Csokonaitól Markó Béláig – A Kortárs folyóirat márciusi számának ajánlója

„csakhogy mindent átfordít a tükör, // a bal lator jobboldalt tündököl, / ily módon minden önarckép hamis, / gyönyörködnél, s elrémülsz magad is.” Markó Béla szonettjeivel (Isten önarcképe, Kufárok a templomban, Véletlen halál) kezdődik a márciusi lapszám.

Szalay Károly a Luxorba kalauzol bennünket azonos című novellájában, amely távolról sem azonos a földrajzi értelemben vett névvel, sokkal inkább az egykori kávéházzal, amely a mai Szent István körúton állt. Sok évtizedes távlatból tekint végig a hely közönségén Kardos G. Györgytől Karinthy Ciniig,

és ez az emlékezés felér egy kifejezetten szórakoztató irodalom- és politikatörténeti anekdotagyűjteménnyel.

„Köszönöm, hogy szíves voltál a regényt befejezni. Nem sajnálom, hogy erőszakot alkalmaztam, és te se sajnáld, legalább van egy olcsó bűnbak, akinek esetleg a regény fogyatékosságait a nyakába lehet varrni” – írja Ambrus Zoltánnak Kiss József, aki sürgette a Solus eris befejezését, mivel a folytatásokban közölt regény nem egyezett teljes mértékben az olvasóközönség ízlésével. Buda Attila, esszéjének a márciusi számban közölt első részében, Ambrushoz írt leveleken keresztül idézi fel az író kapcsolatát a korabeli művészekkel, folyóiratokkal, mint A Hét vagy a Nyugat, szerepét a Nemzeti Színházban, és általánosságban az írói léttel járó előnyöket és nehézségeket.

Márkus Béla tanulmányában egy debreceni történetet jár körbe, Borbély Szilárd Istenasszony Debreczen című drámáját, avagy – alcíme szerint – Theátromi Bohóskodását vizsgálja, amelynek főszereplői Kazinczy Ferenc és Csokonai Vitéz Mihály. Borbély, aki irodalomtörténészként többek között a Kazinczy-életmű kutatója volt, valóban érdekes darabbal lepte meg a közönséget, amelyet a Csokonai Színház művészei színre is vittek. Márkus részletesen elemzi a „vásári komédia” egyes jeleneteit, annak familiáris nyelvét, és kitér az olyan irodalmi előzményekre is, mint például Babits Mihály, Szabó Magda vagy Páskándi Géza szintén e kérdéskörrel foglalkozó drámái.

Csokonainál maradva még egy tanulmányt tartogat a lapszám.

„Csokonai volt az első, aki mint poéta tette európaivá a magyarságot… Csokonai írt először európai nyelven”

– idézi Fábián László Cholnoky Viktort Csokonairól szóló esszéjében, amelyben a költő halotti verseket magába foglaló, A lélek halhatatlansága című ciklusa által felvetett filozófiai kérdéseket járja körül.

Schranz Áron az „Egy nagyobb rend égi geometriája” című esszéjében nehéz feladatra vállalkozott: Ottlik Buda című regényéről írt, amelyet sokan tartanak befejezetlennek vagy csupán lábjegyzetek gyűjteményének a nagy műhöz, az Iskolához. Az írás azt vizsgálja, hogy a „nagyítások” sorozata hogyan lép kapcsolatba az életmű egészével, és hogyan vezet el a megtalált otthonhoz, a „szeretet éghajlatához”.

Ki hány szlovén írót tud kapásból felsorolni? Bár itt élünk egymás mellett, nem érdeklődünk kifejezetten egymás irodalma iránt. A kívül-belül sorozatunkban olvasható interjúból azonban kiderül, hogy Nádasnak, Esterházynak és Krasznahorkaynak tekintélyes olvasótábora van délnyugati szomszédainknál. Marjanca Mihelič szlovén műfordítóval Patat Bence beszélgetett.

Könyvről jót vagy semmit – avagy van-e létjogosultsága a negatív kritikának? A Kortársban mindenesetre most ezzel is találkozhatnak az olvasók. „Nagyon nehéz helyzet kritikát írni egy alapvetően jó szándékú és hiánypótló kötetről, amelynek tudásanyaga érdemes volna az alaposabb és szakmaibb, de közérthető tárgyalásra” – írja Veszprémi Szilveszter Scholtz Róbert a magyar cigányság kulturális hagyományai után eredő, Bestiarium Ciganorum és Herbarium Ciganorum című, enciklopédia jellegű könyveiről. Talán ezek az észrevételek még mindig jobbak, mint a visszhangtalanság. Hogy valóban így van-e, azt mindenki döntse el maga.

A lapszámot a holland–magyar művészpáros, Lóránt János Demeter és Lous Stuijfzand munkáival illusztráltuk.

A Kortárs márciusi számát hamarosan az online térben is átlapozhatja a kortarsfolyoirat.hu oldalon.