélhetnékünk támad, és lerohanjuk az első utunkba akadt jámbor embert a közlendőnkkel, még ha netán kelletlenül vagy közömbösen hallgatja is vallomásunkat. Van, amikor meg szeretnénk valamit tudni egy barátról, a gyerekünkről, az unokánkról, teljességgel rá figyelünk, épp csak annyit adunk magunkból a beszélgetéshez, hogy kérdezősködésünk ne tűnjön kihallgatásnak. S van, amikor régi barátok felgyűlt mondanivalóval egymás szájából kapkodják a szavakat, de kölcsönösen egymásra is képesek figyelni, s jó esetben idő is jut a témák megtárgyalására. Az én novellahősnőm hosszú egyedüllét után kissé beszédkényszeres állapotban leledzik, lerohanja mindkét látogatóját az egykori illegális szerelmi viszonya történetével. S persze így a novella olvasóját is fogva tartja a folyamatos, tempós beszéd. De a hősnőm azért reflektál a beszélgetőpartnere megjegyzéseire is, így hát nem két monológ, hanem két beszélgetés zajlik le a novellában. Ezekkel a beékelt reflexiókkal megteremteni a valós szituáció illúzióját – ez jó, kedvemre való feladat volt. Persze, a novella nem erről a technikai megoldásról, hanem egy viszonzatlan, de boldog szerelemről szól.

A Remeték című elbeszéléssorozatának első része a 2024. februári Kortársban jelent meg, idén januárban az ötödik résznél tart. Melyik részt emelné ki – nem feltétlen kedvencre gondolok –, amelyet valamilyen szempontból különösen fontosnak tart, és miért?

Nem szeretem az efféle kérdéseket. Meg szokták kérdezni tőlem, hogy hét unokám közül melyiket szeretem legjobban. A válaszom, hogy mindig azt, aki éppen az eszemben jár. Mindegyik Remete-novellában van egy perc vagy egy mondat, amit szeretek. Amiben, hogy úgy mondjam, valami személyes ügyet beszélek ki, amit máskülönben nem mondanék el senkinek. De nem kenem el a választ, megpróbálok rendesen válaszolni a kérdésére. A remetéim mind valamilyen formában megalázások után kerültek az erdei telepre, esetleg megaláztatás éri őket ott is. Vesztesek, sérültek, elhagyottak. És azokat a pillanatokat szeretem a legjobban, amikor ezek az emberek fölé kerekednek a megalázó helyzetnek, rálelnek egy nem sejtett erőforrásra önmagukban, és egy nagyvonalú gesztust tudnak tenni. „Különb vagyok, mint ti gondoljátok!” – mondja ez a gesztus. „Különb vagyok, mint gondoltam!” A harmadik Remete-novella, a Kavics a cipőben talán a legfigyelemreméltóbb ebből a szempontból. Csaba, a kőműves segédmunkásként gürcölő székely fiú meghívja egy kör italra kollégáit, miután vérig alázták, és ezzel lepattintja magáról a szégyent. Mert

van ereje kimutatni, hogy fölötte áll a sértéseknek. Hasonló gesztus több remetémnél is előfordul, úgy látszik, nagyon fontosnak tartom az önbecsülés megőrzését.

Nem fogalmaztam meg ezt így, csak most ébredtem rá, a kérdésére felelve. A másik visszatérő motívum a remetéimről szóló történetekben, hogy mi, emberek tévesen hisszük, hogy átláthatunk bárkin is. Sokat tudhatunk egymásról, pláne újabban a közösségi platformok indiszkréciója révén, de sohasem ismerhetjük meg a másik embert teljes valójában. Ennek tudatában kell tisztelnünk vagy megítélnünk másokat. Sőt, önmagunkat is.

Ács Margit Remeték című elbeszéléssorozatának V. része, a Tájidegen növényzet a Kortárs folyóirat januári számában a 3. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában és a Magyar Napló Könyvesboltban, valamint fellapozhatja könyvtárakban.