A huszadik századi szórakoztató zene története a ragtime-tól az új hullámig, 1. rész – A blues és a jazz kialakulása

A 20. századi könnyűzenét alapvetően az Amerikai Egyesült Államokból elindult zenei irányzatok határozták meg. 

A világ különböző részein kialakuló stílusok mindig is hatottak egymásra, de az a termékeny fúzió, amely az európai zenei kultúra és az afrikai ritmusvilág találkozásából jött létre, talán sehol sem volt jellemző ilyen mértékben.

Mindenképp idesorolandó még a karibi ritmusok hatása is, amelyet gyakran kihagynak ebből a képletből. A rohamosan változó múlt században pedig a különböző stílusirányzatok szinte pár évente újították meg a hozzájuk köthető műfajokat. A jazz a fejlődése során volt például a tömegek kedvenc tánczenéje, szűk közönségnek szóló avantgárd művészet vagy a rockzene energiáit átvéve fesztiválok fiatalokból álló többezres sokaságának szóló muzsika.

Mielőtt részletesen körbejárnánk ezt a színes és izgalmas folyamatot, nézzük meg, hogyan hatott ez az Amerikából indult zenei áramlat Európára. A 19–20. század fordulóján Európa-szerte népszerűek voltak a magyar cigányzenekarok. Olyannyira, hogy még hamisították is ezeket az – ahogy akkor hívták – bandákat.

Így ír erről a Népzenekarok Ujságja az 1910. augusztusi számában: „Még eddig azt tapasztalhattuk, hogy mindenben – ami, úgyszólván, nagyon természetes – az eredetit utánozzák. Azonban nem tagadható az sem, hogy az utánzásban is van művésziesség. De ha a művésziesség valamiből hiányzik, úgy az mindenesetre közönséges vagy még azon is alóli. Ugyanez a megállapítás nyilvánul meg a külföldön történt, szokatlan meghamisításban. Ugyanis a magyar cigánymuzsikus a hivatásos zenészeink közül az egyetlen specialitásunk. Ez az, ami mostanság meghamisítottan szerepel a külföldön. Zürichben történt meg, hogy cseh muzsikusokat bujtattak magyar sujtásos díszöltözetekbe, amelyekben úgy tüntették magukat, mintha legalábbis magyar cigányzenészek volnának. De nemcsak az öltözet változtatásával akartak arról kifejezést adni, hogy cigányzenészek, de a nevük változtatásával is. Például egyik helyen egy cseh muzsikus banda Vörös Miska, a másik helyen pedig Balog Bandi néven szerepeltette a zenekarvezetőt.”

Az Amerikából indult új stílusú zene egyfajta konkurenciát jelentett a magyar cigányzenészeknek, akik addig elsősorban Magyarországon, de ahogy a fentebb idézett cikkrészletből is kiderül, Európa más országaiban is szinte monopolhelyzetben voltak a szórakoztató zene terén. Így ír erről a Magyar Cigányzenészek Lapja az 1908. augusztusi számában: „Az Amerikában levő cigányzenekaroknak nagyon rosszul megy a soruk. Az ottani zenés helyek nagyon leszorították a zenekarok honoráriumát, mert mostanában ott a szerecsenzenekarokat kultiválják. Figyelmeztetjük a cigányzenekarokat, ne üljenek fel külföldi impresszáriók csalogató ígéreteinek, mert Amerika jelenleg rossz talaj.”

Visszatérve az amerikai zene kialakulására, ennek első formái az afroamerikaiak vallásos zenéiben jelentek meg. Azok a rabszolgák, akik protestánsok által lakott területeken éltek, gyakorolhatták, előadhatták eredeti énekeiket, táncaikat. Jellemzőek voltak ezekre a tánccal és énekkel kísért szertartásokra, hogy afrikai gyökereikre visszavezethetően egyfajta extatikus állapotba kerültek a rajtuk résztvevők. Az egyéb területeken élő rabszolgák azonban nehezebb helyzetben voltak. Ők nem táncolhattak, nem énekelhettek, így nem gyakorolhatták ősi szertartásaikat. Itt alakult ki az úgynevezett ring shout, amelyről az első leírások az 1840-es években jelentek meg. A hívek imádkozás közben az óra járásával ellentétes irányban csoszogtak, néha tapsoltak (a szertartás nevével ellentétben a hívők nem kiabáltak imádkozás közben).

A 17–18. századtól jelen van, de a rabszolgaság utolsó húsz évében vált meghatározóvá a spirituálé. Ezeket a vallásos eredetű népdalokat elsősorban a szabadban énekelték az afroamerikai hívők a templomi szertartás után, és esetenként szegény fehérek is csatlakoztak hozzájuk. A dalokra erősen hatott a protestáns korál, így megszületett a többszólamú, megharmonizált spirituálé is. Az énekek gyakran zsoltárdallamokra épültek, amelyeket sajátos módon változtattak meg sok pentaton elemet tartalmaztó, gyakran rögtönzött dallamfordulatokkal. A dalokat sokszor tapssal, lábdobbantással is kísérték.

Egy másik olyan énekelt műfaj, amely fontos szerepet játszott a 20. századi amerikai könnyűzenei stílusok kialakulásában, a rabszolgák által énekelt jubilee volt, melyről először az 1830-as években jelentek meg leírások. A dallamok alapját egyházi himnuszok adták, és a kíséretekben lévő harmóniáknál már megjelent az európai funkciós zene hatása is – tonika, szubdomináns, domináns –, amely később a blues alapjait is képezi. A szövegek gyakran a rabszolgák kilátástalan élethelyzetéről szóltak, és virágnyelven információkat tartalmaztak az úgynevezett „földalatti vasútról”, a rabszolgákat északra szöktető szervezetről. A Fisk University Jubilee Singers volt az első csoport, amely nyilvánosan előadta ezeket a dalokat az 1800-as évek végén.

Egy másik fontos olyan vallási jellegű műfaj, amely előképként szolgált, a gospel volt, amelynek lényege Isten és Jézus tiszteletének kifejezése. Az afroamerikaiak által látogatott keresztény templomokban a hívők tapssal kísérve, gyakran zenekarral, kórussal éneklik az egyházi dalokat. A későbbiekben a műfaj legjelentősebb előadója Mahalia Jackson volt. A polgárháború vége 1865-ben elősegítette az afroamerikai zene fejlődését.

Az európai és az afrikai zenei kultúrák találkozásából alapvetően két fő zenei stílus alakult ki: a Mississippi-delta vidékéhez köthető blues és a New Orleansban, valamint környékén kialakuló jazz. 

Ez a két műfaj természetesen mindig kölcsönösen hatott egymásra, már a jazz kialakulásában is fontos szerepe volt a bluesnak.

Utóbbi zenei forma a századforduló tájékán jelenik meg, és a gyökerei az előbb említett vallásos zenékben lelhetők fel. A dalok alaphangkészletét a moll pentaton skála adja, amely kiegészül két blueshanggal, az úgynevezett dirty tone-nal. Az elnevezés arra utal, hogy ez a két hang az európai hangsor hangjai közé esik. Az egyik az alaphangtól számított kis és nagy terc közé, a másik a tiszta és a bővített kvart közé. Ez abból adódott, hogy a rabszolgák által énekelt afrikai dallamok is gyakran épültek egy öt hangból álló moll jellegű hangsorra, de tartalmaztak két olyan hangot, amelyek máshol helyezkedtek el, mint az európai zene által használt pentaton hangsor. Az európai zenei felfogás szerint ezek tulajdonképpen hamisnak számítottak. Tehát az első blues jellegű dalokat éneklők az európai pentaton skálába illesztették be ezt a két afrikai hangot, amelyeket blueshangoknak nevezünk. A kíséret harmóniavázát – tonika, szubdomináns, domináns – az egyházi zene harmóniavilágából vették át. A szöveg általában háromsoros versszakokból áll: az első és második sor jellemzően megegyezik egymással, és erre válaszol a harmadik. Idővel kialakult az a tizenkét ütemből álló, három akkordot tartalmazó szerkezet, amely kis különbségekkel a mai napig meghatározza ezt a stílust. A blues alapvető hangszere a gitár lett, amelyhez elsőként a szájharmonika és a zongora társult. Idővel természetesen több más hangszer is helyet kapott a blueszenekarokban. A stílus kialakulása körüli időszakban az úgynevezett country vagy delta bluest akusztikus hangszerekkel játszották.

Később, a 40-es és 50-es években, elsősorban Chicagóból terjedt el az elektromos hangszereken játszott blues. Az első zenekari hangszerkiosztás a blues egyik legnagyobb hatású gitáros-énekes-zeneszerzőjéhez, Muddy Watershez köthető. Először gitár, szájharmonika, dob és bőgő (később basszusgitár) felállásban játszottak, majd ehhez csatlakozott a zongora. Ennek a zenekari formának a kialakulása óriási zenetörténeti fordulatot jelentett, hiszen ebből nőtt ki a rhythm and blues, majd a rock and roll és később a rockzene különböző változatai. Ennek fontosságát Paul McCartney is megfogalmazta humoros formában egy interjúban, amikor arról kérdezték, milyen érzés az, hogy minden idők legnagyobb rockzenekarában játszik. Erre ő azt válaszolta, talán a memóriája már nem a régi, de nem emlékszik, hogy játszott volna a Muddy Waters Blues Bandben.

A jazz kialakulásában a blues mellett – amely a műfaj „ízét” adta – nagyon fontos szerepet játszott a ragtime (amely szaggatott ritmust jelent) is. Ez a stílus 1895 és 1918 között volt a legnépszerűbb. A műfaj előfutárának az afroamerikaiak körében népszerű táncokat, a cakewalkot és a jiget tekintik. A ragtime-ok kottában pontosan leírt darabok voltak, amelyeket mindenféle rögtönzés, improvizálás nélkül adtak elő. Maga a ragtime szó először Fred S. Stone Ma Ragtime Baby című dalában jelent meg 1893-ban.

A ragtime-darabok elsősorban zongorára íródtak, de zenekarok is játszották. Jellemzője, hogy a bal kéz erőteljes basszusai felett a jobb kéz szinkópás lüktetésű dallamot játszik. A leghíresebb ragtime-zeneszerző Scott Joplin volt, akit a műfaj királyának is szokás nevezni, legismertebb darabja a Maple Leaf Rag.

A műfajra, ahogy már korábban említettem, jellemző a szinkópás lüktetés, ezt pedig később a jazz is átvette. A ragtime népszerűségéhez az is hozzájárult, hogy a kocsmákban és más szórakozóhelyeken felállított gépzongorák is le tudták játszani. Így a fehér közönség köreiben is gyorsan népszerű lett, és villámgyorsan eljutott Európába. A híres prímás, Berkes Béla már 1912-ben készített ragtime-felvételeket Magyarországon.

Maga a jazz stílus New Orleansban 1918 körül jelenik meg. A várost a franciák alapították Le Nouvelle-Orléans néven 1718-ban, majd később I. Napóleon adta el egész Lousianával együtt az Egyesült Államoknak. Ez a város ideális helyszín volt az új műfaj kialakulásához, mert az itt élő rabszolgák más területekhez képest kevesebb megkötéssel élhettek. Nem kellett például a hét minden napján dolgozniuk, ezért vasárnaponként és a különböző ünnepeken a Concorde téren találkozhattak egymással és a város lakosságát képező számos etnikum és nemzetiség képviselőivel, többek között az amerikai őslakosokkal is.

Ez egy olyan különleges helyzetet teremtett, ahol az Afrika különböző régióiból származó, más-más zenei kultúrát képviselő emberek találkozhattak egymással, és hatással lehettek egymás zenéjére.

Jelentős hatást gyakoroltak még a New Orleans-i zenei kultúra kialakulására a 1797-es forradalom után Haitiből érkező menekültek is, akik a karibi ritmusokat hozták magukkal. Nagy jelentősége volt még a kulturális sokszínűségben annak is, hogy a Mississippi által New Orleans fontos kereskedelmi és katonai központ volt. A katonazenekarok jelenlétéből adódóan rengeteg hangszer volt a városban. Ezért a jazz első vezető hangszere a trombita francia változata, a kornett lett. Ehhez csatlakozott később több másik hangszer is: a dob, a harsona, a klarinét, a zongora és a bendzsó. A basszust először a tuba játszotta, majd ezt váltotta fel a bőgő. A jazz a harmónia rendszerét (a funkciós gondolkodást), a skálákat, a hangszereket az európai klasszikus zenéből vette át, emiatt mutat vele sok hasonlóságot, a legjelentősebb jegye viszont a swinglüktetés, amely csak ennek a zenei stílusnak a sajátja. Maga a jazz szó a nyilvánosházakban játszott zenét jelentette, és „dzsessznek” ejtették, valamint jassnak írták. Amikor először 1912-ben a nyomtatott sajtóban is megjelent, nem érezték nyomdafestéket tűrőnek ezt a szót, ezért jazznek írták, és ekkor kezdték el „dzsezznek” ejteni.

A jazz és a blues megjelenésével a 20. század első felében elindult egy hihetetlenül gyors és színes zenei fejlődés, amely megváltoztatta az egész világ muzsikáról alkotott képét. Ezt az izgalmas történetet követjük végig e cikksorozat következő részeiben.