„Maga több: maga műérző, Ida” – Gárdonyi Géza: Ida regénye mint az ízlésesztétika ábrázolása és tárgya

Gárdonyi Géza neve megkérdőjelezhetetlen a magyar irodalom klasszikus íróinak kánonjában. Ám ez a státusz egyben egy olyan elmozdíthatatlan állapotot eredményez a legnagyobbak elérhetetlen magasságú polcán, ahová ritkán ér fel a szándék, hogy letöröljük az évek, évtizedek által ráragadt porréteget, vagy arrébb téve más szemszögből nézzünk rá, hogy ne csak az Egri csillagok vagy A láthatatlan ember íróját lássuk és ismerjük alakjában. A kerek évforduló és a tavalyi filmbemutató szintén méltó alkalom arra, hogy az irodalomtörténeti kánonban már háttérbe szoruló, ám jelenünkre továbbra is érvényes mondanivalóval bíró műve, az Ida regénye legyen annak a másféle szemszögnek a megtestesítője, amely közelebb hozhatja az elérhetetlen íróóriást. A századfordulón Justh Zsigmond Művész szerelem című könyvével kezdődően nagy népszerűségnek örvendett a művészekről szóló művészregény műfaja, melybe Gárdonyi alkotása is sorolható. Ez az egyik utolsó regénye, amelyet 1918–1920 között írt. Folyóiratban való megjelenését még megélte, ám egyben csak halála után, 1924-ben adták ki először. Nem övezte egyöntetű siker, az egyházi sajtó is bírálta, sőt, egy névtelen apáca felszólította az írót, mondván, hogy inkább már ne írjon, mert „életévei gondolatain erősen meglátszanak” (idézi Z. Szalai Sándor Gárdonyi nagy útja című könyvében).

A Goda Krisztina által rendezett film vegyes érzéseket válthat ki azokból, akik a regény felől érkeznek, mivel teljesen más részek válnak hangsúlyossá a rendezés által. Így például Ida vívódása édesapja életmódjával, valamint a megrendezett házasság tényével, vagy Csaba nővérének és művészbarátainak hányattatásai olyannyira nyomokban kapnak csak helyet, hogy egyedül a cselekmény átalakításával kanyarodhat a boldog lezárás felé a történet. A vásznon a cím felvillanása után megjelenik a Gárdonyi Géza azonos című műve alapján magyarázó alcím, ami miatt kevésbé helytálló az alapműtől való eltérés örökös olvasói vádja, különösen, mivel romkom jellegének beteljesülését éri el Mentes Júlia (Ó Ida) és Rohonyi Barnabás (Balogh Csaba) játéka által. A film regényhez közelítő gesztusa, hogy bizonyos jelenetek között Gárdonyi más műveiből vett idézetek jelentik az összeköttetést, például az Isten rabjainak sorai, vagy a Földre néző szem – Égre néző lélek, Intelmek fiaimhoz címmel kiadott, házassággal kapcsolatos tanácsai. Az olyan magyar népmesékbe illő idézetek, mint: „A házasság bizonyára szentség, de a papirost az ördög gyártja hozzá” vagy: „Nehéz okosnak lenni, mikor nagyon kell” falikárpitokba szőtt bölcsességként teremtik meg a századelő atmoszféráját, amelyet tovább emel a helyszín, Veszprém városának hangulata, valamint a kosztümös filmek megteremtéséhez szükséges ruhák és tárgyak kifogástalansága.

„Maga igazán múzsám nekem!”

A recepciótörténetben lényegesen kevesebb figyelem irányul az Ida regényére, nem esik róla annyi szó, mint az író más műveiről, aminek talán a témája sem kedvez, ugyanis első ránézésre csupán egy szerelmes regénynek könyvelhető el. A fő szálat valóban az apja által feladott apróhirdetésben férjet kereső Ó Ida és az erre válaszoló festő, Balogh Csaba között létrejövő gyengéd érzelmek kialakulása jelenti, ugyanakkor sokkal több réteget rejt magában a mű. Mikor először a kezembe került, megdöbbentően emlékezetes olvasmányélményt adott, s most újraolvasva ismét elképedtem többek között azon a jelenidejűségen, melyet a női főszereplőben, Idában végbemenő lélektani folyamatok összetettsége eredményezett. Ezek leírása

jelentősen eltér a Gárdonyihoz képest sokkal gyakrabban emlegetett kortársak nőábrázolásaitól: nemcsak plasztikus, hanem finoman árnyalt képet rajzol a női főszereplőről és belső világáról.

Ha a regény központi figuráját, Idát szembeállítjuk például Jókai Mór nőalakjaival, akkor egy sokkal emberibb és összetettebb karakterrel találkozunk, aki – ahogy a regény kezdetén megismerjük – ugyan apácakolostorban nőtt fel, és ez jelentősen hat személyiségére, de az mégsem válik olyan egysíkúvá, mint például Az arany ember Noémijának vagy az Asszonyt kísér – Istent kísért Ágnesének. Jókainak e hősei a végletekig idealizálva jelképezik a tisztaságot és a jóságot, ami esetükben így statikus állapottá válik. Ezáltal kevésbé érezhető e tulajdonságok valódi jelentősége, és szinte kétdimenziós szentképalakokká emelkednek a dicsőítés eszközei révén, sőt helyenként már-már a földöntúli felé tendálnak. Ida tulajdonságait tekintve az említett női karakterekhez hasonló szereplő, akinek naivsága összefügg azzal, hogy zárdában nevelkedett, és az apácák között forgolódva nem tapasztalt sokat a világból („Ida fejében csak akkor kezdett derengeni a világosság: hát a festők eleven testről készítik a képeiket?”), de egy idő után kíváncsi fiatal lányként szűknek érzi azt a teret, amelyben mindennapjait töltötte, annak ellenére, hogy vallásossága az egész művön átívelő motívum. Pozitív tulajdonságai mellett azonban makacs, távolságtartóan hűvös és narcisztikus is. Gárdonyi úgy ábrázolta őt, mint akinek személyisége sok változáson keresztül képes fejlődni, miközben nem veszíti el azokat az alapvető vonásokat, amelyek gyermekkora óta meghatározzák jellemét. Leírása nem reked meg az angyali tisztaság ingerszegény idilli szintjén, hanem aktív hősként ő maga dönt úgy, hogy a zárdából való kirúgása után is fontos számára hite, erkölcsei, morális elvei, s ezáltal válik méltó társává Csabának. Végül nemcsak a benne lévő ösztönös érzékenység művészetértéssé való alakulásával, hanem a szavak szintjén való ábrázolásában is egyenrangú lesz vele.

Csaba művészi kiteljesedése, alkotói témáinak megtalálása és kivitelezése mind Ida személyéhez kapcsolódnak, ezért ahogy Keller Tamás Gárdonyi regényeinek lélektana című tanulmányában írja, a fiatal nő egyszerre lesz a férjének tehetségét kiteljesítő művészet és végül a magánéleti boldogságát beteljesítő szerelem kulcsfigurája: „Maga igazán múzsám nekem!” De ez a múzsaszerep nem valami mozdulatlan modellstátuszt jelent, hanem sokszor Ida meglátásai lendítik át a tanácstalan művészt apóriáján.

A regényben megjelenő, Csaba által festett képek témáin, sikerültségén, ábrázolásmódjain végigkövethető az ifjú pár közötti kapcsolat alakulása,

mely kezdetben azért áll oly bizonytalan lábakon, mert az újsághirdetésre válaszoló Csabát Ida hozományvadásznak hiszi, aki csupán pénzéért megy bele a házasságba, míg Csaba alkalmazkodik ifjú felesége hűvösségéhez, és igyekszik megtartani az ígért távolságot. Kovács Gábor Gárdonyi regényművészete című monográfiájában úgy fogalmaz, hogy az író a benyomás művészetének festője, ami főképp a Csaba és Ida közötti viszony finom ábrázolásán érhető tetten, melynek minden mozzanata gondosan megfestett és jelentőségteljes.

A művészet egyfajta esztétikai vigaszként szövi át a regényt, olyan térként jelenik meg, ahol Ida és Csaba akkor is tudnak kapcsolódni, mikor a személyes viszonyukban kudarcot vallanak; a festményekről való beszélgetés például egy ilyen visszatérő motívum. Más művészeti ág is hasonló szerepben jelenik meg a regényben, mégpedig a zene. Mikor Ida asszonytársai unszolására a zongorán egy magyar nótát eljátszva válaszol a Csabával való megismerkedésük részleteire irányuló kérdésekre, ugyan az időnyerés a célja, mégis elmond valami olyat, amit szavakkal nem tudna megfogalmazni: „Ő maga alig eszmélt rá, hogy mivé válik így a dal a zongorán, de a hallgatói szinte pillantani se mertek édes álmélkodásukban.”

„…mi van bennük, hogy annyira megrezegtetik a lelket?”

Csaba művész, festő, aki maradandót és zseniálisat, egy mesterművet szeretne alkotni. Fáradhatatlanul keresi az „ideát”, amely a formával együtt biztosítja a megbecsült művésszé válásához szükséges kereteket. A művészet a regény elején két szobor formájában érinti meg: „Nem gondolt akkor többé másra, csak arra a két szoborra: mi van bennük, hogy annyira megrezegtetik a lelket? A milói Vénusz, a kapitóliumi Vénusz, a belvederi Apolló és másminden szoborremekek csak a szemet gyönyörködtetik, az a két szobor azonban a mellben mozdít”. De gondolatmenete itt nem áll meg, nem éri be pusztán a felismeréssel, hanem válaszokat kezd el keresni a miértekre. Mondhatjuk, hogy esztétikai fogalomként megjelenik benne a „tudom-is-én-micsoda” (je ne sais quoi / JNSQ), mikor alkotás közben arra keresi a választ, hogy mitől lesz jó egy műalkotás, amennyiben a jó fogalmát a regényben azonosíthatjuk az eksztázis ábrázolási sikerességével: „…a képed szép is, jó is. Van benne valami, ami az örökműveken, de viszont nincs benne valami, aminek benne kellene lennie. Nem tudom, micsoda”. A regény alkotással kapcsolatos kérdésfelvetései olyan esztétikai és művészetfilozófiai problémák, amelyek érintve az anyag és az élmény összefüggéseit, a téma és az ihlet kérdéskörét, a cím és a kép viszonyát, mind egy szó körül forognak: „Ez a szó: eksztázis, úgy rendített a lelkén, mint Nagy Konstantin lelkén az égre megjelenő kereszt képe. [...] Az óidők szobrászai mind nem értették a művészetüket: csigavérű embereket, portrékat és pózokat faragtak! Forró vért az erekbe! S akkor a márvány is meleg és él!”

Később Csaba figyelme a szobrokról ismét az ecset és a vászon felé fordul. A műben több festményének leírása is megjelenik, kezdve a denevérszárnyú lányt ábrázoló, különös hangulatú Denevér című képpel, amely egy „féléletnyi figura kiterjesztett karral és szétvetett lábakkal”, folytatva a petróleumlámpa körül ülő iparoscsaládot ábrázoló Biblia cíművel, majd a félreértéseket szülő portréval, testvére, Jolán képével, és befejezve, mintegy megkoronázva a sort A múzsa halálából átalakult, haldokló angyal képével, melynek modellje végül Ida lesz. A Goda Krisztina rendezte film számomra éppen ezen a ponton okozott csalódást, ugyanis minden allegóriát mellőzve Csaba csak Ida portréját festette újra és újra, ami egy sokkal direktebb megoldás a gyengéd érzelmek kifejezésére, és a könyv meghatározó vonulatát képező művészi gondolatiságot a valóság talajára rántja le. A festmények számtalan regénybeli felbukkanása összefügg azzal, hogy Gárdonyi maga is festett, és a leírásokból szintén érződik, hogy nem csupán egy műértői pozícióból beszél. Csaba alakján keresztül aktív alkotói szemszögből vetődnek fel a művészettel kapcsolatos kérdések, és egyfajta célirányosság jelenik meg bennük, mely az eksztázist kifejező műalkotás létrehozására irányul. Az ötlet megszületésétől az ihlet ábrázolásán, a modellkeresésen és a többszörös kiábránduláson át az igazi téma megtalálásáig és ábrázolásáig az egész folyamatot bemutatja, amelyen egy alkotó keresztülmegy a vágyott alkotás megszületéséért.

Így válik a regény művészetről szóló művészetté, olyan spirállá, melyben a szereplők kifejezési eszközeiket keresik,

miközben maga a folyamat ábrázolása egy teljesen másfajta művészi produktumot alkot. Kovács Gábor szerint, ahogy a korábban említett könyvében fogalmaz, a regényben a „gondolatilag súlyos téma kiválasztása legalább olyan fontos, mint a kivitelezés”. Ez a gondolat a könyv több párbeszédében is megjelenik, gondoljunk csak az idős festővel, „Balázs bátyámmal” folytatott elmélkedések során elhangzó szakmai tanácsok meghallgatására vagy a festőbarátoktól kért őszinte kritikát váró jelenetre. Jellemző a regény művészetfelfogására a csak itt és most ítélete. Csaba a könyv jelenében szeretne nagyot alkotni, de a műben megjelenő ideák és témák mind tipikusnak tekinthetők a századfordulón, és a hazai témák hangsúlyozása vagy a magyaros közegbe helyezés is igen jellemző: „Magyar parasztok illenének ide – vélte tartózkodóan –, magyar malomnak az udvarán”, és ahogy Ida mondja a férjének: „Magyar festő ön, nem bajor”.

A regény állandó jelenidejűsége a születő művészet, a festés folyamatában is keresendő, amely a művészet allegóriájává tágul. Érdekes Gárdonyinak a regényben megjelenő művészetfilozófiája, mely – leginkább Csaba megnyilatkozásai által – az alkotói oldalról közelíti meg a műalkotások létrejöttét, s amely során az idea, az ihlet és a konkrét ábrázolás hármasa teremti meg az eksztázis állapotának feltételeit. Olyan alkotói módszert ábrázol, ahol kifejezetten számít az alkotó tudatos szándéka. Beszédes, hogy a mű elején Csaba még szobrokat akar készíteni, s csak utána választja eszközéül az ecsetet és a vásznat, azaz előbb létezik az ábrázolni kívánt érzet, amelyet szeretne megfogható formába ölteni, és kiindulópontja nem az anyag jelentette korlátok között való mozgás rutinja. A festmények regénybeli evolúciója a művészet szintjén túl kettejük kapcsolatának is fokmérője: például Ida a kezdetektől ragaszkodik hozzá, hogy csak ő takaríthatja Csaba műtermét, nem bízza Katira, a cselédlányra. Nagy lépés kettejük kapcsolatában, mikor a férj beengedi Idát a műtermébe, és megmutatja neki „szentélyét”. Végül a regény csúcspontján az utolsó, egy angyal halálát ábrázoló képhez is Ida lesz akarva-akaratlanul a modell: „De a legnagyobb hálát a festménye rég keresett hiányának a megoldásáért érezte. Ida arca, ahogy ott feküdt a karjában, a rég keresett arc volt, az elnyaklott, szép arc, az igazi színek és árnyékok. […] Idának ez persze nem érdeme, de Csabának olyan szerencséje, hogy szinte babonás tiszteletet ébresztett benne Ida iránt”. Festékből kikevert alakmásának sikerültsége miatt lesz befejezett a mű, melynek megalkotását a regény egészén átívelve hajszolta, és születik meg az üzenetében is kifejező kép: „Én csak azt érzem, hogy ezen a képen rajta van valamiképpen a halhatatlanság bélyege”. Ennél többre pedig nem is vágyhat egy alkotó.