A kétarcú Magyarország Dévényi István Egy vérből valók című regényében

Dévényi Istvánt legtöbben valószínűleg az egykori Heti Válasz újságírójaként, valamint a Hír TV és a Magyar Hang YouTube-csatornáján futó Kötöttfogás műsorvezetőjeként ismerik. Több újságíró pályatársához hasonlóan (Haász János: Apám óriás lesz, Sarkadi Zsolt: A banánujjú ember) az utóbbi években regényíróként is kipróbálta magát: első kötete, a Hádujudú 2019-ben jelent meg – az olvasóktól és a recenzensektől is vegyes kritikákat kapott –, 2022-ben pedig az Egy vérből valók című könyvvel jelentkezett.

Dévényi első, önéletrajzi ihletésű regénye főképp a szerző közmédiában eltöltött szerkesztői emlékeire hagyatkozott, amelyben egy meg nem nevezett vidéki fiatalember kerül politikai kapcsolatainak köszönhetően a közmédia online főszerkesztői székébe. Noha a regény az egyén hatalommal való korrumpálódásának folyamatát mutatta be, a műben számos olyan dilemma és élethelyzet is helyet kapott, amelyek a mai fiatalok számára is átélhetők (vidékről fővárosba költözni, beilleszkedni egy új munkahelyen, egyéjszakás kalandokba keveredni). Ám ezen történetek inkább hatottak az újságíró Dévényi István visszaemlékezéseiként, mintsem egy önéletrajzi elemekből felépített karakter kibontakozásaként. Ami nem feltétlenül baj, hiszen sok író hagyatkozik önéletrajzi ihletésű elemekre – a klasszikusoktól a kortárs irodalomig bezáróan, sőt az alteregó jelensége sem ritka (gondoljunk csak Charles Bukowski Henry Chinaskijára, Kosztolányi Dezső Esti Kornéljára, esetleg Grecsó Krisztián Darujára).

Az Egy vérből valók karakterépítési eljárásai már kiforrottabbak: a történet során egyre jobban megismerünk, megkedvelünk (vagy épp megutálunk) szereplőket, néha olyannyira, hogy a karakterfejlődésre fókuszálva a regény fontos részleteit is figyelmen kívül hagyjuk, hiszen inkább az érdekel minket, hogy hogyan fog végződni az adott karakter sorsa. Pedig az Egy vérből valók esetében ez súlyos hiba lenne.

A regény ugyanis számos olyan aktuálpolitikai és társadalomkritikai elemet tartalmaz, amely miatt posztmodern herderi jóslatként és disztópiaként is értelmezhető a befejezés. Intő jelzésként, figyelmeztetésként szolgálva a magyarság számára. Aki ismeri Dévényi újságírói munkásságát és hazai közéletről alkotott véleményét, a cím alapján arra számíthat, hogy a könyvben két teljesen eltérő karakter, két ellentétes politikai oldalon álló szereplő útja fog találkozni, ám a regény végére kirajzolódik, hogy egészen mások voltak az író szándékai. Az „egy vérből valók” kifejezés ugyanis nemcsak a társadalmon belüli gyűlölettel szembeni, az Ismerős Arcok által megénekelt (Nélküled) összetartozást, illetve annak szükségességét fejezi ki, hanem a politikai/társadalmi szekértábor jelenségét is. A politikai polarizáció szülte gyűlöletet, amelynek a főszereplők, a kormánypárti publicista, Talján Kristóf és a borsodi közmunkás, János nemcsak elszenvedői, hanem egyben okozói is.

A regényben az ő utazásukat, lelki tipródásaikat követhetjük nyomon, amelyek bemutatásakor látszólag két teljesen eltérő közegből származó karakterrel találkozunk, bár valójában a szereplők nagyon is hasonlítanak egymáshoz.

Mondhatnánk azt is: egy vérből valók, ám jellemük ennél sokkal összetettebb. János és Kristóf hasonló dilemmákkal és lelki problémákkal küzdenek, emellett pedig van még egy közös vonásuk: egyikük sem meri bevallani, ha hibázott, ami ráadásul még a regény által felvázolt egész magyar társadalomra is érvényes lesz.

A regényben Dévényi korábbi riporteri tehetségét kihasználva mutatja be a belpesti elit szórakozóhelyek és a vidéki Magyarország mindennapjait, aminek során nemcsak reprezentálni, hanem egyszersmind értelmezni és megértetni is akarja a két, egymástól merőben távol eső környezetet. Dévényi értelmezésében mindkét helyen, a budapesti médiavilágban és a borsodi kis falvakban is megtalálhatók olyan soha el nem tűnő emberi tulajdonságok, mint az önzés, féltékenység, hatalomvágy és sodródás – a kisembernek pedig ezek között kell lavíroznia. A kisembernek, aki inkább lélekben az, semmint anyagi értelemben, és aki könnyen válhat elkövetővé és áldozattá egyszerre. 

Rövidebb-hosszabb, hol humoros, hol keserédes szociográfiákat is olvashatunk ezen fejezetekben,

amelyekkel az író az országban és a társadalomban zajló folyamatokba igyekszik betekintést adni. A részletes mikrokörnyezeti leírások ellenére azonban inkább a karakterek jellemfejlődésének (vagy hanyatlásának?) ábrázolása sikerült jobban, különösen Kristóf esetében.

A Dévényi által alkalmazott nyelvi eszközök ugyanis erősen elősegítik a karakterekkel való azonosulást. Különösen igaz ez azon szövegrészekre, amelyekben Talján rádiós jegyzeteinek és elejtett megjegyzéseinek köszönhetően ismerhetjük meg jobban a személyiségét. „Magyar Honfitársaim! Különleges nép vagyunk, de most kétszeres erővel figyeljünk egymásra. És ne csak a tekintetünket, a lelkünket is küldjük a másik felé, hiszen ez, az egy vérből valóság különböztet meg minket mindenki mástól. Ezt soha ne feledjük!” Vagy egy másik példa: „Ha együtt szívsz egy politikussal, már nem lehetsz vele kritikus, az újságírás hivatás, bazdmeg.” Mindkét stílus kifejezi Talján Kristóf cinizmusát és egyben erős nemzeti érzelmét is, amelyek a regényben folyamatosan lappangó szorongását és gyötrődését is végigkísérik.

Hasonló írástechnika figyelhető meg János olykor primitív, de mindenképpen őszinte szóhasználatában is. A regény végére érve azonban érződik, hogy bár igyekezett Dévényi komplexen bemutatni a borsodi közmunkás lelkivilágát, a budapesti médiavilág és Talján karaktere jobban átélhető. Viszont mind a két szereplő kidolgozásában segített volna még, ha többet tudunk meg a múltjukról, így a karakterek lecsúszását és személyiségváltozását is jobban lehetett volna interpretálni. Részletesebb választ kaphatnánk a kérdésre, miért vált propagandistává Kristóf, és miként csúszott le János.

A János történetszálában alkalmazott egyes szám harmadik személyű írásmód helyenként misztikussá, máskor kissé sztereotipikussá teszi a karaktert (reggeli felesek és kormánypárti hírek egész napos hallgatása). Ezen jelenetekben, bár ott húzódnak a fent említett vívódások és a félresikerült élet foszlányai (szüleivel, volt feleségével való kapcsolat), nyelvi szempontból egy egyes szám első személyű írásmód hatásosabb lett volna. Talján esetében a történet végére jobban megismerhetjük a főszereplőt, végigkövethetjük jellemfejlődését, míg János történetében inkább egy lecsúszást, egy tragédiát látunk. Nála a múltjára, családjára vagy a regényben felsejlő államszocialista rendszerre vonatkozó megjegyzések, gondolatok gyakoribb alkalmazása tehette volna katartikusabbá a disztópikus és egyben társadalmi figyelmeztetésként egyfajta posztmodern nemzethalállal fenyegető végjátékot. Ezáltal lehetett volna visszaadni a borsodi mélyszegénység világából érkezett ember lélektanát, és végigkísérni az olvasót János útján, amelynek során oda érkezik, ahová eljut a regény végére.

Megírni azt a bizonyos „sorsod Borsod” mentalitást, amely talán nem is annyira borsodi, mint amilyennek elterjedt a köztudatban.

A budapesti médiavilág működése mellett ugyanis szükség lenne több, a magyar vidékről, és a vidéki kis közösségek történeteiről szóló műre, amelyet – látva a szerző ez iránti érdeklődését – elképzelhető, hogy Dévényi előbb-utóbb papírra is vet majd.

Mindezzel együtt azonban az Egy vérből valók hiánypótló abban az értelemben, hogy nemcsak burkolt célzásokat tesz az országban létező jelenségekre, hanem a karakterek által átélhetővé is teszi azokat úgy, hogy nem válik megosztóvá sem. A regénybeli történések ugyanis szinte mindenki számára ismerősek lehetnek, ezáltal a könyv rólunk, magyarokról, a társadalmunkról és a megosztott országról szól. Különösen hasznos olvasmány lehet a polarizációban és sorozatos válságok között felnövő tizen-huszonéves korosztálynak, illetve azoknak, akik a rendszerváltáskor még egy elfogadóbb magyar társadalomról ábrándoztak.