Pillangószárny-rebbenések 2. – Mustra négy budapesti független színházi társulatnál

A résztvevő színháza: a Káva Kulturális Műhely

A Káva Kulturális Műhely 1996 óta működik az ország második színházi nevelési társulataként. Ahogy azt szinte minden felületen hirdetik is magukról, a Káva a résztvevő színháza, vagyis minden előadásuknak eleme valamilyen formában a néző aktivizálása. A társulat számára a színház egyfajta közvetítő nyelv, az alkalmazott színházi formákat, mint például a közösségi színház vagy a vitaszínház, arra használják előadásaikban, hogy fontosnak vélt társadalmi témákban gondolkodás, párbeszéd alakulhasson ki. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a színházesztétikai minőség és élmény másodlagos lenne. A társulatban jelenleg kilenc színész-drámatanár dolgozik, és ez a kettős identitás fontos: bár többen közülük nem rendelkeznek színészi és/vagy tanári diplomával, de mindannyian profi játszók, akik több évtizedes színészi tapasztalattal bírnak. Ugyanakkor a drámatanári kvalitás szintén elengedhetetlen a szakmájukban annak érdekében, hogy tudjanak jól kérdezni, a nézői csoportokkal együttműködni, játékra bírni idegeneket.

Darabjaik túlnyomó többsége az úgynevezett komplex színházi nevelés műfajába tartozik: az előadásokat bizonyos pontokon a színész-drámatanárok kinyitják a nézők felé, és valamilyen módon bevonják őket.

Ez a nyitás soha nem egy egyszerű beszélgetés, hanem valamilyen élményszerű színházi eszköz segítségével történik. Nézőként hatunk az előadásra, ami aztán a mi befolyásolásunk mentén halad tovább. Épp emiatt egy-egy színházi nevelési előadás megismételhetetlen, hiszen a közönségtől függően szinte mindig él alternatív folytatásokkal és improvizatív elemekkel. A Káva saját játszóhelye a budai MU Színház. Előadásaik jórészt itt tekinthetők meg, de egyéb programjaik gyakran túlnyúlnak a színpadi kereteken. Merthogy egyéb programjuk is akad: vezetnek diákszínjátszó csoportot, van felnőtt civilekkel létrehozott közösségi színházi előadásuk, és különböző szociális intézmények, például javítóintézet vagy börtön lakóival is működtek már együtt egy-egy színházi projekt keretein belül. Előadásaik többségét fiataloknak, a közoktatásban részt vevő korosztálynak hozzák létre, de egyre több felnőtteket megszólító előadást is készítenek.

A Megzabállak című előadás

Ilyen, felnőtteknek is játszott előadásuk a Megzabállak. A történet a kapcsolati erőszakot járja körül Csaba (Takács Gábor) és Enikő (Milák Melinda) házasságán keresztül. A nézőtér a színpad egymással szemközti két oldalán helyezkedik el. Emiatt egyből az előadás részévé válunk, hiszen miközben a játékteret nézzük, folyamatosan látjuk a velünk szemben ülő közönséget is. A színpadon egy hosszú, terített asztal, a két végén Csaba és Enikő ülnek. A díszlet nem változik, több vacsorajeleneten keresztül szemléljük a pár kapcsolatának egy év alatt végbemenő változásait. Először még csak jegyesek, később már házasok, az időbeli ugrásokat egy pohár megkondítása jelzi.

Takács Gábor alakításában a lehengerlő, mégis taszító stílusú Csaba eleinte igyekszik mindent megadni Enikőnek, de már ekkor is érezzük, hogy túllép bizonyos határokat. Bár Enikőt lenyűgözi az álomesküvő terve, mégis kifogásolható az, hogy Csaba milyen úton-módon jutott információhoz menyasszonya legnagyobb vágyainak részleteiről, párjának milyen privát felületeit böngészte. Alig észrevehető hangsúllyal, de folyamatosan helyreigazítja Enikő nyelvhasználatát, a becenevek pedig, amelyekkel illeti, bár elsőre kedveskedőnek is tűnhetnek, mégis inkább degradálók. Milák Melinda játékában szép lassan kerül Enikő alárendelt pozícióba: eleinte nagy gesztusokat használva csacsog a munkahelyi eseményekről, majd idővel, ahogy Csaba fokozatosan minden cselekedetét számon kéri, nyomkövető applikációt telepít a telefonjára, és még azt is meghatározza, hogyan takarítson, állását otthagyva (bár gyermeket nem vállalnak) otthon ülő feleség lesz, végül pedig már szólni is alig mer.

Az előadás nyitásai biztonságos teret adnak a nézőnek, fokozatosan tesznek minket egyre aktívabb résztvevővé, oldva ezzel az esetleges megnyilvánulási feszélyezettséget.

Először az esküvő megszervezése kapcsán szól hozzánk Csaba és Enikő: mintha csak a barátaiknak, rokonaiknak újságolnák el, milyen is lesz a nagy nap, együttes örömet várnak. Kérdéseik miatt azonban kikerülhetetlenné válik, hogy szóvá tegyük: kissé furcsa, hogy Csaba szinte semmiről nem kérdezte meg Enikő véleményét. Az pedig, hogy az esküvőterv minden részlete mégis Enikő álmaiba illő, talán még aggasztóbb. Később Enikő felhívja a testvérét, hogy megkérdezze, ők is szoktak-e olyan apróságokon éktelenül összevitatkozni a férjével, hogy hova kell kirázni a konyharuhát. Egy idő után egyértelművé válik, hogy a vonal másik végén mi vagyunk, minden néző a testvér szerepébe, bekiabálásos alapon válaszolhat egy-egy kérdésre, mondhatja el a véleményét. Enikő azonban egy személlyel telefonál, vagyis amit az egyik néző kimondott, az a következő megszólaló számára is kimondott marad. Enikő visszakérdez, ismétel, összeilleszti a Csabáról alkotott véleményünket.

Az előadás története a továbbgondolás lehetőségét megragadva lezáratlan marad. Az utolsó vacsorajelenetek egyikében Csaba számon kéri Enikőt, amiért elhagyta a lakást, amíg ő távol volt. Enikő hiába szabadkozik, hogy csak a piacon és egy menzán járt, Csaba féltékenységi rohama nem csillapodik, a fülénél fogva rángatja feleségét. Persze nem is az a kérdés, hogy mi az igazság, hanem az, hogy hová fajulhat egy ilyen szinten birtokló és erőszakos kapcsolat. Ezt látjuk az utolsó jelenetben. Enikő szinte lopakodik az asztal körül, összerezzen Csaba minden lekezelő szavára és mozdulatára, végül elsírja magát az asztalnál, majd bemenekül a kamrába.

Az utolsó két nyitás már meg is mozdítja a résztvevőket. Először egy Enikő belső folyamatait megértető cselekvésre hívnak bennünket az alkotók: Enikő korábban azt állította, hogy harminc percen át ült egyedül egy menzán, és csak bámult ki a fejéből. Ekkor már egyértelműen félelemben élt otthon, mégis hazament. Csoportokba rendeződve arról gondolkodunk közösen, hogy milyen gondolatok, mondatok járhattak a menzán Enikő fejében. Végül minden csoportból egy résztvevő megjeleníti Enikőt, leül az asztalhoz. Az ő mozdulatait, arckifejezéseit nézi a többi csoport, amíg a jelenet további megalkotói kimondják hangosan az Enikő fejében elhangzó gondolatokat.

Az utolsó nyitás szintén csoportos munka: elképzeljük, hogy a zárójelenet után egy évvel hol lehetnek a szereplőink. Csaba, Enikő és még bárki más. Egy állóképben mutatjuk meg egymásnak, ki hol van a színpadi térben, a fiktív világban, milyen további szereplőket látunk még a képen. Alternatívákat beszélünk át és mutatunk meg: hová kulminálódhat a családon belüli erőszak? Reálisnak tartjuk-e a kiutat? Kell-e hozzá harmadik személy segítsége? Van esély a változásra? Mi történik, ha kibővül a család?

A Megzabállak profi színházi minősége segíti azt, hogy egy fontos társadalmi ügyről ne csak észérvek, tények, adatok és logika mentén gondolkodjunk, hanem mindezek mellett a beleérzés segítségével is.

A két oldalon ülő nézők egymást látva folyamatosan úgy szemlélik a történetet, mint aminek számos külső szemtanúja van: mígnem rájövünk, a legtöbb kapcsolaton belüli bántalmazás épp attól marad látens, hogy egy családi ház konyhájába nem lát be külső személy. Majd kialakul a kényelmetlen érzés, hogy ha a falak közé nem is látunk, a külső jeleket, viselkedésbeli változásokat észrevehetjük, és ha ennek ellenére is ölbe tett kézzel nézünk, épp a tétlenségünkkel válunk tettestárssá. Felmerül a kérdés, mennyire magánügy a családon belüli erőszak. A résztvevőknek számos perspektívából meg kell vizsgálniuk a történetet: elszenvedőként, fikción belüli külső személyként és fikción kívüli személyként is. A Megzabállak egy sokat tárgyalt, de kimeríthetetlen és mindig releváns témát dolgoz fel. Nem is hiábavalóan, hiszen lehet, hogy a nemi egyenjogúság harcának korában és a #metoo ügyek dömpingjében sok információnk van a (férfiakat és nőket egyaránt érintő) bántalmazás tényéről, de megélni a szerepeket és a helyzetet egészen más tudást jelent.

A szuggesztív tánc színháza: a FrenÁk Társulat

Frenák Pál a hazai kortárs tánc egyik legjelentősebb élő alkotója. Az 1957-ben született koreográfus életének meghatározó mozzanata, hogy szülei siketek és nagyothallók voltak, emiatt első elsajátított nyelve a jelnyelv volt. Talán ennek is köszönhető, hogy különösen fogékonnyá vált a mimikára és a testbeszédre mint közvetítő formákra. Első táncegyüttesét 1989-ben Franciaországban alapította, amelyet 1999-ben magyar táncosokkal is kibővített. Az így megszületett Compagnie Pal Frenak, vagyis a FrenÁk Társulat azóta párizsi és budapesti székhellyel bíró társulatként működik. Frenák Pál munkásságát számos elismerés mellett 2021-ben Kossuth-díjjal ismerték el.

A FrenÁk Társulat előadásai egyszerre egzotikusak és közönségprodukciók.

Frenák Pál koreográfusi tevékenységében meghatározó a tudatalatti felszabadítása, az ösztönösség.

Az előadások során is érezni: nem egy minden rezdülésében rögzített mozdulatművészetet figyelünk, a technikai profizmusban teret nyer az improvizáció, a táncosok közötti valódi, itt és most kommunikáció. Épp ezért kevésbé panelszerűen építkező kortárstánc-elemek sorjáznak a színpadon, a szakmai szemnek is újként ható és nem várt mozdulatok kiemelik a társulatot a hazai táncegyüttesek sorából. Ugyanakkor a táncszínház nem annyira elhivatott közönségét is képesek megszólítani az előadások: mögöttes gondolatviláguk, közvetített tartalmuk általános társadalmi kérdéseket érint, amelyek szuggesztív kódrendszeren keresztül jutnak el a nézőhöz. A különleges jelmezek, a vetítések, a sokrétűen használható térelemek, a bejátszott szövegrészletek, a színpadi meztelenség, az erőteljes színészi munka és arcjáték mind olyan eszközök, amelyek szinte minden előadásban megjelennek.

A CrAzy_RunnErs / Parad_Is_E

Legújabb, 2024-ben bemutatott előadásuk, a CrAzy_RunnErs / Parad_Is_E – ahogy az már a címből is sejthető – két gondolati magból építkezik: egyrészt a mindig rohanó világunk felszínessé válására, másrészt az emberi lét primitív, archaikus gyökereire reflektál, utóbbit a paradicsomi eredetben megfogalmazva.

A színpad hátsó függönyére vetítve egy zöld lombú fa forog körbe, jobb oldalt egy futópad tartja mozgásban az egyik szereplőt. A maradék hat táncos előre sétál a rivaldafénybe, és egy jelnyelvi sort ismételgetnek. Ezután kezdetét veszi a kilencvenperces, dinamikus történettobzódás. Az előadás jelen esetben sem áll össze egy történetegésszé; olyan típusfigurák drámájának töredékeit kapjuk meg, mint a bűnbe esett szerelmesek vergődése a lecsúszott ruhájú, groteszk menyasszony és a párja táncain keresztül vagy a hermetikusan zárt világban élő VR-szemüveges táncos magánya. Az előadás alatt végig működésben lévő futópadon, kezében almával, nevetve szemléli mindezt az alkotó: Isten? Sátán? Olykor lelöki valaki, Éva vagy egy másik halandó, hátha kezükbe tudják venni az irányítást.

A groteszkség nem csupán a jelmezekben és a mozgáskultúrában jelenik meg. A színpadon megelevenedő töméntelen erőszakot Hunyadi Máté és Bencsik Levente zenei koncepciója ellensúlyozza. A dallamvilág szinte végig lágy, kellemes. Tetőpontja ennek a minden fül számára ismerősen csengő Nat King Cole Smile című száma, amelynek elhangzása közben az alkotó sátáni kacaja és az egymást vérrel és sárral összekenő szerelmesek aktusa csak még riasztóbbá válik a diszharmóniában.

A CrAzy_RunnErs / Parad_Is_E dramaturgiai csúcspontján a táncosok a hátsó függöny előtt felsorakozva gépfegyverropogásra mind összeesnek, a függöny mögé zuhanva csak a lábfejeik látszódnak ki. Egészen egyszerű látványelem egy táncszínházban, mégis elementáris hatással bír, ahogy hosszú időn át, talán percekig is, csak ezek a lábfejek rázkódnak a továbbra is hallható fegyverzaj közben. A táncosok technikai tudása kimagasló, a koreográfiák izgalmasak, mégis – a legtöbb FrenÁk-előadáshoz hasonlóan – a CrAzy_RunnErs / Parad_Is_E valódi eszétikuma az ehhez hasonló jelenetekben kristályosodik ki.

Nem a teatralitás vagy az attrakció érinti meg igazán a nézőt,

ezzel az apró, bárki által végrehajtható, lábrázó mozdulattal és a körítés nélküli hangeffekttel arcba vágóan pontos kép elevenedik meg egy tömeggyilkosságról.

A mészárlás az előadás csúcspontja, de nem a vége. A színész-táncosok újra talpra állnak, folytatják történeteiket. Ez több értelmezési lehetőséget is teremt: lehet ez egy dimenzióváltás az élők és a holtak világa között, vagy utalhat a történelmi folytonosságra is: az emberi erőszak örök, a sorsok, küzdelmek pedig ismétlődnek. De az az asszociáció sem érvénytelen, hogy az előadás ezen a ponton végképp felfüggeszteti velünk a nézői magyarázatkeresését. Attribúciós kényszerünkben mindig mindenben okokat akarunk találni, de ez a koreográfia magáról a káosszá vált világról mesél, lényege a logikum felfüggesztése.

Főként, hogy az előadás még ez után a pont után jut el az őrület tetőfokára: Éva egy óriási műanyag labdába zárva gurul be a térbe, egy szintén a labdába zárt kígyóval viaskodik. Máskor pedig a színpad hirtelen egy divatbemutató kifutójává válik, ahogy a táncosok fel-alá vonulnak rajta egy, a karakterüket jellemző mozdulatsort ismételgetve. Nevetségesnek hangozhat, és az is – a CrAzy_RunnErs / Parad_Is_E előadásában ekkor jelenik meg a FrenÁk Társulatra oly jellemző humor. Egyrészt az intenzív, megrázó hatások után kell is a feloldás, másrészt az átfogó társadalmi és egzisztenciális kérdéseket feszegető darabok esetében könnyű beleesni abba a hibába, hogy ha túl komolyan veszi magát a színpadi történés, esetleg a felülről megmondás élményét kelti. A frázisosan nagy kijelentések pedig mindig okot adhatnak a kétkedésre, hiszen kidolgozatlanok, nem árnyaltak, ezért egysíkúak maradnak.

A CrAzy_RunnErs / Parad_Is_E a nevetségességével válik könnyeddé, és ennek köszönhetően kerüli ki azt, hogy túl patetikussá váljon.

Az előadás végén színpadra lép Frenák Pál is, aki a jelnyelvi nyitó mozdulatsort ismételgeti. Szép lassan felállnak egy sorba mellette a táncosok, és felveszik a mozgást. Bár jó lenne tudni, mit jelent pontosan a kód, anélkül is elérzékenyít, hogy tudnánk. És ez szépen rímel magának a táncszínháznak a működésére is. Bár a jelnyelvnek van verbális elemekre lefordítható, konkrét jelentése, ennek ismerete nélkül is képes hatni, üzenni. A táncnyelv ráadásul nem is lefordítható más nyelvre, így talán még inkább elmondható: akkor is képes megszólítani a tánc, ha „nem értünk hozzá”.

Kétrészes mustránk első része ide kattintva érhető el.