Bovaryné még mindig unja a házaséletet – Gurubi Ágnes Másik Isten című regényéről

Bán Zsófia sokat tárgyalt Bovaryné megbukik című esszéje és annak recepciója 2020 tavaszán azt a kérdést veti fel, hogy milyen esztétikai és tematikus elváráshorizontjai vannak azoknak az olvasói és szakmai közegeknek, amelyek szinte ellehetetlenítik a nősorsok és női traumák ábrázolhatóságát, és az ezt megvalósító szövegek szépirodalmi olvashatóságát. A hömpölygő diskurzussal párhuzamosan jelentek meg olyan, nagyrészt elsőkönyves szerzők regényei, amelyek a hagyományos nőszerepek kiüresedéséről, a nők ellen elkövetett szexuális és intézményi vagy hatalmi erőszakról vallanak, vagy a társadalmi tabuk újragondolására hívnak – legyen szó Mucha Dorka Puncs vagy Molnár T. Eszter Teréz, vagy a test emlékezete című 2019-ben megjelent kisregényéről, Harag Anita az Évszakhoz képest hűvösebb című novelláskötetéről, Halász Rita 2020-as Mély levegő című regényéről vagy Bakos Gyöngyi Nyolcszáz utca gyalog című kisregényéről.

Gurubi Ágnes szépírói pályája ebben a zajban indult, a Szív utca című regényének recepcióját segítette a felvázolt kritikai kontextus, miközben a műve egyébként is magabiztosan emelkedik ki a felsorolt szövegek közül. Gurubi első kötetében sikeresen bontja le a hagyományosan politikai kontextusokban olvasandó, apákról fiúkra fókuszáló családregény műfaját. Úgy vezeti végig az olvasóját a 20. század történelmén egy zsidó család nősorsain keresztül, azok személyes terein, transzgenerációs traumáin, hogy éppen úgy érvényes történelmi és közéleti narratívát állít elénk. A szerző második regényét, a Másik Istent (Helikon, 2022) éppen ezért nagy várakozással vettem a kezembe. Érdekelt, hogy hogyan jelenik meg Gurubi traumatudatos és az érzelmi világ közhelyeinek képeit újra termékeny metaforaként szétíró friss prózapoétikája egy lineáris, egyetlen kortárs nősorsra fókuszáló elbeszélésben, és izgatottan vártam, hogy a női történetek feletti, sokszor parttalannak ható kritikai viták mely észrevételei csapódnak majd le az új regényben.

A legmaibb regényhősnő

A Másik Isten egy feleség története, akinek kiüresedett a házassága, és a terápia alatt új igazságokra ébredve szexuális kalandba kezd. Az elbeszélés ügyesen mossa össze a fantázia és a valóság megélhető szálait, nem tudjuk, hogy mi az első szám harmadik személyben leírt karakter szexuális viszonyának valódi története, arról csupán az első szám második személyű terápiás naplóbejegyzésekből értesülünk, amelyek versszerűséggel is játszó, tördelt gondolatfolyamban áradnak. Az elbeszélés valódi kérdése, amelyet Gurubi már a címadással és az első oldalakba zsúfolt apamegidézésekkel is láttat, hogy milyen szexuális és házasélet jut egy nőnek, aki gyerekkora óta a kielégületlen apaszerelem sebét viseli magán. A regényben megjelenő szexuálisan túlfűtött nő karaktere a hagyományos ábrázolásoknak megfelelően jelenik meg: a férfi gyönyörét keresi, csábító és vonzó kíván lenni, az önbizalma is attól a férfitől függ, akivel szexuális kapcsolatban áll.

A már a regény elején is könnyen átlátható helyzettől egy témaválasztásában bátor és az elmélyültség lehetőségét magában hordozó történetet várhatunk, de a szerző ez alkalommal cserbenhagyja az olvasóját.

Gurubi regényszereplőnek alkotja meg a főhősét, Herbszt Julit, de nem Flaubert Bovarynéjának az álmait haláláig üldöző hősnőjét, vagy az Emma által a zárdában rejtve olvasott romantikus lányokat választotta mintául, hanem egy legmaibb 36 éves, 176 cm magas regényhősnőt. Juli szeret főzni, igényes az alapanyagokra, piacra jár, kávézókban jellemzően egyedül ül a pultnál, takarékos, ha kozmetikumokról van szó, de az ételből mindig meghagy egy falatot, huszonnégy napos a ciklusa, szeret vezetni, de a belvárosban szívesen gyalogol, bár egyébként, néhány sorral később kiderül, rajong a kötöttpályás tömegközlekedésért is, de tartva egy másik nagy regényhős sorsától, fél a szerelvények közelében.

Juli jellemzése a 18. oldalon kezdődik, és – ha a szülésének a történetét és házasságának alakulástörténetét is tekinthetjük annak – a 27. oldalon fejeződik be. Az elbeszélő elmesél mindent a hősnőről, magabiztos, modern főszereplő nőt vázol fel, de nem mutatja be cselekvés közben. Juli csupán egyszer főz a regényben, és ha van is bármi jelentősége Budapest tömegközlekedésének a történetben, az elveszik a belváros fontos utcanevei közötti rövid sétákban. Az itt elmondott információk nem a történet feszültségét vagy világát építik, hanem arról biztosítják az olvasót, hogy ismerje fel a szereplőjét, ám minél inkább színezi a karaktert – például: „Juli szeret egyedül lenni. És kertészkedni. […] beleszagol a sötét, szinte zsíros földbe, néha egészen közel hajol a zsák szájához, hogy érezze a földszagot, szereti nézegetni a körme alá került koszt […]” –, annál egyértelműbb, hogy egy sematikus, közhelyes, de egyedinek szánt főszereplőről olvasunk.

A hosszú bemutatást az apára és a tőle örökölt mintákra utaló rövid megjegyzések szakítják csupán meg: „Az egyik kedvenc virága a rózsa […]. Az apjának is ez volt a kedvence”, „A főzés azon kevés dolgok egyike, amit az apjától tanult”, „A pannónia szendvicshez kenyeret használ, lehetőleg kovászosat, az apja azt szerette”. Az apához való kapcsolódások keresése jellemzi a regényben megírni kívánt karaktert, azonban itt is inkább készre írt adatokról, a jelek halmozásáról, semmint láttatásról, felismerhető helyzetekről, jól felépített epizódokról beszélhetünk. Az apaképet nem árnyalja ezeknél a kiinduló mondatoknál tovább az elbeszélés, Juli kötődési zavarának diagnózisa és magyarázata, valamint a tünetek kezelésére hivatott viszony is korán megjelenik a történetben, Gurubi nem teremt feszültséget az elbeszélésben. A házasság történetén kívül nincs olyan elvarratlan szál, amely ne érne véget néhány oldalon belül, a házasság morális dilemmája pedig sokáig sem Julit, sem a szeretőt nem foglalkoztatja. A rendezett házasélet későbbi előbukkanása is inkább ötletszerűnek hat, mert alakulásába sem a regény történetei, sem a terápiás füzetek vallomásai nem engednek betekintést, a karakterekben és környezetükben lezajló változások látszólag előzmény nélküliek.

A regény főhősének megírt problémája mégis rokon Flaubert hősnőjének élettörténetével.

A boldog gyerekkor feletti nosztalgia – „azt akarta, hogy megálljon az idő, hogy a szülei együtt legyenek, hogy nyár legyen” – egy regényes élet lehetőségét vázolja fel Juli előtt, amelynek nyilvánvaló meg nem valósulásával Juli a regény elején szembesül is: „Nem szeretem azt a nőt, akivé váltam melletted, de ez nem a te hibád.” Gurubi elbeszélése látszólag ellép a Bovaryné-hagyománytól azzal, hogy egy önismereti út történetét kezdi meg, de az imént idézett tézismondat és a televíziós sorozatok epizódzáró kiállásait idéző regényvégi párbeszéd között mégsem sikerült valódi és mély karakterfejlődést felépítenie.

Változatok kortárs problémákra

Juliról látjuk a könyv befejező oldalain is, hogy éppúgy bele fog halni majd az önbecsapásba, ahogy azt ezektől a nőalakoktól megszoktuk a realista nagyregényekben. A szereplő nem kerül közelebb ahhoz az élethez, amelyet élni szeretne, nem dolgozik terápiás munkában azokkal a traumákkal, amelyeket feltártak, és nem válik egészségesebbé a szexualitáshoz való viszonya sem. A regény végéig kitart az a férfitekintet, amellyel Juli szexualitásáról vall az elbeszélő: „nemcsak jól szop, de még a főztje is isteni”, „Végül azzal vádolt, hogy elcsábítottad, hogy azt akarod, mindenki szerelmes legyen beléd”, az aktus végét pedig még a 201. oldalon is a pontos, érzelemmentes orgazmus szó jelöli, ahogy a regényben sehol nem találkozunk a nők saját szexuális éhségének, vágyának a férfiszókincstől függetlenedő leírásával.

A regény egy mentálisan egyre kiegyensúlyozottabb, egészségesebb nő képét ábrázolja, de ez leginkább csak néhány nagy bemondásban jelenik meg, és azok valamifajta alteregójátékként olvashatók: változatokként a 21. századi nő szexualitására. A kerettörténet főhőséről azt mondja az első szám harmadik személyű narrátor, hogy „szeretné, ha nem tekintenék tárgynak, amihez bármikor hozzá lehet érni”, míg az egyes szám második személyben írt terápiás napló címzettje ezen túl is csak a szeretőjén keresztül kap visszajelzést, legyen szó a nőiségéről – „egy ilyen jó nőt, mint te, nem lehet kihagyni” – vagy a napló irodalmi értékelhetőségéről – „fantasztikus, ahogy írsz / van egy régi barátom, író, / elküldhetnéd neki”. Az elbeszélt nőalteregók egyike a hagyományos nőképnek megfelelően jó szakács a konyhában, és szajha a hálóban, míg másikuk keresi az életének a lehetőségeit. A két alteregó a zárófejezetben olvad össze, amikor a szerető anyaként és a családi élete közben lesi meg Julit, de ez a kép sem tisztázza megnyugtatóan a regényben felvetett megoldatlan traumákat és eredménytelennek bizonyuló kísérleteket.

A Másik Istennek ugyanakkor nemcsak a karakterábrázolása és a történetvezetése siklott félre, hanem a nyelvezete is. A vers módjára tördelt és valóban líraibb, gondolatfolyam-szerű fejezetek néhány kifejezetten sikeres, balladákat idéző részlet kivételével – például: „csak egy szerencsétlen hűtlen feleség / akit magának akar egy újabb férfi / akit birtokolni akar egy soron következő / kisajátítani […] válj el / költözz hozzá / legyél a felesége / szeretni fog” – nem különösebben poétikusak, vagy nem is mutatnak eltérést a regény többi részének nyelvi megformáltságától. Mindemellett ebben a regényben is megjelennek a Szív utcát jellemző közhelyekből induló, de egyre láthatóbb és egyedibb érzelemleírások – például: „mint aki egy kút mélyén ragadt, sötétség veszi körül, víz már rég nincs a kútban, de a pára kicsapódik a néhol mohával benőtt kövek felszínére, ragadós, csúszós tapintású, bármennyire próbálna szabadulni, nem tud” –, de ezek is elvesznek abban a mindennek jelentőséget és történetet kerítő modoros leírástengerben, amelyet Gurubi más, tipikusan elsőkötetes szerzőkhöz hasonlóan produkál: „Ebben a tükörben mindig szépnek látta magát, már kamaszkorában is, amikor pedig nem szívesen szembesült a tükörképével. Akkoriban a szemöldökét túl erősnek találta, az arcszínét túl sápadtnak […], és azt a néhány pattanást is, ami a kamaszkor velejárója, hatalmas tragédiának fogta fel, pedig alig látszódtak […]. Már korábban is eszébe jutott, hogy mintha minden tükör mást mutatna.”

Gurubi Ágnes második regénye olvasmányos szöveg, a szereplője sematikusságának köszönhetően könnyen azonosulhatnak vele az olvasók, és kétségkívül kortárs problémákat vet fel, legyen szó a szexuális vágyaink tabusításáról és felszabadításáról vagy a házasság kiüresedésének lehetőségéről.

Termékeny és továbbgondolásra érdemes párhuzamokat von a hagyományos és a kortárs irodalmi nőábrázolásokkal, mégis inkább sikertelen vállalásokat tesz a kötet, elsietettnek, kidolgozatlannak tűnik. Juli pontos leírása jegyzetszerűnek, az apakép zsúfolt megidézése direktnek és didaktikusnak hat, a párhuzamos történetvezetés feszültségei nem forrhatnak ki, a lehetséges fordulatok is lecsapottaknak vagy ötletszerűnek tűnnek. Miközben igazságtalan lehet egy akár évtizedekig is tartó első regény megírása után két évvel megjelent második regényen az első könyv nyelvi és történetbéli kidolgozottságát számon kérni, mégis csalódást kelt, ha ennyire elmarad az új kötet az elvárásoktól.