• A magasirodalom az elité? – Kritika Borbély Szilárd Árnyképrajzoló és egyéb prózai írások című kötetéről

    2025.01.25 — Szerző: Petri Flóra

    Költészet, színház és próza, humor és megtörtség, tudományos gondolkodó és mesélő. A kulturális hagyományok magaslata és a primitív létezés mélysége. Borbély Szilárd irodalmi tevékenysége sok irányú volt, olvasottsága mégis maroknyi. A Jelenkor Kiadó életműkiadás-sorozattal próbál ezen változtatni.

  • A Jelenkor Kiadó Borbély Szilárd-életműkiadás-sorozata  Kép forrása: a Jelenkor Facebook-oldala
    A Jelenkor Kiadó Borbély Szilárd-életműkiadás-sorozata
    Kép forrása: a Jelenkor Facebook-oldala

    Tavaly volt tíz éve, hogy elhunyt az ezredforduló magyar irodalmának egyik nagy hatású szerzője, Borbély Szilárd. Nagy hatású, hiszen szépirodalmi tevékenységét tekintve költőként, drámaíróként és epikus szerzőként is maradandót alkotott, a tudományos pályán pedig sokat hivatkozott irodalomtörténészként és egyetemi oktatóként vállalt szerepet. Hatása azonban széles körben mégis jórészt látens maradt: bár munkássága a magyar irodalmi szakmán belül megkérdőjelezhetetlen hivatkozási alap, a kétezres évek megkerülhetetlen szövegeit jelentik kötetei – pontosabban szólva elvesztegetett élmény megkerülni azokat –, valójában a nem szakmabeli befogadó többség számára nemhogy a fősodorbeli, de még csak a közismert szerzők közé sem sorolható.

    Erre a rétegolvasottságra vonatkozóan kézenfekvő magyarázatnak tűnhetnek az életművére általánosságban aggatott címkék, amelyek jellemzően a szerzőt foglalkoztató súlyos és nyomasztó témakörökből adódtak, illetve az a jelentős előismeretet vagy hosszas utánajárást igénylő tudásanyag, amely a szövegeiben megjelenik, akár a kereszténység, akár az antik mítoszok vagy a 20. századi magyar történelem és életmód kapcsán. Elitirodalom, gondolhatjuk sokan komoly arccal. Bár kétségtelen, hogy Borbély Szilárdnak még a leginkább populárisnak mondható szövege, a Nincstelenek sem egy nyári strandolvasmány, mégis figyelemre érdemes kezdeményezés a Jelenkor Kiadó életműkiadás-sorozata, amelyben az elhunyt szerző köteteit, válogatott szövegeit jelentetik meg újra, kísérletet téve ezzel arra, hogy a szerző előbbiekben felvázolt, kissé szűk körű olvasottsága, elitirodalmi kanonizációs megítélése módosulhasson. A 2024 tavaszán megjelent Árnyképrajzoló és egyéb prózai írások pedig mintha amellett foglalna állást: bár erőfeszítést igénylő olvasásmódra van szükség Borbély Szilárd befogadása esetén, mégis, hatása a nagyság mellett szélesebb is lehetne egy olyan szerzőnek, aki az emberi létezés leglényegibb tapasztalatairól ír.

    Egy életműkiadás kérdései

    Az életműkiadás-sorozat kapcsán persze óhatatlanul felmerül a kérdés: valóban a befogadástörténet formálása a cél, vagy egy jó piaci fogásról is szó van? A tragikus hirtelenséggel elhunyt szerző élete már önmagában is felkeltheti sokak érdeklődését. Személyes tragédiája és a 2000 decemberében szülei ellen elkövetett kegyetlen merénylet ismert története talán szövegminőségtől függetlenül is kíváncsivá tesznek minket írásaira. Egy szöveg természetesen akkor jó, ha a szerző személyétől függetlenül értékes. Ugyanakkor fontos az életrajz ismerete, ahol az a szövegek megértését segíti. És Borbély Szilárd esetén állítható: a depresszió, a halál és az embertelenség tapasztalata mind lényeges szervezőelemei szövegeinek. És ha akarva-akaratlanul is van egy személyi kultuszt építő hatása a kiadássorozatnak – hiszen az említett életesemények ismerete sokszor figyelmen kívül hagyhatatlan, de mindenképp rétegzettebb olvasási lehetőséget nyújt számos szöveg esetében –, ez mégsem az elsődleges célja, hanem csupán velejárója a valódi célnak, vagyis az értő Borbély Szilárd-olvasatnak.

    „Árnyképrajzoló és egyéb prózai írások” – a borítón Rozsda Endre „Állandó visszatérő” című festménye látható  Fotó: a szerző sajátja
    „Árnyképrajzoló és egyéb prózai írások” – a borítón Rozsda Endre „Állandó visszatérő” című festménye látható
    Fotó: a szerző sajátja

    A cél másodlagossága az Árnyképrajzoló és egyéb prózai írások kötetben a szerkezeti arányokon látszik. Nem egy bulváros biográfiát vagy kritikai kiadást tartunk a kezünkben. A szépirodalmi szövegeket csupán a kötet legvégén követi egy harmincoldalas utószó Krupp József tollából, és ez is igen szövegcentrikus: tagoltsága szigorúan a kötet ciklusait követi. A ciklusok darabjainak keletkezéstörténetéről nyújt ismeretet némi műértelmező elemzéssel. Ami persze az olyan autofikciós szövegek esetén, mint az Egy bűntény mellékszálai óhatatlanul a szerző életrajzának ismertetését is jelenti, de tényszerűen és éppen csak annyira, amennyire az a szövegértést segíti.

    A kötet öt ciklusra tagolódik. Az indító ciklus teljes egészében a 2008-ban már külön kötetként megjelent Árnyképrajzoló című szövegcsoport, a további négy ciklus pedig különböző folyóiratokban megjelent novellákból válogat, illetve helyet kapott még a kötetben két, nyomtatásban eddig nem olvasható Borbély Szilárd-szöveg is. A második ciklust alkotó tizenhárom szöveg [P. emlékezete] címen az első ciklushoz hasonlóan nem a kiadó saját válogatása, hiszen ezek korábban az ÉS Tárcatár rovatában jelentek meg egybefüggő sorozatként. Ez a leginkább regényes ciklus, hiszen bár a lineárisan elmondható cselekmény a fejezetek végére is kissé ködös marad, a titkosrendőr enigmatikus történetei igazi kalandregénybe illő epizódok. A további ciklusok kompozíciója viszont már jelen kötet szerkesztőjének köszönhető. A kötet végén feltüntetett filológiai tárban megtaláljuk az egyes szövegek első megjelenési helyét és idejét. 

    Ez alapján pedig sok esetben a ciklusok darabjai egymástól izolált művekként léteztek eddig, az Árnyképrajzoló és egyéb prózai írásokban azonban harmonikus egységbe rendeződnek, összetartoznak.

    Persze az, hogy az Árnyképrajzoló alkotja az életműkiadás-sorozat legújabb darabjának első ciklusát könnyen magyarázható azzal az egyszerű indokkal is, hogy ez az egyetlen kisprózakötet, amely a szerző életében megjelent. Abból pedig, hogy a ciklus teljesen érintetlen maradt, könnyen gondolhatnánk, hogy a beillesztés az életműkiadás-sorozatban sem jelent többet egyszerű újranyomtatásnál. Ugyanakkor ez a nyitány egyfajta körképet is jelent Borbély kisprózai stílusáról, és előzetest a teljes kötetről: a ciklus változatos szövegeiben letapogatható, hogy milyen hangnem- és témagazdagság is jellemezte a szerzőt pályája utolsó szűk tizenöt évében. A teljes kötet szövegei ugyanis 2000 és 2014 között jelentek meg, a bő évtizedes termés különböző helyekről összegyűjtött szövegei pedig érthető módon nagyon sokszínű szövegvilágot eredményeznek. De már a 2008-as Árnyképrajzolóban megjelenik minden olyan nagyobb tematikai egység,

    amely a szerző utolsó prózaírói tevékenységét jellemzi: a tárgyiasság, az intellektualizált humor, a szocialista államberendezkedés tapasztalatai, az irodalom mint létezésmód, a nyelv mint létdetermináló jelenség és az emberi természet ösztönös kegyetlensége.

    Az Enyészpont a megtéveszthetetlen Borbély Szilárd-i hangnemben, a mesterfokú megfigyelés pragmatikus stílusában részletezi a látás és a halál rendjét. Ugyanakkor az Egy InterCityn-ben megismerjük a szerző kitűnő humorát. A novella helyzetkomikuma, vagyis hogy az elbeszélő rossz vonatra vett helyjegyet, és ezért összetűzésbe kerül a kalauzzal, egyszerű dramaturgiai alap, amely a szövegben az ok-okozati összefüggéseket átgondolva a kelet-európai gyanakvás, a hatalomgyakorlás pitiánersége és a nyelvi félreértés vagy akár a megértés lehetetlenségének felszabadító kifigurázásává válik. A Göncz az egy strici anekdotázó keretben ad lenyomatot a szocialista Magyarország létérzéséről, a Feljegyzések az irodalomról pedig egy abszurd történeten keresztül vall az író, költő címke viselésének zavarba ejtő voltáról. Az irodalomtörténészi attitűd pedig tetten érhető a Csótányirtóban, amely egyfajta Tar Sándor előtti hommage-ként, pastiche-ként is értelmezhető, de még inkább a Bolgár kalauzban, mely utóbbi a közismert Esti Kornél novella értelmezéséhez állít teljesen új szempontot: mi van, ha a közismert interpretációval ellentétben a Kosztolányi-novella nem is a közös nyelv nélküli megértés lehetőségeiről szól, hanem éppen arról, hogy Esti senki másra nem figyel, csakis magára? Hiszen az az erőfeszítés, amelyet Esti annak érdekében tesz, hogy a megértés látszatát fenntartsa, a saját figyelmét önmagára fókuszáltatja. „Csak arra összpontosítok, hogy folyamatosan úgy viselkedjek, mintha érteném.” Megszűnik az önmagamról megfeledkező, a hallottakba teljesen belefeledkező, átadó figyelem.

    Kényelmetlenségig higgadt

    És persze kiemelendő darabja a kötetnek az Egy bűntény mellékszálai, amely talán az egyik legnehezebben befogadható Borbély Szilárd-próza, de nemcsak a gyilkossági történet brutalitása miatt, hanem egyrészt a már-már kényelmetlenségig higgadt nyelvi stílusa, másrészt az elbeszélői célkitűzése, vagyis a megértés kísérlete miatt válik kissé nehezen emészthetővé a szöveg. A huszonkilenc rövid egységben az elbeszélő tudatában az indíték és szándék fogalma élesen elválik egymástól, újra és újra visszatérünk az ismeretlen indíték problematikájára. Az indíték ismerete (egyáltalán létezése) elengedhetetlen lépcsőfok, ha a cél a megértés. Ugyanakkor a gyilkosok, és még inkább a szeretteink gyilkosainak megértése talán egyike az emberi alaptermészettel leginkább szembemenő kísérleteknek. Hogy Borbély Szilárd ezt mégis hogyan kísérelte meg, az a harmadik ciklusban, a Végignéz öt szövegének egységében rajzolódik ki jól láthatóan.

    Borbély Szilárd a Müpa egyik Vers-est rendezvényén  Fotó: Posztós János / Müpa
    Borbély Szilárd a Müpa egyik Vers-est rendezvényén
    Fotó: Posztós János / Müpa

    Bár a Végignéz novellái mind 2011 és 2012 között jelentek meg, mégis ebben a kötetben kerülnek először egymás mellé, és válnak összefüggő mozaikká. Ugyanis a Kávéfőz kivételével, amely egyike azoknak a novelláknak, amelyek az életműkiadás-sorozatnak köszönhetően most olvasóhatók először nyomtatásban, mind a négy szöveg különböző folyóiratok hasábjain látott napvilágot.

    A ciklus tematikai kohézióját a depresszió, a roncscsaládok és a gyilkosság átérzésére tett kísérlet különböző nézőpontjai jelentik.

    Az első szöveg, a Fáj és a második, a Kávéfőz párnovellának is tekinthetők, mindkettő egy-egy pár reggelét meséli el. Míg az elsőben a nő, addig a másodikban a férfi küzd valamilyen nem konkretizált szorongással, depresszióközeli állapottal. Mindkét novellában a szereplők olyan tulajdonnév nélküli archetípusok, akiknek világa a hétköznap reggel rutincselekvéseiben sűrűsödik. Talán nem elrugaszkodott gondolat egy pár két oldalát megjelenítő párnovellát sem elképzelnünk, mindenesetre a szövegek egyszerűsége, és a párok haldokló kommunikációs kísérletei többet érzékeltetnek a világtól való elidegenedés tapasztalatáról, mint egy, a depresszió tüneteit fogalmilag megjelenítő szöveg.

    A ciklus címadó szövege, a Végignéz egy féltékeny férj bosszútörténete. A férfi az asszonyt vallatja, hogy igazolja a saját féltékenységét. Zsarolásképp gyermekük felakasztását kísérli meg, hátha az megtöri a tagadó asszonyt. Mégsem maga a brutális cselekmény nehezíti meg a novella befogadhatóságát, megértését, hanem a nyers megfogalmazás és a gyakori tőmondatok. Ez leginkább a ciklus záró párnovellájában nyer igazolást, amelynek perspektívájából világossá válik: a Végignéz a gyilkosság aberrációjának érthetetlenségét próbálja érzékeltetni, és teszi ezt a kimondás helyett megint csak a nyelvi megformálás eszközével.

    Ugyanis a ciklus zárónovellái, a Kalapácsbánat és az Anyaszeretet szintén egy-egy házastársi konfliktusból adódó gyermekgyilkosságot írnak le, ám itt, a Végignézzel szemben, a szövegek el is jutnak a halálesetekig. A tragikus végkimenetelű történések ellenére azonban ezeknek a novelláknak nem a brutalitás pragmatikus szemléltetése a céljuk. Az empatizáló nyelvnek, a finom érzelmeket megjelenítő, emberi párbeszédeknek és a szövegegészek groteszk nyugalmának köszönhetően olvasóként megütközve észleljük magunkon, hogy

    mintha a novellák arra tennének kísérletet, hogy próbáljunk meg empatizálni az elfogadhatatlannal.

    Félreértés ne essék, nem elfogadtatni akarják velünk a tettet, hanem belső nézőpontból érzékeltetni azt a bomlott elmeállapotot, amely annyira kibillent egy embert a saját legbelsőbb, ősi ösztönéből, hogy képessé válik gyermekei vérének ontására. Ha lehetetlen is a kísérlet, a Borbély Szilárd-i felismerés elgondolkodtató: a megértéshez legközelebb kerülni talán az elbeszélői nyelv milyenségével lehetséges.

    Az Alkonyulat című ciklus négy novellájának történetei ugyanezt az embertelen működésmódot szemléltetik, de a családmodell ezekben a szövegekben már nagyobb társadalmi közeggé tágul. A Nembizalmasgod világában a Központozat hatalma egy nyelvrendszervezetet működtet, amely köszönési formulákat, megszólalási lehetőségeket szankcionál, A kátrány egy kisváros gyűlölködő rasszizmusát, a Pofadbefog és a Patkányirt pedig egy-egy homályos gyilkosság bűnelkövetőinek személyes frusztrációkból, kisebbségi kompexusokból táplálkozó kényszeres hatalomgyakorlását érzékelteti. „Befulladt életükben ez hozott újra kalandot. Izgalmasabb, mint az éjszakai horgászat. Végre valami történik velük a versenyben ivott sörök és a hajnalban könyörgő szemű nők okozta rossz lelkiismeret után” – olvashatjuk a Patkányirtban.

    A kötetnek ebben a ciklusában nyer leginkább cáfolatot Borbély Szilárd elitirodalmi kategorizálása.

    A szövegek mindenfajta felülről megmondás vagy társadalomtudományos okoskodás nélkül, mélylélektani pontossággal adnak látképet a társadalom legalsóbb osztályának létezésmódjáról,

    és pontosan ezért találhatnának épp annyira – ha nem jobban – értő fülekre e ciklus novellái az érintett társadalmi csoportban, mint az értelmiségi rétegben. Akár a Nincstelenek epizódjainak is beillenének az Alkonyulat novellái, ha nem ebben a ciklusban volna leginkább hullámzó a szövegek minősége. Stílusában A kátrány és a Patkányirt áll legközelebb a Nincstelenek világához, de mintha a regénynyelv kísérletező fázisába olvasnánk bele. A mondatok, a kifejezések, a nyelv nyers primitívsége olykor nehezen hihető, esetlen.

    Az utolsó ciklus, Az emlékezés is fikció, tematikus kohézióját azonban az esszéisztikus jelleg és az önéletrajzi elemek, a személyesség jelentik. Ebben a ciklusban – és kiemelten Az emlékezés szintén fiktív zsidó kérdését rokoni pártállásokon keresztül tárgyaló szövegén, illetve az Egy elveszett nyelv kulturális migrációtapasztalatát megosztó történetein keresztül – bizonyítást nyer: Borbély Szilárd számos szövege megköveteli a szerzői életrajz alapjainak ismeretét. De azokban az írásokban, amelyekben nem magánéleti történeteken keresztül olvasunk egyetemesebb kérdésekről, mint ahogy például a közéleti témájú Május 26. szövegében, az elbeszélő minden kérdést kizáróan ugyancsak maga a szerző. Az őszödi beszéd katartikus, ám megtisztulást nem hozó pillanatáról egyértelműen a Borbély Szilárd nevű elbeszélő vall. Személyes életesemények, tapasztalatok adják ezekben a szövegekben a gondolatmenet alapjait.

    bb

    Az Árnyképrajzoló és egyéb prózai írások szövegeit tekintve nem egy kiváló kötet, de nem is ez a célja. Borbély Szilárd utolsó tizenöt évének prózai termésébe ugyanúgy beletartoznak a szerző kiemelkedő és fontos írásai, mint ahogy néhány kevésbé sikerült darab is. A kötet inkább tekinthető egy olyan gyűjteménynek, amely a kevésbé ismert, szétszórt szövegek egybegyűjtésével egyrészt lehetőséget ad arra, hogy kissé árnyalja a szerzőről alkotott rögzült megítélést, másrészt ismerteti Borbély Szilárd prózai életművét és életrajzát. Utóbbi célját pedig ízléses és szakmai módon éri el: másfél évtized szépirodalmi szövegein keresztül kirajzolódnak a szerző – szakmai és magánéleti – életrajzának és alkotásmódjának legfontosabb elemei. Megértjük azt, hogy mik voltak életútjának legfőbb írásra ösztönző hajtóerői, ahogy például a többször előforduló „galuskás hang” jelzős szerkezet is elválaszthatatlanul a Borbély Szilárd-i nyelv részét képezi bennünk a kötet végére érve. A szokásos, irodalomtörténeti leírás néhány szépirodalmi példával alátámasztott eljárása helyett indirekt, tapasztalati úton történik a megismerés, melyet már csak megerősít Krupp József utószava.

    Borbély Szilárd: Árnyképrajzoló és egyéb prózai írások

    Jelenkor Kiadó, Pécs, 2024


  • További cikkek