Csáki László egész estés animációs dokumentumfilmje, a Kék Pelikan azt mutatja be, hogyan kezdődött a nemzetközi vonatjegyek hamisítása a rendszerváltás után, és hogyan nyílt ki a világ a magyar fiatalok előtt. A rendezővel beszélgettünk.
Milyen személyes emlékek kötnek a rendszerváltás utáni vonatjegy-hamisítás időszakához?
1997-ben hamisított vonatjeggyel utaztam Párizsba, és vittem magammal egyet az évfolyamtársamnak is, akinek családi okokból haza kellett jönnie Magyarországra. Biztonságos módszernek tűnt, több ismerősöm is bátorított. Azt mondták, hogy nem lesz belőle baj, ezért bevállaltam. Máshogy nem is lett volna lehetőségem eljutni külföldre. Húszéves voltam, utazni akartam, és nem érdekelt, hogyan. Úgy fogtam fel, hogy legrosszabb esetben leszállítanak a vonatról.
A Kék Pelikan az első egész estés animációs dokumentumfilm itthon. Miért ezt a műfajt választottad?
Amikor anyagot gyűjtöttem a filmhez, interjúkat készítettem olyan emberekkel, akik érintettek voltak a vonatjegy-hamisításban.
Amikor elkezdtem visszahallgatni a hangfelvételeket, éreztem, hogy mindenképp meg kéne tartani őket eredeti formájukban, mert így hatásosak, és adta magát a megoldás, hogy animációval párosítsuk a hanganyagokat. Az egyetemen animációt tanultam, ahol mutattak nekünk magyar animációs dokumentumfilmeket, például Kovásznai Györgytől. Volt olyan évfolyamtársam, aki a diplomafilmjét is ebben a műfajban készítette el, úgyhogy nem volt idegen számomra ez a megközelítés. Úgy éreztem, hogy animációs dokumentumfilmben tudom a legjobban elmesélni ezt a történetet.
Korábban rövidfilmként szerettétek volna elkészíteni a Kék Pelikant, de a Médiatanács által kiírt Magyar Média Mecenatúra program Macskássy Gyula pályázata háromszor is visszadobta a tervet. Mi volt az indok?
Azt mondták, hogy nem támogatnak olyan filmet, amely „csibészségről” szól. Mindig nagyon mérges voltam, amikor visszautasítottak. Ma már azt mondom, jó, hogy így történt. Ha megvalósult volna rövidfilmként, soha nem készül el az egész estés alkotás.
2006-ban kezdtél el foglalkozni a témával. Azt mondtad egy beszélgetésben, hogy az ötlet iránti érdeklődésed nem lankadt az évek alatt. Gyakorlatilag tizennyolc éve készültél a filmre – ezzel keltél, feküdtél?
Tulajdonképpen igen, de természetesen nem csak ebből álltak a napjaim. Tanítottam a MOME-n, most pedig a Budapesti Metropolitan Egyetem animációs szakán oktatok. Voltak kiállításaim, és készítettem több animációs rövidfilmet is ez idő alatt. Hobbiként tekintettem a Kék Pelikanra, amelyen folyamatosan dolgoztam a szabadidőmben.
Úgy tudom, körülbelül nyolcvan emberrel beszéltél, akik valamilyen módon érintettek voltak a vonatjegy-hamisításban. Mi alapján választottátok ki, hogy melyik történetek kerülnek bele a filmbe?
A régi Indexen tettünk közzé egy felhívást, hogy akinek van ilyen története, az küldje el nekünk. Az utasok közül olyanokat kerestünk, akik lebuktak a hamis jeggyel, vagy az átlagtól eltérő kalandjuk volt. Sikerült megtalálnunk azt a rendőrt is, aki a hamis jegyek ügyében nyomozott. Kíváncsiak voltunk arra is, hogy a MÁV alkalmazottai mit vettek észre a hamisításból, és ehhez is találtunk interjúalanyt. Olyan történeteket válogattunk össze, amelyekből egy fordulatokban gazdag filmet tudtunk készíteni.
Az érintettekkel mélyinterjúkat készítettetek. Milyen érzések szabadultak fel bennük, amikor felidézték ezeket a történeteket?
Nagyon érdekes volt, hogy olyan emberekkel találkoztam, akikkel előtte soha. Beléptünk a hangstúdióba, és elkezdtünk beszélgetni. Nem tudtam, hogy az illető mit fog mesélni, és hogyan adja majd elő. Fantasztikus érzés volt. Először mindenki arról mesélt, hogy milyenek voltak a rendszerváltás utáni első szabad évek. Akikkel én beszélgettem, óriási szeretettel emlékeztek vissza a kilencvenes évekre. Örültek, hogy végre elérkezett a szólásszabadság, és nem a pult alól kell megvenni a zenéket. Ezeket a hangfelvételeket módosítás nélkül tettük bele a filmbe, és remekül visszaadják a beszélgetések hangulatát.
A Kék Pelikan a rendszerváltás és a jegyhamisítás történetén keresztül a szabadságról mesél. Szerinted mennyire más a mai fiatalság szabadságról alkotott képe, mint azoké, akik a rendszerváltáskor voltak fiatalok?
Más a két generáció kiindulópontja. Én a rendszerváltáskor fejeztem be az általános iskolát, és fiatal felnőttként éltem meg az egyre szabadabb ’90-es éveket. Mosonmagyaróváron születtem, és gyerekként figyeltem, ahogy az osztrákok a legújabb autókkal jönnek át Magyarországra. Olyan volt, mintha egy másik világból érkeztek volna.
Szerintem a mai fiatal generáció számára is ugyanolyan fontos az utazás és az új ismeretek, tapasztalatok megszerzése, ezért át tudják érezni azt, amiről a Kék Pelikan szól.
Már csak azért is, mert a szüleik generációjáról szól a film, és lehet, hogy a szüleik is utaztak külföldre hamis vonatjeggyel a kilencvenes években.
A filmben fontos szerepet kap a magyar „ügyeskedés” és a kiskapuk keresése. Szerinted miért áll ilyen közel a magyar néplélekhez ez az attitűd? Köze lehet ahhoz, hogy ennyire viharvert a történelmünk?
Mindenképp. A magyar ember elképesztően kreatív, a képzőművészetben és a filmben képes a semmiből várat építeni. Csodálatos, amikor ez a kreativitás nemcsak a saját boldogulásunkat szolgálja, hanem értékekkel párosul. Szerintem az ügyeskedés a mai napig jellemző a magyarokra, bár most már nem vagyunk annyira rákényszerítve, mint a rendszerváltás előtti időszakban.
A mai magyar társadalom politikailag végletesen polarizált. Ugyanakkor a rendszerváltás és az azt követő pár év, amelyet a film bemutat, egy közösségi élménynek tűnik, amelyben nincs politikai széthúzás, és mindenki pozitívan gondol vissza rá.
A rendszerváltás óriási közösségi élmény volt. Kiskamaszként láttam, hogy mekkora az összefogás az emberek között. Érdekes, hogy nem sokkal a Most vagy soha! megjelenése után kerül a mozikba a Kék Pelikan, amely egy másik generáció szabadságharcát mutatja be. A filmünkben egy kicsit benne van az eufória utáni pofára esés is. A ránk törő vadkapitalizmus, a szabályozatlanság, a kialakuló maffia hatalmas pofont adott ennek a lelkesedésnek. Teljesen máshogy kellett volna rendszert váltani. Sok mindent nullázni kellett volna, amely a mai napig búvópatakként mérgezi a társadalmat. Az ügynökaktákra gondolok. Nem lehet úgy rendszert váltani, hogy senki ne sérüljön benne.
Árnyalódott benned valamennyire ez a történet annak köszönhetően, hogy tizennyolc évig foglalkoztál vele, és ennyire a mélyére ástál?
Igen. Más érzés húszévesen megélni és negyvenhat évesen visszanézni rá. A film sokáig készült, így volt időm elmélyülni a témában. Alaposan, sok oldalról megvizsgáltuk az időszakot. Ma már teljesen másképp gondolok rá, mint azelőtt, hogy elkezdtem dolgozni a filmen.
A Kék Pelikanban az animációk mellett Super 8-as filmfelvételeket is látunk. Mi volt a vizuális koncepció?
Mindenképpen animációban gondolkodtunk, de tudtuk, hogy vannak olyan tárgyak, mozzanatok, amelyek fontosak a történet szempontjából, ezért úgy kéne bemutatni, ahogy a valóságban kinéznek. Ilyen például az indigó, amelyet a filmben szereplők letörölnek az ujjukkal. Úgy döntöttünk, hogy ezeket eredeti felvételeken, nem animálva mutatjuk be. Forgattunk pár tesztfelvételt, és rájöttünk, hogy nagyon izgalmasan össze lehet illeszteni az animációt a Super 8-as filmfelvételekkel, utóbbiak pedig ráerősítenek a dokumentumfilmes stílusra. A képet nem mi tettük karcossá és szemcséssé, ez a Super 8-as filmfelvétel technológiájából adódik.
Szerinted külföldön mennyire találhatja meg a közönségét a film?
Az egyik kritikus azt írta, hogy itthon mindenki érteni fogja, de külföldön senki. Szerencsére a valóság mást mutat. A filmet tavaly novemberben mutatták be a Tallinn Black Nights Nemzetközi Filmfesztiválon, aztán Torinóban és Franciaországban is jártunk vele, de Kínában és Kanadában is hamarosan bemutatkozik. Nyilván azt a rétegét nem értik, amit mi, magyarok. Azt viszont át tudják élni, hogy történt nálunk egy rendszerváltás, és utazni akartunk.
A szabadság utáni vágy egy egyetemes érzés, amellyel mindenki tud azonosulni, a magyar találékonyságon és „megoldjuk okosba” mentalitáson pedig jókat tudnak nevetni a külföldiek.
Többen is megjegyezték, hogy a keleti blokkban mindig csak szomorú filmek készülnek a rendszerváltásról. Kérdezték, hogy a Kék Pelikan mitől lett mégis vidám. Azt szoktam válaszolni, hogy azért, mert húszévesen jó volt megélni ezt a korszakot. Érdekes módon animációs fesztiválra még nem hívták meg a filmet, de dokumentumfilmesre igen.
Milyen érzés, hogy tizennyolc évvel az alapötlet megszületése után elkészült, és mozikba került a filmed? Nehéz lesz elengedni?
Ez töltötte ki a napjaimat, ezért nehéz elengedni, de közben örömteli is, hogy letettem ezt a batyut, és megmutathattam a közönségnek. Előfordulhatott volna az is, hogy más kezd el érdekelni, és nem lesz belőle film. Hiányzik, hogy nem lehet rajta napi szinten dolgozni. Szerencsére ez az elszakadás nem egyik napról a másikra történik, mert még most is rengeteg munkám van vele.
A Kék Pelikan április 4-től látható a magyar mozikban a JUNO11 Pictures forgalmazásában.