„Tiszta szívünkből muzsikáltunk” – Interjú Harvey Mason világhírű jazzdobossal

Idén 50 éve, 1973-ban jelent meg Herbie Hancock korszakalkotó Head Hunters című lemeze, amelyen Ön dobolt. Hogyan született meg ez az album, amely egy teljesen új hangzást hozott a fúziós zenébe?

Alapvetően nem törekedtünk tudatosan egy új stílus megteremtésére, csak reagáltunk arra, ahogy akkoriban játszottak a különféle crossover zenekarok, például a Mizell Brothers vagy Donald Byrd. Rengeteg lemez jött ki ebben az időszakban, és én is muzsikáltam mindenféle felvételen. A játékom sokféle stílust ötvözött (például: R&B, latin, straight-ahead jazz), és ezek mindegyike megjelent a zenémben. Mindig érzésből játszottam.

Herbie-vel a jazz felől érkeztünk. Nagyon szerettem a Head Hunters zenekart, és azt, amit akkor játszottunk: leginkább R&B-nek és funknak mondható muzsikát, de nagyon kreatív módon. Ahogy emlékszem, sohasem mondta, hogyan játsszunk, mindenkire rábízta, mit játszik a hangszerén. Összejöttünk, és elkezdtük formába önteni a lemezanyagot.

Egyáltalán nem volt ez egy tudatos alkotási folyamat. Mindig csak reagáltunk a zenére.

Herbie Hancock egyedülálló, igazán csodálatos muzsikus és zongorista volt számunkra már akkor is.

Hogyan született a lemez leghíresebb, Chameleon című száma?

Mind a négyen részt vettünk a megírásában. Elkezdtünk különböző ötleteket próbálgatni. Mondtuk egymásnak, hogy próbáljuk meg ezt, próbáljuk meg azt, mit szólnátok ehhez, vagy ha így játszanánk…

Ki kezdte el játszani a híres basszusriffet?

Paul Jackson. Ez volt a kiindulási pont. De amúgy nehéz megmondani, hogy melyik ötlet kié volt, mert csak játszottuk és játszottuk a groove-ot, és egyszer csak megszületett a riff. Ezért mondom, hogy minden közös munka gyümölcse volt. Bár szerintem igazából az egészért Paul Jacksonnak járna a jogdíj, de azért mindenki beletette a magáét.

Önnek már ezen a lemezen is nagyon egyéni módon szólt a dobja. Hogyan alakult ki ez a sajátos dobhangzás?

Először is a hangmérnökünk, Fred Catero, a San Francisco-öböl környékének egyik legkiválóbb szakembere volt. Los Angelesben dolgozott, ott is élt. Azok közé tartozott, akik azt a hangzást akarták rögzíteni, ami valóban szólt, és nem próbált manipulálni. Nekem megvolt a saját soundom, és ő ezt akarta felvenni és felhasználni. Amikor a stúdióban dolgozol, a legfontosabb dolog maga a hangzás. A dobsound szempontjából az egyik legfontosabb dolog maga a felszerelés. A hangmérnök persze el tudja rontani a hangszíneket, de Fred Catero kiváló volt. Csak felvette azt, amit hallott, és az működött.

Mindig is szerettem kísérletezni a stúdióban. Mielőtt Los Angelesbe mentem, Bostonban rengeteg felvételt készítettem. Ezért már nagyon jól tudtam, hogy mit kell játszanom, és hogyan kell a jó dobhangot elérni. Mindig sokkal fontosabbnak tartottam a hangzást a hangerőnél. Szóval már rengeteg felvétellel a hátam mögött érkeztem L. A.-be, és ott már megvolt a rám jellemző dobsound. Ahogy ezt Fred felvette, még jobb lett a hangzás.

Az Ön pergődobjának különösen egyéni hangja volt a Head Hunters lemezen. Esetleg valamilyen különleges dobbőrt használt?

Nem, felső bőrként normál Ambassador dobbőröket használtam, alul pedig másfélét, ami megfelelő érzékenységet és egyfajta élesebb hangzást biztosított. Ezt tompítottam tompító gyűrűvel. A tamokon pedig csak felül használtam bőrt. 8-as, 10-es, 12-es, 13-as, 14-es és 15-ös koncerttamokon doboltam, tompító gyűrűvel. Ami azt illeti, ma is rengetegen használják ezt a fajta tompított dobhangot. A hangfelvétel technikai része alapvetően arról szólt, hogy megpróbáltunk mindent a lehető legjobb minőségben rögzíteni.

A basszusgitáros Paul Jacksonnal fantasztikus ritmusszekciót alkottak. Esetleg ketten külön, a zenekar nélkül is próbáltak?

Nem, Paullal sohasem próbáltunk külön. Egyszerűen csak összepasszoltunk. Ő néha máshová érezte az ütéseket, de így is jól tudtunk együtt játszani, mert felülemelkedtünk a helyzeten, és rendben volt a tempónk, megcsináltunk minden váltást ott, ahol kellett. Nagyon különleges zenész volt, végigvitte az ötleteit, és mindig az új dolgokat kereste. Oakland városából jött, és ott rengeteg R&B zenét játszott. Nagyon-nagyon különleges basszusgitáros volt.

Megbeszéltek valamilyen zenei koncepciót a Head Hunters zenekarában, mielőtt elkezdtek együtt muzsikálni?

Nem beszéltünk róla. Érzésből játszottuk azt, amit odahallottunk és odaéreztünk. Herbie ezért sem sajnálta az időt arra, hogy megtalálja a megfelelő zenészeket. Engem Billy Hart ajánlott be, ő volt a Mwandishi-formáció dobosa, és már régóta ismertem. Mondta Herbie-nek, hogy itt van ez a srác, már csinált egy csomó lemezt, tud dobolni, Herbie kipróbált, és azt mondta: benne vagy a zenekarban. Utána meghallgatott egy csomó basszusgitárost, akikkel együtt játszottunk egy rövid ideig, míg meg nem találta Pault.

A többi meg már történelem. Megszületett a csoda. Mindig Herbie-é volt a döntés, ő tudta, hogy működni fog a dolog, ahogy azt is tudta, hogy teljesen más lesz ez a zene, mint amit korábban bármikor játszott.

Szóval Paul volt az, akit keresett, utána csak hagyta, hogy menjen minden a maga útján. Azután Herbie is elkezdett játszani, és hihetetlen jó érzés volt együtt muzsikálni. Akkoriban ennek a projektnek szenteltem az életem, nem foglalkoztam semmilyen más zenével. Dolgoztunk és játszottunk. Nagyon keveset beszéltünk, mindent érzésből és ösztönösen csináltunk, tiszta szívünkből muzsikáltunk.

Gyerekként hogyan kezdett dobolni, és aztán hogyan alakult a pályafutása?

Hétéves koromban kezdtem dobolni az általános iskolában, a zenei közoktatás részeként. Volt egy dobpadom, egy kottám és egy pár dobverőm. Mindennap gyakoroltam, és működött egy iskolai zenekar, ahol klasszikus zenét játszottunk. Később R&B- és poplemezeket kezdtem hallgatni, zenés show-műsorokat néztem, és jártam az Atlantic Citybe érkező zenekarok koncertjeire. Sok Motown-zenét is hallgattam, Stevie Wondert, meg mindenféle mást, és így még jobban elkezdett érdekelni a dobolás. De akkoriban még nem volt dobfelszerelésem, nem tudtam gyakorolni. Bár játszani kezdtem egy iskolai tánczenekarban, emiatt nem tudtam igazán együttműködni a srácokkal.

Sok helyi zenészt hívtak játszani esküvőkre, barmicvókra. Engem is hívtak, és úgy éreztem, meg kell próbálnom, ha profi zenész akarok lenni. Előfordult, hogy egyik este nem volt cinem vagy lábdobom, mindig más és más volt a felszerelésem attól függően, hogy mit tudtam összeszedni. Az iskolában próbáltam összerakni a dolgokat, fogtam a pergőt, és azon gyakoroltam a végtelenségig. Elmentem a helyi hangszerboltba, az Earl’s Drum Shopba, elkezdtem játszani, és doboltam úgy négy órán keresztül. Utána mondta a tulaj, hogy vigyem haza a dobfelszerelést, és majd kifizetem, ahogy tudom. Természetesen kifizettem a teljes vételárat. Amikor elvégeztem az iskolát, és elköltöztem, vittem magammal a dobcuccot is. Később ezt becseréltem egy másik felszerelésre, egy Gretsch szerkóra, mert láttam egy Gretsch-hirdetést. Ez volt az első komoly hangszerem. A cserélgetések végén lett egy gyönyörű Ludwig felszerelésem.

Amikor már teljes felszerelésen játszottam, egy klubban kaptam munkát, ahol volt egy másik dobcucc. A tulajdonosa megengedte, hogy használjam, és én egész nap azon gyakoroltam. Az sem érdekelt, hogy közben jöttek-mentek az emberek, ott ebédeltek, én csak gyakoroltam. Könyvből tanultam dobolni, nem tanártól. Meg sok mindenkitől kaptam tanácsot is, és mindenkit megnéztem, aki akkoriban a klubban játszott. Keményen dolgoztam, amikor mások már befejezték, én akkor is tettem a dolgom. Hétvégenként egész éjjel játszottam. Volt úgy, hogy hajnal négyig zenéltem, utána reggel nyolckor már játszottam a matinéműsorban. Ez volt az én igazi tanulóidőm. Hívtak mindenfelé. Játszottam szörfzenét, rock and rollt, játszottam bárokban, sztriptízshow-ban, talkshow-ban, big bandben, szóval eléggé elfoglalt voltam.

Ezt követően a Berkleen kezdtem tanulni, mert profi akartam lenni. Amikor első este a tévészobában voltam, valaki telefonált, hogy kellene egy dobos, én meg odaugrottam, átvettem a telefont, és így már az első berklees estémen muzsikáltam. Szerencsére addigra már sok mindent játszottam, és tudtam, mi a dolgom. Sok kiváló zenésszel tudtam muzsikálni, amíg a Berkleen tanultam. Nagyon jól éreztem ott magam, az iskola óriási motivációt jelentett minden srácnak, aki odajárt, mind a tanulás, mind a gyakorlás szempontjából. Aztán otthagytam a Berkleet. Bár ott kaptam volna valamilyen végzettséget, nekem munkára volt szükségem, nem nagyon volt pénzem akkoriban, és nem kaptam ösztöndíjat, hogy be tudjam fejezni az iskolát. Ez az én dobtanulási történetem. Amúgy nagyon jó tanárok tanítottak akkoriban a Berkleen, például Fred Buda, Ted Pease vagy az az Allen Dawson, akitől nagyon szerettem volna tanulni. Ő azt mondta, csak játssz, ennyiből állt az óra. Meg tudom érteni, miért volt annyira népszerű. Ő tanította Tony Williamset is, akit én személy szerint mindig is nagyon csodáltam.

Szóval nagyon sok útmutatást kaptam a dobolással kapcsolatban. Jelentkeztem a DCI (Drum Corps International – dob- és kürtalakulat szabályalkotó szervezet) versenyére. Ez nyáron volt, és meg kellett tanulnom minden rudimentet (alapgyakorlatot), például svájci rudimenteket, amit később fel tudtam használni a játékomban. A mai napig nem agyalok azon, hogy milyen figurát játsszak a kezeimmel, hanem csak használom a rudimenteket.

A játékom sok mindennek az ötvözete. Játszottam olyan R&B-zenekarban, ahol minden egyes hangot úgy kellett lejátszani, ahogy az a lemezen szólt. Aztán játszottam latin zenekarban Don Aliasszal és még két másik latin zenésszel, ahol tánczenét játszottunk azoknak, akik munka után jöttek táncolni. Játszottunk jóféle latin zenét is dobbal és timbalesszel.

Aztán klasszikus zenei ismereteket is szereztem New Englandben, amikor Vic Firth-től tanultam. Játszottam nagyzenekarban mindenfélét a gimnáziumban. Amikor L. A.-be kerültem, ami egyébként mindig is a célom volt, az első két-három évben szinte egyáltalán nem doboltam, hanem csak percussionön (különböző ütős hangszereken) játszottam: vibrafonon, harangokon, timpanin. Minden hangszeren jól ment a játék. Szerencsés vagyok, a Jóisten a tenyerén hordozott. A gondomat viselte, engedte, hogy mindig jó dolgokat csináljak, mindig, minden jól sült el a végén.

Sohasem éreztem, hogy bármelyik munka vagy feladat túl primitív vagy túl egyszerű lenne,

mindig minden munkát a lehető legjobb tudásom szerint végeztem el.

Olyan srácokkal dolgoztam együtt, mint Tony Timber, mindent megcsináltam, és minden munkát nagyon szerettem. Gyakran feljátszottam a dob- és a percussionszólamot is. Minden zenei stílust tisztelek, játszottam mindenféle műfajban: country, filmzene, TV, jingles, R&B, pop, jazz, és egyiket sem éreztem cikinek. Erre büszke is vagyok.

Szinte sorsszerű, hogy részt vettem egy olyan szám, mint a Chameleon megírásában, mert engem mindenki kaméleonnak hívott, és a zenekaromat is Chameleon Bandnek nevezték, mert annyira sokféle zenét játszottunk. Sokszor nem is tudod megmagyarázni, mi miért történik, de ha mindig őszinte szívvel és lélekkel csinálsz mindent, és olyan dolgokat vállalsz, amiket szenvedélyesen tudsz csinálni, akkor remélhetőleg minden rendben lesz. És ez így van rendjén.

Hogyan lett Ön a világ egyik legkeresettebb stúdiózenésze?

Nem akartam stúdiózenész lenni, de egy ponton túl az lettem. Az, hogy profi zenész legyek, nem volt száz százalékban vonzó számomra. Már tizennégy éves korom óta zenéltem, és nem nagyon láttam benne a boldogulás lehetőségét, amíg el nem olvastam egy cikket a stúdiózenészekről, akik egész nap a stúdióban játszanak. Akkor azt gondoltam, hogy ez igenis tiszteletre méltó munka, amiből meg lehet élni. Eldöntöttem, hogy ezt akarom csinálni! Nem tudtam elképzelni, hogy utazgatok a nagyvilágban, és kis klubokban zenélek. Úgy gondoltam, hogy akik ezt csinálják, mind nagyon szegények. Ezért szinte a rögeszmémmé vált, hogy stúdiózenész legyek. Nagyon büszke vagyok mindenre, amit csináltam, és mindig is hálás maradok mindezért, hogy ennyiféle zenét, és ennyi emberrel játszhattam. Áldásnak érzem, csak hálát tudok adni Istennek érte.

Nekem az egyik kedvenc felvételem, amin Ön játszik Herbie Hancock Mr. Hands című lemezén a 4 A.M. című szám. Ezen Jaco Pastorius basszusgitározik. Milyen volt vele muzsikálni? Sokan mondják, hogy egy kicsit nehéz természetű ember volt.

Nem, ez hülyeség, Jaco egyáltalán nem volt nehéz ember. Korábban is sokat játszottam vele, például Japánban is voltunk együtt. De amikor a stúdióban muzsikáltam vele és Herbie-vel, az mágikus volt. Senki sem adott instrukciókat, együtt hoztuk létre azt a dalt. Hajnal négyig bent voltunk a stúdióban, ezért lett ez a szám címe. Szinte egy szót sem beszéltünk egymással, csak muzsikáltunk. Elkezdtünk játszani, és csak zenéltünk. Jaco fantasztikus volt. Először akkor találkoztam vele, amikor a szülővárosomban játszott a Wayne Cochran and the C.C. Riders zenekarral. Varázslatos zenész volt. Nagyon büszke vagyok erre a felvételre, nagyon zenei, és az embereknek is nagyon tetszett.

Ki tudna emelni a pályafutása során játszott számok közül egyet, amelyik a kedvence?

Erre nehezen tudnék válaszolni, annyi mindenben játszottam. Egy csomó dologra rá tudnám mondani, hogy nagyon szeretem.