Mozirajongói műfajkalauz – Kritika Dr. Kárpáti György Chaplintől Pókemberig – Filmműfajok társadalomtörténete című könyvéről

A műfajiság az alkotások egyfajta tipizáló osztályozási rendszerét jelenti. A struktúra mozgóképekre való alkalmazása a különböző fikciós, narratív játékfilmeket csoportosítja rendszeresen visszatérő elemeik hasonlóságai alapján. A fogalom pontos leírása ugyanakkor – a konkrét zsánerek egyértelmű definiálásához hasonlóan – csak nehezen határozható meg. Hiszen nehéz, sőt szinte egyenesen lehetetlen eldönteni, hogy a műfaji jellemzők hatására születnek e bizonyos típusú művek, vagy éppen fordítva, az adott típusba sorolható alkotások egyre nagyobb számú halmaza indokolja a további kategorizálás igényét. A Chaplintől Pókemberig kötet a hollywoodi műfajiság kizárólag történeti szempontú meghatározására és a kategorizálás folyamatosan változó szempontrendszerének bemutatására vállalkozik rövid előszavában, noha egy mélyebbre tekintő elméleti bevezetés az egyes zsánereket tárgyaló későbbi fejezeteket is árnyaltabb megvilágításba helyezhette volna.

Ismerős történetek

A tömegfilmekre értelmezett műfajiság megszületését ugyanis elsősorban gazdasági szempontok tették indokolttá. Az ismerős történetek variációi révén nemcsak a gyártási folyamatok gyorsultak fel, de a filmek közönséggel folytatott kommunikációja is magától értetődőbbé vált a marketinganyagokban. A különböző zsánereket olyan kötött tematikus jegyek és narratív mintázatok alakították ki, mint a visszatérő hős- és konfliktustípusok, valamint a cselekmény meghatározott helye, ideje és tárgyi világa. Ezek alkalmazása segítette az alkotókat a készítési folyamatok felgyorsításában. A forgatókönyvek ismert sémák köré épülhettek, egy-egy tematikus díszletet több különböző filmben is fel lehetett használni, illetve többször lehetett alkalmazni a gyakran egyenesen a sztárokra szabott szerepváltozatokat és karaktertípusokat.

A műfaji elvárások egyértelműsítése ráadásul a közönség igényeinek kiszolgálását is megkönnyítette. A nézők tudták, hogy egy melodrámától könnyes románcot, egy vígjátéktól önfeledt nevetést, egy horrortól hidegrázós félelmet, egy thrillertől feszült izgalmakat remélhetnek. A moziplakátok bevett tárgyi elemekkel, ismert sztárokkal és hangzatos szlogenekkel hívták fel magukra a figyelmet. Egy pisztoly, egy kalapos lovas vagy egy összefonódó szerelmespár képe, de akár a westernsztár John Wayne, illetve az akcióhős Arnold Schwarzenegger nevei magukban is

olyan ikonikus témajelölő erővel bírnak, ami első pillantásra képes egyértelműsíteni, hogy milyen típusú szórakozásra válthatnak jegyet az érdeklődők.

A „tiszta műfajiság” koncepciója viszont a filmtörténet kezdetén sem volt több egy jobbára elméleti elképzelésnél. A gyakorlatban ugyanis egyre rendszeresebbé vált az eltérő műfajok keverésének szándéka, hiszen így az adott produkciók több, különböző nézői igényt elégíthettek ki egyszerre. A stúdiók előszeretettel egészítették ki romantikus szállal a kalandfilmeket, a burleszk vígjátékoknak alapvető elemei lettek a dinamikus akciószekvenciák, ahogy a szuperhősfilmekben is egyre hangsúlyosabb szerep jut a fantasztikum mellett a humoros jeleneteknek. A keveredés mértéke és gyakorisága olyannyira radikalizálódott a minél szélesebb nézőbázist megszólítani kívánó kortárs szuperprodukciók korában, hogy mára a vígjáték és a horror hangulati kontrasztjainak vegyítésére (Trancsírák), de akár még a meghatározott cselekményidejük miatt egymással teljesen szemben álló, múltban játszódó western és jövőbeli sci-fi összefonódására is láthatunk példát (Cowboyok és űrlények).

Noha a Chaplintől Pókemberig rendszeresen kiemeli a műfajok keveredésének egyre erősebben érvényesülő mintázatait, a benne szereplő zsánerek nem a műfaji családfák, hanem aktuális népszerűségük alapján lettek egybegyűjtve. Így többek között a nagy filmtörténeti jelentőséggel és műfaji hagyománnyal bíró, de a kortárs közönség által kevésbé keresett melodráma, western, film-noir és thriller is kimaradtak a válogatás során. A különálló történeti leírásokat különösebb rendszer nélkül egybefoglaló kötet egyes fejezetei ezáltal nem is nyújtanak átfogó képet a filmes műfajisággal kapcsolatban.

Pedig a konkrét filmek műfaji kategorizálásán túl az eltérő zsánereket tovább csoportosíthatjuk az általuk bemutatott világkép alapján is. A mindennapokban tapasztalt valóságot leginkább a történelmi, háborús, sport-, és életrajzi vagy egyéb, igaz történeteket feldolgozó filmek ábrázolják realisztikusan, saját dramatizált kereteiken belül. Náluk valószínűtlenebb eseményeket jelenítenek meg a különböző kaland- és akciómozik, a westernek, a melodrámák, valamint a bűnügyi alkotások: a krimi, a thriller és a noir filmek. A spektrum másik végén pedig a tényszerűségtől leginkább elrugaszkodó, fantasztikumot bemutató fantasy, sci-fi és horror műfajai foglalnak helyet.

Univerzális archetípusok

Az eltérő tematikus elemekkel, formai jellemzőkkel és ideológiai jelentésekkel rendelkező filmes zsánerek mégis gyakran jelenítenek meg egységes értékeket kifejező, univerzálisan értelmezhető archetípusokat. Ezek az ősmotívumok heterogén variációikon keresztül a folklór elemeit örökítik át a tömegkultúra számára. Az olyan mitológiai eredetű témák, szituációk, szimbólumok és karakterek, mint a legkisebb fiú, a bajba jutott királylány, az életadó, megtisztító víz, az ember harca a természettel, a végzetes szerelem vagy a hármas próbatétel számos kortárs alkotásban is értelmezhető motívumok.

Ezeken keresztül egy olyan egyetemes, kulturális élményanyag fogalmazódik meg, ami rögzített formában képes elmélyíteni az emberiség közös értékeit.

Magyarországon mégsem alakult ki jelentős hagyománya a legtöbb filmes műfajnak. A ’30-as évek korai szalonvígjátékai és romantikus melodrámái után a kommunizmus évtizedei alatt jobbára a propagandával telített, ideologikus termelési filmek és a magas művészi értéket képviselő szerzői alkotások jelentették a hazai mozikínálatot. A jelentős késéssel forgalmazott vagy teljesen betiltott nyugati importprodukciók hiányáról nem is beszélve. A korábban öncélúnak titulált szórakoztatást kínáló műfaji darabokra egészen a rendszerváltásig kellett várnia a közönségnek. Ezzel összhangban a tudományos munkák is elsősorban a szerzői elméletekre és művekre fókuszáltak a filmes zsánerek vizsgálatai helyett.

Műfaji kérdésekkel szinte kizárólag Király Jenő filmesztétikai írásai (Mágikus mozi, Frivol múzsa, A film szimbolikája) foglalkoztak átfogó jelleggel. Király bonyolult nyelvezettel megfogalmazott, szövevényes mondatszerkezetű értekezései azonban elsősorban a műfajelmélet tudományos pozícióját igyekeztek megerősíteni. Velük szemben a Kárpáti György szerkesztésében készülő Filmanatómia sorozat a laikus filmkedvelő olvasóközönség ismereteit kívánja bővíteni a különféle zsánerek elméleteit és történetét illetően. Az eddig megjelent kötetek válogatott tanulmányai a vígjáték, a horror, a sci-fi és az akciófilm tágabb kontextusú kérdéseit járták körül. A Chaplintől Pókemberig ezek témáit összegezve építi fel a filmek társadalmi keretben értelmezett műfajtörténetét.

Hiszen a kötött tematikus jegyeik ellenére folyamatosan változó zsánerképeket épp úgy befolyásolják a társadalmi változások hatásai, mint a lokális formákat létrehozó kulturális különbségek vagy az újonnan elérhető innovatív technikák lehetőségei.

Az egyes alkotások minden esetben saját korukra reflektálva alkalmazzák műfaji jellemzőiket.

Ennek megfelelően az eltérő évtizedek során más-más típusú történetek voltak népszerűek. Az önálló műfajokká fejlődő filmciklusok különböző stádiumokon mentek keresztül születésüktől egészen a revizionista újraértelmezéseikig.

A technikai fejlődés és a műfajok

A korai produkciók szenzációjellegét a trükkfelvételekre épülő fantasy-k (Utazás a Holdba, A bagdadi tolvaj) tudták leginkább kamatoztatni, a burleszkek (A generális, A kölyök) fizikai alakításokra és egyszerű gegekre épülő narratívái pedig nagy sikerrel nevettették meg a némafilmek közönségét. A 20. század expresszionista irányzatai viszont a világháborút frissen elveszítő Németország – lelki káoszt és depresszív kiábrándultságot kifejező – horrorjaiban (Nosferatu, Dr. Caligari) érvényesültek leghatásosabban.

A hangosfilmek megjelenése olyan műfajok előtt nyitották meg az utat, mint a zenés betétekre épülő musicalek (A dzsesszénekes, Frakkban és klakkban) vagy a pörgő dialógusokat felvonultató screwball comedy-k (Ez történt egy éjszaka, Párducbébi), ahogy a modern városi életet bemutató, szlenges beszédű alvilági szereplőket mozgató, nagy realizmusigényű gengszterfilmek (Kis Cézár, A sebhelyes arcú) megszületéséhez is elengedhetetlenek voltak a hangtechnika lehetőségei. Azonban míg a musicalek és a bolondos vígjátékok a ’30-as évek gazdasági világválságát felejteni vágyóknak nyújtottak felhőtlen szórakozást, addig a gengszterek történetei az anyagi javak újraelosztásának motívumán keresztül fogalmaztak meg kritikát a fennálló rendszerrel szemben.

A stúdiók saját belső cenzúrájának megkötései miatt egyre kevésbé explicit fogalmazásmódú hollywoodi alkotók a második világháború árnyékában a harcokra is reflektáló melodrámákkal (Casablanca, Életünk legszebb évei) és konkrét háborús filmekkel (York őrmester, Rendületlenül) idézték meg a fegyveres küzdelmeket. A film noirok (Gyilkos vagyok, A harmadik ember) pedig ambivalens erkölcsű hőseikkel reagáltak a komor közhangulatra. A szövetségesek győzelmét követő hidegháborús paranoiát a kommunista megszállást metaforikusan szemléltető idegen-inváziós sci-fik (A testrablók támadása, Világok háborúja) érzékeltették, míg a küszöbön álló atomkatasztrófa lehetőségének veszélyeire az óriás-szörnyes (Óriáspók, Ők!) történetek hívták fel a figyelmet.

A televízió térhódítását mindeközben egyre látványosabb, színes, szélesvásznú szuperprodukciókként forgatott „szandálos” történelmi eposzokkal (Ben-Hur, Kleopátra) próbálták ellensúlyozni a filmkészítők. Míg Amerika belpolitikai viszályai, az ellenkulturális mozgalmak terjedése, a Nixon elnök lemondásával végződő Watergate botrány és a vesztes vietnami háború egyaránt nyomták rá bélyegüket minden filmes zsánerre a ’60 -’70-es évek folyamán. A műfaji dekonstrukció még az alapvetően hazafias szemléletű westerneket is ideológiakritikus művekké (A vad banda, Fennsíkok csavargója) formálta, az ekkor megszülető road-movie-k (Szelíd motorosok, Kétsávos országút) műfaját pedig az útkeresés motívuma és az állandó elveszettség érzése határozták meg.

A központi témaként folyamatosan jelen lévő társadalombírálat ráadásul az Európából érkező modern irányzatok formai megoldásaival egészült ki.

A szubverzív alkotások sorozatának végül a „mozi-fenegyerekekként” emlegetett új rendezőgeneráció (Lucas, Spielberg, Coppola) kasszasikerei (Csillagok háborúja, A cápa, A keresztapa) vetettek véget. Az absztrakt ábrázolásmódot ismét a történetmesélés bevett sémái és a hagyományos műfaji keretek váltották fel az Új-Hollywood-nak keresztelt korszakban. A hagyományos hőstípusokhoz való visszatérésből különösen az akciómozik (Rambo, Top Gun) profitáltak a ’80-as években. A nagyszabású látványjelenetekre épülő cselekményeket ugyanakkor a számítógépes animáció fejlődése emelte egészen új szintre. A 2000-es évek után készült fantasy-k (A gyűrűk ura, Avatar) és szuperhősmozik (Pókember, Bosszúállók) már fotorealisztikus filmtrükkökkel alkotják meg eszképista világaikat.

A Chaplintől Pókemberig olvasmányos fejezetei nyolc kiemelt hollywoodi műfaj (vígjáték, sci-fi, fantasy, akció-, kaland-, katasztrófa-, háborús, és képregényfilm) történetét vázolják fel, külön hangsúlyt fektetve az egyes zsánerek definiálására és a társadalmi folyamatok által befolyásolt változásaikra. A nagy számú szemléltető filmpélda részletezésére kiemelt figyelmet fordító kötet végén még műfajonként összeállított toplistákkal is találkozhatunk. Az ismeretterjesztő kiadvány tehát úgyszintén használható széles körű filmajánló kézikönyvként az olvasók esti mozizásához. A kötet azonban szinte egyáltalán nem foglalkozik elméleti kérdésekkel vagy az amerikai filmiparon túlmutató műfajisággal. Az átfogó tudományos igény helyett a hollywoodi zsánertörténet népszerűsítésének célkitűzése már az írás végjegyzeteit lapozgatva is szembetűnő. A felhasznált szakirodalom aránya ugyanis elenyészik a fejezetek során példaként felsorolt, a legtöbb esetben cselekményleírással és rövid értékeléssel is ellátott filmek hosszú oldalakra nyúló címmutatójához képest.