Mitől regény egy szöveg? – Kritika Szilágyi Zsófia Emma Szonja című regényéről

Tagadhatatlan, hogy korunk legnépszerűbb műfaja a regény. Sőt, nem csupán a legnépszerűbb műfaj, de olyannyira uralkodik is a műfajokon, hogy megszokott kijelentés, miszerint a vers nehezen érthető, drámát pedig már igazán kevés ember kezében látni. A novella talán keresettebb az előbb említett formáknál, de egy-egy cselekménytelen rövid elbeszélés felett is sokszor értetlenül, s ezért érdektelenül áll az olvasó. Napjaink embere számára, akinek életében sokszor a hatékonyság az értékmérő, az irodalmi szövegek esetében a cselekmény az, amely rögtön és kis energiabefektetéssel dekódolható.

Egy olyan kortárs lírai mű, amelyben nincsen egyértelmű vershelyzet, megszólaló, másrészt a költői képek ellentmondanak a hétköznapi valóságnak, vagy bármilyen más szempontból „tipikus posztmodern vers”, nehezen érthető. Ugyanígy egy, a felszínen egészen egyszerű cselekményt leíró novella is sokszor felveti a problémát: nem tudunk mit kezdeni vele. Egyre elszórtabb jelenség, hogy valaki egy regényt újraolvas, és a „spoilerezés” sokszor az olvasó kedvét teljesen elveheti egy szöveg kézbevételétől. Pedig ez talán jó kritérium volna: ha ismerem is a történetet, jó elolvasni. Ha harmadszor olvasom is, ugyanolyan élmény. Vagy éppen mindig más.

Mert egy igazán jó szöveg soha nem önmagában a cselekménytől izgalmas, még akkor sem, ha esetleg a regény felépít egy konkrét, narrálható univerzumot. Talán mindenki egyetért abban, hogy A gyertyák csonkig égnek a legnagyobb emberi létkérdésekről és értékekről beszélget velünk annak ellenére, hogy durva fogalmazással élve a vizualizálható cselekményben „nem történik semmi”. De az olyan cselekményében fordulatos műveket is, mint Bartók Imre Lovak a folyóban regénye, számtalan, az általános emberi működésre, hétköznapi valóságunk kérdéseinek bizonyos nézőpontjára vonatkozó fajsúlyos meditatív gondolattól méltatlanul fosztanánk meg, ha kizárólag a sci-fi kategóriájában megrekedve az események sorozatát figyelnénk. A Szonjához tematikai szempontból közelebb álló példát említve pedig Elena Ferrante Nápolyi regények tetralógiája is az olvasmányos és izgalmas cselekmény mellett a szó legnemesebb értelmében egy nehezen érthető, leginkább csak kérdéseket felvető élményt nyújt a befogadónak. Következésképpen műfajtól és tematikától függetlenül a jó szövegnek a vázát egy „metacselekmény” – kissé elhasznált kifejezéssel élve mögöttes tartalom – és ezzel együtt az értelmezői szabadság, mozgástér alkotja. A Szonja, bár történésekben gazdag szöveg, ezt a mozgásteret igencsak beszűkíti, így a befogadás sem igényel nagy energiabefektetést.

Gördülő kövek

A Szonja címszereplője gimnáziumi évei után Szegedről Pestre kerül, egyetemen magyar nyelvet és irodalmat hallgat, a mindennapokban pedig a Rolling Stonest. Utóbbi nem csupán a regényt rendszerezi – minden fejezet alcíme egy idézet az együttes egyik számából –, hanem Szonja személyes életét is meghatározza, hiszen szinte az egyetlen kapaszkodószerű információ, amelyet apjáról tud, hogy rajongott a brit együttesért. Apja elhagyta az egyéves lányát, és mindösszesen egy kis angyalszobor maradt utána, ezért a banda – egyébként Szonja által nem túl nagyra tartott – zenéit hallgatva a főszereplőt követve próbáljuk azt az illúziót felépíteni magunkban, hogy sejtjük, milyen is lehetett. A szobor a szexuális gátakkal küzdő Szonjának az életében néhány alkalommal előforduló orgazmusa alatt minden alkalommal jelen és látható volt. A szexuális probléma gyökere és részletei – a szobor eredete miatt feltételezhető apakomplexuson kívül – azonban rejtve maradnak. Mondhatnánk, hogy az értelmezői szabadság területére tartoznak, az értelmezéshez azonban kevés az információ. Néhány, férfiakkal töltött aktus leírásában a szöveg nem részletezi Szonja mentális és fizikai állapotát, a hangsúly e szituációk abszurditására helyeződik: egy ismeretlen, középkorú, féllábú férfi mint partner vagy egy könyvtár mosdója mint az együttlét helyszíne a helyzetkomikum miatt izgalmassá válik. De a szexuális problémák megfejtése szempontjából kevésbé. Az együttléteket, a tudatosításon kívül, még annak ellenére sem követi mélyebbre ható reflexió, hogy Szonja egy alkalommal pszichológushoz is eljut, ahol azonban a problémáiról semmit nem tudunk meg, csupán a feltárulkozással, sebezhetővé válással szemben tanúsított ellenállás okozta humoros gondolatait olvashatjuk.

A kötet műfaja a levélregény és a napló határán mozog: Szonja több mint háromszáz oldalon keresztül végig apjának ír, a 2018-as év számára fontos eseményeit rögzíti. Ám a körülbelül minden tizedik-huszadik oldalon vissza-visszatérő apának címzett kiszólások között néhány percre el is felejtjük a regény alapkoncepcióját, és inkább naplószerűvé válik a szöveg. Persze kérdéses, hogy egy olyan alapvető, az emberi identitást meghatározó hiány esetében, amilyet az apátlanság jelent, beszélhetünk-e arról, hogy bármi is független ettől a hiánytól az egyén életében. Erre a kérdésre épít a regény is, Szonja, bár éli a huszonéves lányok élménydús hétköznapi valóságát, mégis minden tettét, körülötte zajló eseményt és gondolatát az apanélküliség alapozza meg. A Szonja mind tematikailag, mind műfajilag nagyon sokszínű: Szeged veszélyes utcáinak leírása, Budapest építészeti műalkotásainak részletezése, ahogy a különböző helyeket vibrálással töltik meg az odatartozó szubkulturális társaságok, már-már egy útikalauz hatását kelti. 

A nutellás lángos, szalonnás lecsó, fahéjas oldalas és Bornemissza Anna szakácskönyve egy pikáns gyomorregényt körvonalaznak, mindemellett a szövegnek központi eleme a sikerregény receptje szerint minden helyzetben jelen lévő humor, szerelem, szexualitás és az ezektől cseppet sem független traumafeldolgozás.

Utóbbinak legalábbis a kísérlete.

A regény felütése igen határozottan megfogalmazza az írás miértjét, ami szerint Szonja azt várja, hogy az előtte álló év minden előbbinél különlegesebb lesz, hiszen 2018 és főként annak nyara sorsfordító hatással bírt életére. A mindössze huszonegy éves lány ezek után meséli el eddigi életének tapasztalatait, különösen az utolsó évét részletezve. A sok érdekes, humoros jelenet epizodikus taglalását követően csupán a regény körülbelül utolsó tíz oldalán bontakozik ki az elbeszélő ráébredése problémáinak gyökerére, amit az euforikus felszabadulás és izgatott jövővárás pillanata zár le a szövegben. Bár a ráébredés meghatározó pont egy traumafeldolgozás esetében, fontos kiemelni, hogy azért meghatározó, mert innentől kezdődhet aktívan a feldolgozási folyamat. Az a kissé hollywoodi narráció, miszerint a probléma megértése egyben megoldás is, igencsak eufemizálja a valóságot. A felismerés, bár hatalmas felszabadító erővel bír, még csak az a határ, amelytől kezdve a trauma utórezgéseire a szenvedő nyitottá válik, vállalja önnön sebezhetőségét, problémájának komolyságát, és megkezdődhet a feldolgozás oroszlánrésze. A Szonja ennek fényében a történet legizgalmasabb részének kezdetén fejeződik be, előétel a főfogás előtt, amelyből sajnos az olvasó nem kap. Persze elfogadható álláspont volna, hogy még egy trauma köré szerveződő szövegnek sem szükséges a feldolgozási folyamatról szólnia. Érdekes és fontos téma lehet a menekülő, problémákat önmagában elnyomó cinikus ember története is, azonban a regény már említett felütése a feldolgozást állítja középpontba, és ezzel implikálja az olvasói fókuszt. De a fókuszvesztéstől eltekintve is a már említett metacselekmény hiánya, de legalábbis a belső folyamatok nagyon vázlatos, sablonos ábrázolása a történet leglényegibb aspektusát, a traumát hagyja érintetlenül.

Szatirikus füveskönyv

A Szonja egyik legfontosabb szervezőereje a humor. Bár a szöveget Szonja írja egy soha el nem küldött levélként, a regény mégsem magába zárt, sem formai, sem történeti szempontból. A tipikus levélregénnyel vagy naplóregénnyel ellentétben itt nagyobb hangsúlyt kapnak az izgalmas események leírásai és a párbeszédek, mint a mentális folyamatok kifejtése, az események okozta belső változások részletezése. Szonja főként két barátnőjével jár el művészeti kiállításokra vagy éppen sörözni, cukrászdában dolgozva idegenekkel elegyedik párbeszédbe, és a kifigurázott rendőrök rendszeresen felbukkanó párosa is minden alkalommal egy gegszerű jelenetet alakít ki. Az önirónia, az abszurditás, a váratlanság, az éles és csípős párbeszédek, illetve a groteszk elemek akció és dikció szempontjából is nagyon sodróvá teszik a szöveget, amit Szonja cinikus belső reflexiói tetőznek. Az antennaszerelő Margit hídon zajló öngyilkossági kísérletének leírásában e stiláris elemek egyszerre teszik a jelenetet tragikussá és igen humorossá.

A regény olvasása során már-már a szégyen foghat el bennünket, mennyi mindenen vagyunk képesek nevetni, mígnem tudatosul: tudnunk kell bármin nevetni, mert ez az egyetlen orvosság, ami a történéseket könnyebbé teszi. De a humor sok esetben hátráltatja is az események, belső folyamatok valóban komoly problémafelvetéseit.

Amikor Szonja átéli a szerelem okozta béke és boldogság állapotát, és valóban őszinte komolysággal van jelen az eseményekben, nem törekszik meglepő humorral sebezhetetlenné tenni magát. Ám az egyébként minden más szempontból komoly intenciót jelző jelenetekben az olyan mondatok nyelvi virtuozitása, mint „a szememet elöntötte a könny, a sejtjeim pedig fűszoknyát húztak, és csípőjüket ide-oda ringatva ünnepeltek”, inkább erőltetettnek hat, mint szemléletesnek.

A problémákkal való komoly szembesülésekből – mint amikor Szonjában felmerül a kérdés, hogy miért azt éli meg tragédiának, ha partnere sértve érzi magát, amikor ő az, aki nem élvezi a szexuális együttlétet – egyrészt igen kevés akad, másrészt pár sor után olyan gyorsan váltja fel e pillanatnyi felismeréseket egy újabb frappáns vicc vagy történés, hogy ezzel a probléma felvetését maga a szöveg teszi bagatellé. A gondok jelentéktelenítése pedig megfosztja az olvasót a részvét lehetőségétől: nincs elegendő mennyiségű és jelentőségű érzelmi reakció, amelyben részt lehetne venni. Az említett felismerés, vagyis hogy szexuális problémája kapcsán nem a saját kevésbé örömteli élete zaklatja fel Szonját, hanem önmaga leértékelődése a másik szemében, némileg visszatér a regény vége felé, amikor a címszereplő maga írja le, hogy ezentúl nem szeretné életét apja hiányára alapozni. Azonban tekintve, hogy e megállapításig Szonja egy beteljesült szerelem segítségével jut el, végül a tételezett tanulság is a valóság illúzióját keltő igencsak közhelyes – és így jelentéktelen – fordulattá válik, hiszen a hiány nem megszűnt, csupán feltöltődött egy olyan személlyel, akinek tükrében ő maga felértékelődik. A Szonja közel sem romantikus lányregény. Bár a szerelem tárgya nem deus ex machina módon bukkan fel a lezárásban, a viszony mégis váratlanul és mellékesen rajzolódik ki végül, mintha az említett konklúzió csak ezzel a fordulattal születhetne meg. És tekintve, hogy az ezt megelőző 300 oldalon nem került kibontásra az elbeszélő mélyreható önfeltárása, talán így is van.

A Szonja minden kétséget kizáróan „olvastatja magát”, és sok részlet összeáll benne értékes szöveggé. A művészet honorálásáról szóló gondolat, amelyet egy könyveket trappista sajtra cserélni vágyó egyén hirdetése kezdeményez, a teázás fárasztó rituáléját részletező elmélkedésen keresztül vázolt emberi lustaság és figyelmetlenség, vagy annak leírása, hogy a boltban miként ítélkezünk egymást felett a bevásárlószalagra helyezett termékek alapján, novellaként vagy akár egy szatirikus füveskönyv részleteiként is elképzelhetők. A regény egésze azonban epizodikus marad. Az apró jelenetek legtöbbször újabb és újabb, egymástól független cselekményszálakat teremtenek, melyek közül igen kevés fut párhuzamosan, nagy részük lezáratlanul véget ér akkor, amikor a jelenet is. Úgy tűnnek el elvarratlanul, akár azon mozzanatok, amelyekben a levél születését okozó problémákat kezdi el továbbgondolni Szonja és így az olvasó is. A cselekményen túli, egész regényen átívelő koherens gondolat azonban hiányzik, vagy ami annak vélhető, anomáliába ütközik. A körvonalak mentén a gyomornovella mellett ez esetben nem rajzolódott ki e műfaj regényváltozata.