Aki meghódította a jazz fővárosát, New Yorkot – Interjú Németh Ferenccel

Úgy tudom, hogy már egész fiatalon elkezdtél a családoddal muzsikálni, dobolni.

Igen, azt kell mondanom, hogy a családomban mindkét részről vannak a zenének hagyományai. Anyukám nagypapája harmóniumon játszott a templomban, nagymamám énekelt, és anyukám, akinek szintén szép hangja volt, az iskolában énekórákat tartott. Apukám dobolt, keresztapám orgonált, zongorázott és harmonikán játszott. Az unokatestvéreim is zenéltek, a nővérem gitározott, a húgom zongorázott, mindenki tanult zenét. Nagyon szerencsés voltam, mert apukám már két-három éves koromban odaengedett a dobhoz, és háromévesen már beültetett a zenekarába. Akkoriban csárdást és foxot már tudtam dobolni. Ez akkor nem tűnt nagy dolognak, sőt természetes volt, mert ebben nőttem fel. Most, hogy már nekem is van egy gyerekem, látom, hogy nem is olyan egyszerű valakit ennyire fiatalon zenére tanítani.

Gyerekkorodból kiket emelnél ki, akik segítettek elindulni ezen a nagyszerű úton, amelyen most haladsz?

Ezen én is el szoktam gondolkodni. Először apukám, aki lakodalmakban dobolt, tanított meg az alapokra – csárdás, keringő, fox, beguine, bossa nova. Hétéves koromban kezdtem zeneiskolába járni, ahol klasszikus ütőt tanultam. Tizennégy éves koromig Farsang Laci bácsi tanított egy pergődobon, mert a klasszikus zenében nincs dobfelszerelés. Közben Demeter Laci – aki mai napig az egyik legkedvesebb barátom – volt az, aki tizennégy-tizenöt éves koromban elkezdte tanítani nekem a különböző ritmusokat, adott hanganyagokat, és megmutatta mi is az a jazz. Ő abban a Start nevű zenekarban játszott bálokban, amelybe később én is bekerültem az unokatestvéreimmel. Laci mutatott be Kőszegi Imrének is, akinél így kezdtem el tanulni. Ez volt az utam a Zeneakadémiáig. Néha elgondolkodom azon, hogy ha Demeter Lacival nem tizennégy évesen ismerkedem meg, és nem tizenhét évesen kerülök Kőszegi Imréhez, hanem korábban, akkor mennyivel egyszerűbb lehetett volna a pályám. Középiskolás koromig mindenféle zenéket hallgattam a Neoton Famíliától kezdve az ABBA-n át a Beatlesig, és ezeket mind ledoboltam.

Amikor viszont megismertem a jazzt, akkor rögtön tudtam, hogy ez az a fajta zene, az a szabadság, amit én keresek.

A klasszikus zenét imádom, de az nagyon kötött műfaj. Amit a karmester mond, azt kell játszani. A pop- és a rockzenében úgyszintén megvan, amit minden este nagyjából ugyanúgy kell lejátszani, mert ha egy más díszítést raksz be, azzal esetleg megzavarod az énekest. Nekem pont az tetszett a jazzben, hogy ott ki tudod fejezni önmagad. Még azt hozzátenném, hogy Kőszegi Imrénél először magánúton, majd a főiskolán is tanultam, de ott Nesztor Iván is a tanárom volt, akinek szintén nagyon sokat köszönhetek, és vele is a mai napig tartjuk a kapcsolatot.

A Zeneakadémia után az amerikai Berklee College of Musicon folytattad a tanulmányaidat. Ez a világ legismertebb jazziskolája. Hogyan sikerült ide bekerülnöd?

Ez az egész úgy kezdődött, hogy amikor Budapesten a Zeneakadémia jazztanszakán tanultam, már a második évben bekerültem az In Line zenekarba, amelyet Vasvári Pali és Csepregi Gyuszi vezettek. Ők meghívták Dave Samuelst, a világhírű vibrafonost egy turnéra, akivel aztán egy lemezt is készítettünk. Dave-nek nagyon tetszett, ahogy játszottam, és megkérdezte, hogy miért nem felvételizek a Berklee-re. Egészen addig nem is tudtam semmit erről az iskoláról. Viszont mindig is szerettem volna Amerikában élni. Amikor végeztem a főiskolán, Dave inspirációjára elmentem egy felvételire. A Berklee minden évben szervez egy európai turnét, ahol különböző országokban meghallgatásokat tartanak. Én Párizsba mentem el felvételizni, ami jól sikerült, és kaptam egy ösztöndíjat. Az eredeti elképzelésem az volt, hogy egy fél évre kimegyek a Berklee-re, ott mindent megtanulok, majd hazajövök.

Magyarországon az összes vezető zenésszel játszottam, ezért azt gondoltam, hogy már szinte mindent tudok. A Berklee-n aztán rájöttem, hogy nagyon sok mindent nem tudok még. Nagyon jó dolog, amikor az ember ezt felismeri.

Akkor nagyon keményen elkezdtem gyakorolni, de ezt én mindig is szerettem. A napjaim úgy teltek, hogy az iskolában általában délután kettőkor bezárkóztam a próbaterembe, amely éjjel kettőig volt nyitva. Zárás körül mindig jött az éjjeliőr szólni, hogy most már el kellene mennem. Erre mondtam, hogy jó, még összepakolok, és persze gyakoroltam tovább. Később megint jött szólni, és akkor általában három körül hazamentem.

A Berklee-n meddig tanultál?

Elég gyorsan, két év alatt elvégeztem, mert Magyarországon már tanultam klasszikus zenét, zeneelméletet és ezekhez hasonló tárgyakat. Ezekből csak teszteket írtam, nem kellett bejárnom az órákra. A Berklee mellett van egy másik nagyon jó iskola, a New England Conservatory, ahol a tanárok között olyan fantasztikus muzsikusok vannak, mint a szaxofonos Jerry Bergonzi, a dobos Bob Moses vagy a gitáros John Abercrombie. Itt kezdtem el a mesterképzést. Egy évet töltöttem itt, és ebben az évben volt a meghallgatás a Thelonious Monk Institute-ban, ahová aztán átmentem.

A Herbie Hancock által vezetett Thelonious Monk Institute-ban (ma Herbie Hancock Institute of Jazz) hangszerenként kétévente vesznek fel egy-egy diákot. Hogyan lehet ide felvételt nyerni?

Ez úgy történik, hogy a világ minden részéről küldenek a zenészek hanganyagokat. Egy zsűri kiválaszt hangszerenként két-három jelentkezőt, akiket behívnak egy élő meghallgatásra, amelyen ott van Herbie Hancock, Ron Carter és más híres muzsikusok. Az enyémen még részt vett Wayne Shorter is, aki sajnos azóta már elhunyt. Ők minden hangszerből kiválasztanak egy zenészt, aki bekerül az iskolába. Amikor meghallgatják ezt a harminc-negyven embert, azt is átgondolják, hogy kikből lehetne a legjobb zenekart összeállítani. Tehát nemcsak a hangszerek alapján válogatnak a muzsikusok között, hanem minden második évben összeállítanak egy nagyon erős zenekart. Például, amikor én voltam ott, akkor a bandába tenorszaxofon, harsona, ének, gitár, zongora, dob és bőgő került be. Érdekes, hogy amikor én felvételiztem, egyik bőgős sem tetszett nekik. Egy zongoristát és engem felvettek, utána újra meghirdették a bőgős helyét. Erre a felvételire engem és zongoristát is elvittek New Yorkba, ahol Ron Carter tartotta a meghallgatást. A bőgősöknek ott már velünk – újonnan bekerültekkel – kellett játszaniuk. Aki a legjobban illett hozzánk, azt vették végül fel. Volt egy nagyon érdekes történet ezen a felvételin: mielőtt a meghallgatás megkezdődött, Herbie Hancock odatelefonált nekünk, és azt kérte, hogy nyugodtan játsszunk szabadon, engedjük el magunkat. Ez egy megmérettetés volt a bőgős számára, hogy így is tud-e minket követni. Mivel a zongoristával mind a ketten szabad felfogásúak voltunk a zenében, szívesen fogadtuk az ötletet. Miután lement a felvételi, Ron Carter mondta, hogy a bőgős menjen ki, mi a zongoristával maradjunk. Csodálkoztunk, hogy most mi van. Ezután Ron Carter kegyetlenül leszidott minket, hogy hogy képzeltük azt, hogy így játszunk egy felvételin. Azt is mondta, hogy néha még ő sem tudta, hogy hol vagyunk az adott számban, és ő is elveszett volna, ha velünk kell játszania. Később kiderült, hogy neki nem mondta el Herbie Hancock, amit tőlünk egy perccel a felvételi előtt kért. A zongoristával nagyon megijedtünk, azt hittük, hogy ki fognak minket rúgni.

Hogyan sikerült bekapcsolódnod az amerikai zenei életbe?

Úgy indult, hogy a Berklee-n elkezdtem az ottani zenészekkel játszani, akik mára már az amerikai jazzélet vezető személyiségei. Például a szaxofonos Walter Smithszel nagyon sokat játszottam trióban, valamint a szaxofonos Dayna Stephensszel és Jaleel Shaw-val is. Az is nagy lépés volt, hogy dobolhattam Dave Samuels amerikai bandájában. Az első nagy koncertem a trombitás Darren Barrett zenekarával volt. Korábban ő Elvin Jones zenekarának is tagja volt. Bostonban működött egy jazzklub, ahol péntek és szombat esténként játszott, és ide hívott el, hogy muzsikáljak vele. Ez igazán mélyvíz volt számomra. Közben megismerkedtem más zenészekkel is Bostonban – a szaxofonos Mark Turnerrel, a zongorista Aaron Goldberggel.

Számomra a legnagyobb áttörést az jelentette, amikor a Herbie Hancock által vezetett Thelonious Monk Institute-ba kerültem, mert ott aztán a legnagyobb sztárokkal játszottam, olyanokkal, mint Herbie Hancock, Dave Holland vagy John Scofield.

Így amikor New Yorkba jöttem, már mindenki ismert a jazzkörökön belül. Eleinte voltak nehézségek, de ez az iskola elindított azon az úton, ahol a mai napig is járok.

Az amerikai iskolákban kik voltak a tanáraid?

A Berklee-n az első tanárom Bob Kaufman volt. Az ő neve mint dobos itt Európában nem annyira ismert, mint Amerikában, de mindent tud Elvin Jonesról, amit csak lehet, és nekem is mindent megtanított. Nála egy évig tanultam. Utána John Ramsay, majd Jamey Haddad, aki Paul Simonnal játszik. Bob Moses és Gary Chaffee. Los Angelesben Peter Erskine volt az első tanárom, majd Joe LaBarbera, Terri Lyne Carrington, Ed Shaughnessy is tanított. Ezek mellett magánórákat vettem azoktól, akik a városba jöttek, például Dave Weckltől. Ezt folytattam New Yorkban is. Például, amikor összeismerkedtem Bill Stewarttal, vagy Eric Harlanddal, akkor elmentem hozzájuk, és dobolgattunk, beszélgettünk a zenéről. Mindig igyekeztem, hogy ne csak azt gyakoroljam, amit gondolok, hanem akitől csak lehet, tanuljak. Úgy tudod összerakni azt, aki te vagy, ha mindenki tudásából merítesz valamit, hiszen mindenkitől mást lehet ellesni.

Úgy tudom, hogy most már online formában is tanítasz. Mikor kezdted ezt el, és hogyan lehet jelentkezni hozzád?

A tanítást már a főiskolán elkezdtem. Ott bemutatóórákat kellett tartani, ez a diploma megszerzéséhez szükséges volt. Akkor még nem gondoltam arra, hogy ezzel foglalkozzam, de mindig megkeresett valaki, hogy mutatnék-e neki egy-két dolgot a hangszeren, vagy megkérdezték, hogy mit gyakorolok. Később meghívtak, hogy tartsak mesterkurzusokat – Indiában, Olaszországban és Amerikában nagyon sokfelé. Az egyik legjobb barátom, akivel a Berklee-n tanultam, Francisco Pais egy nagyon jó zeneiskolának az igazgatója, zenei vezetője. Ő is elhívott minden évben, hogy csináljak mesterkurzusokat. A tanítás így szép lassan kezdett felépülni. Ezt a programot, amelyet most csinálok, Drum Coaching programnak neveztem el, mert ez nemcsak a dobolásról szól. Amit tanítok, annak csak az egyik fele a dobolás, a másik fele arról szól, hogy mi kell ahhoz, hogy valakiből profi zenész legyen. Ehhez milyen hozzáállás kell, hogyan kell viselkedni. Például egy turnén hogyan lehet úgy részt venni, hogy legközelebb is elhívjanak. Nagyon sokszor előfordul, hogy valaki jól dobol, elmegy egy turnéra, és utána nem hívják vissza. Egy kéthetes turné alatt esténként van egy egyórás koncert, és a másik huszonhárom órát is a többi zenésszel együtt töltöd el.

Ha olyan személyiséged van, amit nem lehet kibírni, akkor nem fognak többé hívni, teljesen mindegy, hogy milyen jól játszol.

Arról is beszélek a diákoknak, hogy hogyan lehet egy zenész önbizalmát, kreativitását fejleszteni. Nagyon sok olyan dolog van, amiről úgy gondolom, hogy azok a dobosok, tanárok, akiknél én tanultam, nem beszéltek, pedig fontosak egy zenész pályáján. Vannak olyan előadók, akik az emberek személyiségfejlesztésével foglalkoznak, én nagyon sokat tanultam tőlük. Úgy gondolom, hogy a muzsikálás is arról szól, hogy nemcsak azt játszom egy koncerten, amit gyakoroltam, hanem azt is, ami igazán én vagyok, ahogy a világot látom. Amilyen élmények engem értek, azokat fogom elmondani a zenémmel. Amikor játszom, a zenémen keresztül fejezem ki magam, így beszélek az emberekhez. Nagyon fontos, hogy amikor kiállok a színpadra, akkor ne csak azt hallják, hogy egész nap gyakoroltam, és mindent le tudok játszani, hanem hogy a zeném igazi tartalma jusson el a közönséghez. Én online tanítok, ehhez van egy körülbelül másfél órás felvételi beszélgetés. Nekem nyilván nagyon fontos, hogy olyan emberrel dolgozzam, akin látom, hogy benne van az akarat, és meg fogja csinálni azt, amit kérek. Tudnom kell, hogy milyen a hozzáállása, milyen készségei vannak. És annak az embernek is látnia kell, aki velem akar dolgozni, hogy tőlem megkapja-e azt, amit elvár. A módszeremet a covid alatt kezdtem kifejleszteni, több mint százhetven videót vettem fel. Van egy online felületem, amely olyan, mint egy mesterkurzus, és emellett hetente személyesen átbeszéljük, hogy mit gyakorolt az illető, mit kellene másképpen játszania.

Magyarországról is lehet hozzád jelentkezni?

Persze, már négy tanítványom volt Magyarországról. Megkereshetnek Facebookon vagy más internetes felületen is.

Most New Yorkban élsz. Milyen az ottani jazzélet a covid után?

Sokat nem változott, pár klub bezárt, de a többi még jobban beindult. A covid alatt rájöttünk, hogy az élő zene is egy olyan dolog, amelyet bármelyik pillanatban el lehet venni tőlünk. A nagyobb, híresebb klubokban szinte állandóan telt ház van. A covid alatt a jazz ugyanúgy fejlődött, a zenészek nem lazsáltak, sok új zene született, új irányzatok jöttek. A New York-i jazz mindig is nagyon jó volt, és ez most sem változott.