A huszadik századi szórakoztató zene története a ragtime-tól az új hullámig, 2. rész – Jazzkirályok és a swingkorszak

Mivel a jazzben a virtuozitásnak mindig is fontos szerepet tulajdonítottak, már a stílus korai éveiben is választottak úgynevezett jazzkirályokat, akik mindig kornettesek (a kornett a trombita kisebb, francia változata) voltak. Fontos szempont volt az is, hogy ki milyen hangosan tud rajta játszani, hiszen ekkor még a zenekarok erősítés nélkül muzsikáltak, és a darabok fő témáját a kornett szólaltatta meg.

Az első jazzkirálynak Buddy Boldent (1877–1931) tartották, aki kulcsfigurája volt a jazz születésének. Ted Gioa jazztörténész a jazz atyjának nevezte Boldent, mivel ő ötvözte először a ragtime ritmusvilágát bluesos hangvételű zenei fordulatokkal. Zenéjében összeforrtak egymással az afroamerikai vallási zenék stílusjegyei, a marching bandek hangzásvilága és a vidéki blues. Zenekara ritmusszekciójában felváltotta a tubát a bőgő, amelyen akkor még vonóval játszottak. Zenekarában vezető hangszerré vált a klarinét és a harsona. Az is nagy változást hozott a korábbi zenekarok hangzásvilágához képest, hogy muzsikájának fontos eleme lett az improvizáció. Leghíresebb kompozíciója a Funky Butt című szám. Boldent 1907-ben skizofréniával diagnosztizálták és a Louisianai Állami Elmegyógyintézetbe került, ahol élete hátralévő részét töltötte.

A következő jazzkirály Freddie Keppard volt, aki autodidakta módon tanult meg muzsikálni. Először hegedűn, mandolinon és harmonikán játszott, tizenhat éves korában kezdett el kornettezni. 1906-ban alapította első komoly zenekarát, az Olympia Orchestrát. Ezután csatlakozott Frankie Dusen New Orleans-i harsonaművész Eagle Bandjéhez, ahol Buddy Bolden helyét vette át. Nem sokkal azután, hogy Bolden visszavonult a zenei élettől, Keppardot „King Keppard”-nak kezdték szólítani. Barátja, a bőgős Bill Johnson tanácsára 1911-ben összeállított egy zenekart, amellyel Los Angelesben muzsikált. Ezzel ő volt az első New Orleans-i muzsikus, aki a déli országrészt elhagyva Amerika más területein is játszott jazzt. Bill Johnson is meghatározó alakja volt a jazztörténetnek, miután ő volt az első bőgős, aki a vonót elhagyva, pengetve kezdett játszani a hangszerén. Freddie Keppard az Original Creole Orchestra nevű zenekarával vált igazán ismert muzsikussá. Az 1920-as évek elején sok jazz-zenészhez hasonlóan ő is Chicagóba költözött, ahol 1918-ban King Joe Oliver vette át tőle a jazzkirályi címet.

Annak az oka, hogy ebben az időben sok zenész elhagyta New Orleanst, az volt, hogy 1917-ben az Egyesült Államok belépett az első világháborúba, és New Orleans kikötőjét hadikikötővé nyilvánították.

Emiatt a zenés szórakozóhelyek bezártak, amely nagyon nehéz helyzetbe hozta a zenészeket. Ezután a jazz két legfontosabb színhelye Chicago és New York lett.

King Joe Oliver (1881–1938) volt az első jazzkirály, aki kornettről trombitára váltott. Játékában fontos szerepet töltöttek be a zenei szünetek. Szeretett kísérletezni a trombita hangjával, például WC-gumipumpa használatával először ő szólaltatta meg a jellegzetes wah-wah hangzást. Komponistaként is nagy hatással volt a jazz műfajára. Tanára, mentora volt Louis Armstrongnak, aki úgy emlékezett meg róla, hogy „ha nem lett volna King Joe Oliver, akkor ma a jazz nem az lenne, ami”.

A később szintén híressé vált harsonás Kid Oryval közösen vezetett egy bandát, amelyet Storyville-nek hívtak, és az 1910-es évek végén New Orleans egyik legjobb és legmenőbb zenekaraként tartottak számon. 1918-ban King Chicagóba költözött, 1922-ben pedig a jazztörténetileg neves Lincoln Gardensben kezdtek játszani King Oliver’s Creole Jazz Band néven. Ebben a zenekarban később a fiatal Louis Armstrong is játszott vele.

A jazztörténet egyik legmeghatározóbb muzsikusa, a következő jazzkirály, Louis Armstrong (1901–1971) volt. Az alábbi Miles Davis-idézet remekül összefoglalja jelentőségét: „Nem tudsz olyat játszani a modern trombitán, ami ne tőle származna, főleg a modern vackokat figyelembe véve. Nem emlékszem, hogy valaha is rosszul játszott volna.” Davis mondataihoz hozzátesz az is, hogy Armstrong West End Blues című számának bevezetőjében játszott szólóját a bebopkorszak előfutárának tartják.

Gyerekként egy kis együttessel énekelt, 1912-ben a színes bőrű gyerekek javítóintézetébe került, ahol kornetten és ütőhangszereken kezdett el játszani. 1917-ben King Joe Oliver bevette a zenekarába. Amikor King Chicagóba költözött, a fiatal Armstrongot Kid Ory gondjaira bízta, akivel az Ory Brownskin Babies nevű együttesben játszott. Armstrong karrierje ezután gyorsan felívelt. King Oliver 1923-ban Chicagóba hívta, és hatalmas sikereket értek el közösen. Még ugyanebben az évben elkészítette első lemezfelvételét. 1924-ben New Yorkba költözött, ahol Fletcher Henderson zenekarában trombitált.

James Fletcher Hamilton Henderson (1897–1952) zongoraművész, zenekarvezető, hangszerelő és zeneszerző fontos szerepet játszott a big band jazz és a swingzene kialakulásában. Ő volt az egyik legtermékenyebb afroamerikai hangszerelő. Duke Ellington mellett a jazztörténelem egyik legjelentősebb hangszerelőjeként és zenekarvezetőjeként tartják számon. Munkásságával segített áthidalni a szakadékot a dixieland és az ezt követő swing stílus között. Bár Henderson tehetséges zenész volt, kezdetben elsősorban matematikával foglalkozott. 18 évesen a Georgia állambeli Atlantába költözött, és 1920-ban alapfokú diplomát szerzett kémiából és matematikából. Ezután New Yorkba költözött, hogy a Columbia Egyetemen vegyen részt kémiai mesterképzésen. Élete azonban más irányt vett, 1920 végén az egyik első afroamerikai tulajdonban lévő kiadónál, a Pace-Handy Music Publishing Companynál kezdett dolgozni dalbemutatóként. Ez a foglalkozás azt jelentette, hogy azoknak, akik slágereket tartalmazó kottákat akartak vásárolni, az ilyen bemutatómuzsikusok játszották le a kottában lévő darabokat. 1921 és 23 között a Black Swan Records zenei igazgatója volt. Ezekben az években elsősorban bluesénekeseket kísért zongorán. Miután 1922 áprilisában New Orleansban meghallgatta az akkor körülbelül húszéves Louis Armstrongot, szerződést ajánlott neki, amelyet Armstrong nem utasított el. Az így 1924-ben megalakult formáció volt Henderson első működő zenekara. Az együttes hamar a legjobb afroamerikai bandaként vált ismertté New Yorkban. Henderson 1931-től elsősorban hangszereléseket készített zenekarok számára, sok ilyet írt Benny Goodmannek is. 1939-ben feloszlatta saját zenekarát, és Goodmanhez csatlakozott, először zongoristaként és hangszerelőként, majd később főállású hangszerelőként. Henderson egy másik kiváló hangszerelővel, Don Redmannel együtt megalkotta a swingzene alapképletét, amelynek lényege, hogy szekciókra bontották a nagyzenekart: szaxofonszekció, trombitaszekció, pozanok stb. Ezeknek a hangszercsoportoknak az együttes hangzása egy teljesen új hangképet hozott létre. 1924 októberében Louis Armstrongot Chicagóból New York Citybe csábította, így Hendersonnak köszönhetően egyúttal a jazz fókuszpontja is az utóbbi nagyvárosba került át.

Kulcsszerepe volt abban is, hogy elsősorban New Orleansból, de az ország más területeiről is olyan muzsikusokat hívott a zenekarába, akik magukkal hozták a saját környékükre jellemző improvizációs stílusokat, amelyek aztán New Yorkban összeolvadtak az akkori tánczenekari játékmóddal.

Így a 30-as évekre kialakult az a big band muzsika, amelyet swingkorszaknak hívunk, és amely a jazz aranykorának számít, hiszen ebben az időben ez volt a legnépszerűbb tánczene. A korszak elnevezése azért érdekes, mert a jazz alapritmusa mindig a swing volt, a jazztörténetnek ezt a szakaszát mégis ezzel az elnevezéssel jelölik. Erre a korszakra az is jellemző, hogy a zenekarokban a klarinét helyét átvette a szaxofon, és a hangszeres szólók, improvizációk fontossága is egy kicsit háttérbe szorult.

Ennek az időszaknak a legjelentősebb zenekarvezetője Count Basie és Duke Ellington volt. A zongorista, zeneszerző Ellington (1899–-1974) az 1920-as évek közepétől New Yorkban élt, és zenekari fellépésével a harlemi Cotton Clubban országos ismertségre tett szert. Pályája során több mint ezer kompozíciót írt, amelyből számos darab jazz standard lett. Az 1930-as évek végén csaknem harmincöt évig tartó együttműködés vette kezdetét Ellington és Billy Strayhorn zeneszerző, hangszerelő-zongorista között, akit Ellington író- és hangszerelőtársának nevezett.

Count Basie (1904–1984) amerikai jazz-zongorista, orgonista, zenekarvezető és zeneszerző. 1936-ban Chicagóba költözött. Fiatalon némafilmek alá zongorázott, de emellett a dobolás is érdekelte. 1919-ben Duke Ellington zenekarának dobosa lett, de tizenöt éves korától már csak a zongorázásra koncentrált. 1929-ben ő lett Bennie Moten Kansas Cityben működő zenekarának zongoristája. Moten arra törekedett, hogy zenekarát a Duke Ellington vagy Fletcher Henderson által vezetett zenekarok szintjére emelje. 1935-ben, Moten halála után Basie megalakította saját kilenctagú zenekarát, a Barons of Rhythmöt, melyben több muzsikus korábban Motennel játszott, köztük a bőgős Walter Page, a gitáros Freddie Green és a dobos Jo Jones. Ennek azért van nagy jelentősége, mert az említett három muzsikus által alkotott ritmusszekció forradalmasította a hagyományos swingjátékmódot. Ezért is nevezik őket úgy, hogy All-American Rhythm Section.

Sokan gondolták, hogy Ellington és Basie zenekarai egymás riválisai voltak, de ez nem igaz. Amerika olyan nagy piac volt, hogy bőven elbírta ezt a két fantasztikus zenekart. 1962-ben kiadtak egy közös lemezt Battle Royal: Duke Ellington Meets Count Basie címmel, melyen kettejük zenekarai együtt játszanak.

Visszatérve Benny Goodmanre, neki is elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy a jazz tánczenéből színpadi művészetté váljon. Ő tartott először olyan jazzkoncertet a Carnegie Hallban, ahol a közönség ülve hallgatta zenekarát úgy, mint egy klasszikus zenei koncerten.

Az is forradalmi újdonságnak számított, hogy zenekarában afroamerikai zenészek is játszottak, így az övé volt az első fehér-afroamerikai vegyes zenekar.

És hogy még egy dolgot említsünk, amelyben úttörő volt: nála szerepelt először szólóhangszerként az akkor újdonságnak számító elektromos gitár, amely az erősítés révén olyan hangossá vált a fúvós hangszerek mellett, hogy szólóhangszerré léphetett elő. Az ezen a hangszeren elsőként híressé vált gitáros, Charlie Christian szintén afroamerikai muzsikusként játszott Benny Goodman zenekarában.

A 20. század első feléből még egy nagyon fontos műfajt kell megemlítenünk, a musicalt. Bár ez egy igazi amerikai műfaj, amely az emblematikus Broadwayhez kötődik, elsősorban Kelet-Európából bevándorolt zsidó származású producerek és zeneszerzők hozták létre. A musicalben az operához hasonlóan nincs prózai rész, vagy csak elenyésző mennyiségben. A zene az operához hasonlóan szerkesztve van, tehát témák, ciklusok követik egymást. A korszak legjelentősebb zeneszerzői Cole Porter és Irving Berlin voltak. Bizonyos szempontból George Gershwin is ide sorolható, de az ő műveit, amilyen például a Porgy & Bess, inkább amerikai klasszikus zenének vagy jazzoperának szokás nevezni.

Ebben az időben volt egy olyan irányzat is, amelyben szimfonikus zenekarokra írtak jazzes hangvételű műveket. A musicalhez hasonlóan ezek sem tartalmaztak improvizációt. Ennek legismertebb képviselője a zenekarvezető, hangszerelő és hegedűs Paul Whiteman volt, akinek legnépszerűbb darabja a Whispering. Az ő felkérésére komponálta George Gershwin a Kék rapszódia című művét.

A cikksorozat következő részében a jazz 40-es években megjelenő új stílusát, a bebopot mutatjuk be. Ez a forradalmian új hangvételű muzsika kiemelte a jazzt a tánczene világából, és a színpadi művészet szintjére emelte.

Cikksorozatunk első, a jazz és a blues kialakulásáról szóló része itt érhető el.