„Mindig is a nyitottságra törekedtem” – Interjú Dörnyei Gábor jazzdobossal

Már sok éve Angliában élsz. Először a mindennapjaidról szeretnélek kérdezni. Hogyan egyezteted össze a koncertezést, ami turnékkal is jár, a tanítással és az életed egyéb tevékenységeivel?

2007-ben tettem át a székhelyemet Londonba, egy nagyon kalandos út során. Mindig is vonzódtam ehhez a városhoz. Hosszú ideje tervezgettem már, hogy ideköltözöm, de miután Magyarországon már sikeres pályafutás állt mögöttem, nehéz volt ezt a döntést meghoznom. Ezzel nagy kockázatot vállaltam, de ahogy mondani szokták, aki nem kockáztat, az nem is nyer. Természetesen, ha alkalom van rá, a legnagyobb örömmel játszom otthon is. Horváth Kornél barátommal, aki egy világklasszis ütőhangszeres, 2005-ben alakítottuk meg a tHUNder Duót. Magyarországon az elmúlt években többször felléptünk a négyszeres Grammy-díjra jelölt amerikai Stanley Jordan zenekarával is.

A londoni életem is nagyon pörgős: folyamatosan koncertezem, 2023-ban az LCCM London dob tanszékének vezető tanárává neveztek ki, és ezek mellett van három magándobiskolám is. Az egyik privát iskolámat a covid előtt, a másik kettőt pedig utána indítottam. Természetesen ezek mellett sokat gyakorolok, és van egy fiatal családom is egy hétéves kisfiúval. Idén februárban megkaptam a West End Show egyik dobos pozícióját is, ami heti 6-8 előadással jár, mindezek mellett egy új lemezen is dolgozom a házi stúdiómban, szóval tényleg nem unatkozom.

Mi volt az az apropó, ami lökést adott ahhoz, hogy kiköltözz Londonba?

Úgy éreztem, hogy Magyarországon már elértem azokat a dolgokat, amiket nagyon szerettem volna. Sok fantasztikus zenésszel játszottam, és rengeteg stúdiófelvételen is közreműködtem. A lemezek mellett a Walt Disney-nek készülő zenéken is doboltam. Volt egy állásom az akkor még a Magyar Rádió keretein belül működő Stúdió 11-ben, és játszottam a Jazzpression zenekarban, amit nagyon szerettem. Ebben Sárik Péter zongorázott, Tóth Sándor szaxofonozott és Frey György basszusgitározott. 2007-ben volt egy nagy váltás az életemben, amikor mind a két formáció megszűnt. Sárik Péter kivált a Jazzpressionből, a Stúdió 11-nek pedig önállósulnia kellett, mert a rádión belül megszűnt a státusza. Akkor úgy éreztem, hogy ha most nem indulok el, később talán már nem fogok, mert az ember mindig belekezd valami új projektbe vagy turnéba, és akkor már nehéz elindulni. Úgy éreztem, hogy kimerítettem már az ország adta lehetőségeket, játszottam mindenhol a Müpától a Petőfi Csarnokig, az Arénától a Kongresszusi Központig. Felléptem pop-, rock- és jazzformációkkal egyaránt. Huszonkilenc éves voltam ekkor, és úgy gondoltam, ha maradok, csak körbejárnám ugyanazokat a helyeket. Nem láttam azokat a fejlődési lehetőségeket, amiket kerestem. Kezdtek bezárni a jazzklubok, egyre kevesebb volt a jazzfesztivál is. Azt éreztem, ha maradok, az visszalépést jelentene már onnan, ahol a pályám akkor tartott. Mindig is nagyon ambiciózus voltam, ezért úgy voltam vele, hogy egy életem, egy halálom, megpróbálom, és ez így is lett, 2007-ben kijöttem Londonba.

Dörnyei Gábor Sextet a SZIN Világzenei Színpadán

Ha visszatekintünk a gyerekkorodra, a te világhódító pályád Szegedről indult. Hogyan választottad a dobot hangszeredül, kik voltak a fontos tanáraid?

Igen, nagyon hosszú utam volt Szegedről, és úgy érzem, hogy ennek az útnak még mindig nem értem a végére, még rengeteg meghódítandó terület van előttem. Egyáltalán nem volt könnyű a pályám, nem volt könnyű a kezdet. Elsősorban azért nem, mert senki sem akarta, hogy dobos legyek. Édesapám jogász volt, édesanyám közgazdász, a nővérem egy piackutató cégnek az igazgatója. Az összes felmenőm jogász, tanár volt. Senki sem zenélt a családunkban, ezáltal nálunk ez nem volt támogatott pálya. Senki sem mondta, hogy kisfiam, menjél zenét tanulni, itt van egy dobcucc és gyakoroljál.

Mindenért meg kellett küzdenem, nekem kellett kikaparnom a gesztenyét, ami Szegedről nagyon-nagyon nehéz volt.

Nem voltak hangszereim sem, és senki sem támogatott. Azt nem mondom, hogy ellenezték vagy tiltották volna, hogy zenéljek, de hogy senki sem támogatta, az biztos.

Emlékszem, hogy az első pergődobomra én gyűjtöttem össze a zsebpénzemet, hogy a Triál áruházban meg tudjak venni egy műanyag pergőt. Utána kölcsönkértem édesanyámtól egy pergőállványra. Nem az volt, hogy tessék kisfiam, itt van minden, és doboljál, hanem mindenért saját magamnak kellett kőkeményen megdolgoznom. Ez a mai napig is így van. Nyilván most már azért más a szituáció. Annyira erős volt bennem a zene iránti vágy és az elkötelezettség, hogy megállíthatatlanul belevetettem magam a muzsikálásba. Miután már nem tudták elviselni, hogy egész nap otthon dobolok a fotelágyon meg a széken és mindenen, ami a lakásban volt, édesanyám elvitt a zeneiskolába, hogy tanuljak rendesen dobolni. Látta, hogy semmi más nem érdekel. Addigra abbahagytam az összes sportot, amit addig űztem. Ő szerette volna, ha kipróbálok különböző sportágakat. Elsősorban a fociért voltam megőrülve, de jártam úszni, karatézni, néptáncolni is.

A dobolás nagyjából tízéves koromtól teljesen lefoglalt, nem voltam hajlandó semmi mást csinálni. A szegedi zeneiskolában egy kiváló tanárhoz kerültem, Bedő Gáborhoz. Tőle nagyon erős alapokat szereztem, ami szerintem nagyon fontos volt. Utána Szegeden mindenféle amatőr zenekarokban játszottam. Az első komolyabb zenekarom a Gőzerő együttes, egy folk-rock, világzenei formáció volt. Ez egy félprofi együttes volt, akikkel elkezdtünk országszerte turnézni. Játszottunk Budapesten az Almássy Téri Szabadidőközpontban, a diósgyőri várban, folkfesztiválokon, tehát kezdett kicsit kinyílni legalább az országon belüli pálya.

Tizenhét évesen felkerültem Budapestre, ahol a kiváló dobos, Szendőfi Péter felkarolt, felfedezte a tehetségemet és az elszántságomat. Óriási mázlim volt Péterrel, rengeteget tanultam tőle. Ő akkor jött haza Amerikából, ahol ösztöndíjjal tanult. Azzal az új New York-i mentalitással és szemlélettel kezdett el engem tanítani, amit ott megtapasztalt. Ez óriási lökést adott nekem. Amikor visszament Amerikába, már én helyettesítettem őt a László Attila Bandben. Nagy élmény volt ott olyan zsenikkel játszani, mint László Attila, Oláh Kálmán, Lattmann Béla vagy Horváth Kornél, akivel ott ismertük meg egymást. Eztán kerestem meg Kornélt azzal az ötlettel, hogy csináljunk egy dob-percussion duót tHUNder Duo néven. Ekkor kezdtem el Kornél fiát is tanítani, szóval elindultak a dolgaim Budapesten is. Martonosi Gyuri is rengeteget segített nekem a pályám elején. Tőle kaptam olyan Miles Davis-koncertfelvételeket, amiken Tony Williams dobolt fantasztikusan. A híres dobtanár, Szanyi János is rengeteget segített nekem, amikor Budapesten éltem. Ő nyitotta meg az utat többféle dobolási stílusra, ami később meghatározó lett számomra. Ők voltak a tanáraim a kezdeteknél, utána magamtól tanultam.

Dörnyei Gábor: tHUNder Duo Live Performance

A pályád kezdetén volt még egy fontos zenekar, a White Chocolates nevű formáció.

Óriási mázli volt, hogy oda bekerültem. Ez egy tíztagú zenekar volt három énekesnővel. Nagyon sok budapesti session zenész játszott benne, akiket előtte, tizenhat-tizenhét éves szegedi kissrácként nem ismertem. Másodosztályú vonattal jártam föl Szegedről minden bulira. Három óra tizenöt percet ültem a WC előtt az előtérben egy irányban, ahol egész úton gumilapon gyakoroltam. A többi utas fújta a fejembe a cigarettafüstöt, szóval kegyetlen volt. A kabinban nem mertem dobolni, mert mindenkit megőrjítettem volna vele. Ebben a zenekarban először csak Szendőfi Petit helyettesítettem, aztán én lettem a dobos. Onnan hívott el Zsári Tamás kiváló szaxofonos a Friderika-turnéba. Friderika akkoriban lett negyedik az Eurovíziós Dalversenyen, ami nagyon nagy dolog volt. Magyar fellépő azóta sem ért el ilyen eredményt. Lett egy komoly szponzora, akik finanszírozták a turnéját. Ez volt az első profi munkám, ekkor még mindig csak tizenhét-tizennyolc éves szegedi srác voltam. Turnébusszal mentünk, szállodában aludtunk stb. Ez egy óriási lépés volt számomra, és már akkor tudtam, hogy az életben soha nem szeretnék mást csinálni, csak ezt. Ezzel egy időben kerültem be a László Attila Bandbe helyettesíteni, ami egy életre szóló élmény volt. Nyilván nem voltam rá teljesen kész tizenhét évesen, hogy azokkal a kiváló zenészekkel játsszam, de megtanultam a műsort tisztességgel, és az akkori legjobb tudásom szerint megpróbáltam helytállni.

Fiatalon volt egy nagyon szép momentum az életedben, amikor a világhírű dobossal, Steve Smithszel együtt játszottál egy nemzetközi dobosgálán. Hogyan jött ez a lehetőség?

Amikor már Budapesten kezdtek megismerni, az egyik hangszergyártó cég meghívott a Kongresszusi Központba egy dobosgálára, ahol Steve Smith volt a sztárfellépő. Az volt az első alkalom, hogy egy ilyen híres dobossal játszhattam, de azóta sok ilyen lehetőségem adódott. Játszottam Billy Cobhammel, Gavin Harrisonnal, Peter Erskine-nel és még sok más világhírű dobossal. A nemzetközi magazinokban való megjelenésnek köszönhetően sikerült bejutnom ebbe a dobfesztivál, dobkurzus körbe, amit nagyon-nagyon szeretek és élvezek. Nagy dolog volt, hogy egy ajánlás kapcsán sikerült bekerülnöm a kínai vérkeringésbe is. Volt ott legalább tíz turném, ahol mesterkurzusokat tartottam.

Stanley Jordan, Dörnyei Gábor, Horváth Kornél – Live (2) @ Bucharest Jazz Festival, 2017

Kik azok a zenészek, akikkel mostanában a leggyakrabban fellépsz?

Ezt nehéz így megmondani, mert túl sokan vannak. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a legfőbb produkció, amiben játszom, az a világhírű gitáros, Stanley Jordan zenekara, ami tartalmazza a tHUNder Duót. Horváth Kornéllal mi vagyunk a kvartett ritmusszekciója. Ezzel a formációval az egész világon turnézunk, de például a West End Show-ban, ahol jelenleg játszom, Lisa Stansfield zenei vezetője az MD (musical director). Nagyon nagy öröm, hogy itt, Londonban közeli barátságot kötöttem Mark és Mike Mondesirrel, Gavin Harrisonnal, valamint Gary Husbanddel is, aki John McLaughlin The 4th Dimension nevű formációjának billentyűse, és már közös felvételeket is készítettünk.

Számtalan különböző stílusú zenében hallhattunk dobolni. Hogyan lettél ilyen sokszínű muzsikus?

Én nem vagyok egy bezárkózott, szűk keresztmetszetű fazon, zeneileg mindig is a nyitottságra törekedtem. Erre szeretném inspirálni a tanítványaimat is.

Elsősorban ez az a dolog, ami engem az elmúlt harmincöt évben munkával látott el, hogy mindenféle stílusú koncertre tudtak hívni dobolni, és sikeresen el tudtam látni a feladatomat.

Szerintem nagyon fontos, hogy egy zenész nyitott gondolkodású maradjon, mindenféle zenére kinyíljon, és szeresse-élvezze azokat játszani.

A pályádon szintén nagyon hangsúlyos dolog, hogy világszerte tartasz dobkurzusokat.

Igen, ezeket a drum cliniceket, dob show-kat nagyon szeretem csinálni. Elsősorban azért, mert a saját zenéimet is be tudom mutatni, és valóban, ezek a fellépések teljes szabadságot adnak, a legelvetemültebb dobos gondolataimat is meg tudom valósítani a színpadon. Ezeket általában a dobos vagy a dobolásra nyitott közönség nagy szeretettel fogadja. Én nagyon szeretem az oktatási részét is ezeknek a kurzusoknak. Az előadásaimat úgy próbálom megtartani, hogy a műsorba bevonom a közönséget is, hogy így tanuljanak, és hazavigyenek ebből valamit, például egy új ritmust, poliritmiát vagy kézrendet. Ne csak azt érezzék, hogy valaki ott van a színpadon, aki villant valamit, amitől majdhogynem negatív inspirációt kapnak – á, én ezt sosem fogom tudni stb. Az a célom, hogy megtanítsak nekik valamit, ami hasznos a számukra. Ezt nagyon jól szokták fogadni, és ezt én is nagyon élvezem.

Mennyire előny vagy hátrány, hogy valaki Kelet-Európából indul a zenei életbe?

Véleményem és tapasztalatom szerint iszonyatos hátránnyal indul az, aki Kelet-Európából próbál nemzetközi karriert elérni és felépíteni.

Ennek nagyon sok oka van, de néhány, amit kiemelnék, az szerintem többek között az angol nyelv tökéletes tudásának a hiánya, valamint a kelet-európai akcentus sem segít. Ezenkívül a magyar zenei életből az én időmben, körülbelül 20 évvel ezelőtt, még teljesen hiányzott a hangszeripari szponzoráció, ami a nyugati országokban vagy mondjuk Amerikában teljesen természetszerű. Kezdetben nagyon zavart, hogy sokszor éreztem, hogy lenéznek, vagy akár kinéznek szerény származásom miatt, de ma már nem foglalkozom ezzel. Sokszor érzi az ember, hogy neki százszor többet kell letennie az asztalra, hogy elfogadják, mint ha valaki egy gazdag nyugati országból, mondjuk Németországból vagy Skandináviából költözik Londonba, vagy esetleg ide születik. Legnagyobb szívfájdalmam, hogy mára már a politikának köszönhetően Magyarország általános megítélése is súlyos csorbát szenvedett az Európai Unión belül és a nyugati világban is. Éppen ezért lenne fontos, hogy az állam és a társadalom támogassa külföldön is a sikeres magyar tehetségeit és művészeit. Irigység helyett büszkeséggel biztassa és inspirálja őket, hogy sikerrel vihessék a magyarság jó hírét tovább a világban.

Természetes-e, hogy a külföldön élő zenészek ott is alapítanak családot?

Szerintem igen. Én lassan 20 éve élek Londonban, ezt nem is lehetne másképp kivitelezni. A kisfiam már itt is született hét évvel ezelőtt, korábban angol nyelvű Montessori-óvodába, most szintén angol keresztény általános iskolába jár. Igaz, hogy ezek miatt az ő első nyelve már az angol – ami hatalmas előnyt fog jelenteni az ő életében és pályafutásában, de természetesen mi minden erőnkkel azon vagyunk, hogy folyékonyan és hibátlanul beszéljen magyarul is. Meg persze nagyon szeret Magyarországon lenni, és az összes magyar ételt imádja, úgy, mint az édesapja…