Itt nincs helye az embernek – Interjú Gergye Krisztiánnal a Tértorzók című fotókiállítása kapcsán

A kiállított képek mind a térrel foglalkoznak, és a térrel kapcsolatos sajátos viszonyt sejtetnek. Tudjuk, hogy táncosként, koreográfusként, performanszművészként is a térrel, a térben dolgoztál, most pedig – a festmények után – már fotókkal lépsz párbeszédbe a térrel. Honnan jött ez az újfajta viszonyulás, milyen úton jutottál el idáig?

Mindig is képzőművésznek készültem, gyerekkorom óta, aztán a tánc lett végül is a kitérő, majd a táncból való kitérés hozta vissza a festést újra az életembe. A fotó pedig gyakorlatilag egy mellékterméke ennek a folyamatnak. Tehát nem feltétlenül a táncos szempontjából közelítek ezekhez a terekhez, mint ahogy a festés során sem ez dominál nálam. Amerre járok, ahogy látom a világot, állandóan találok olyan helyeket meg olyan festményre kívánkozó dolgokat, amiket igyekszem megörökíteni, mivel én többnyire fotó után festek – és most Borbély Lászlónak [az Artphoto Galéria vezetőjének – a szerk.] és Tardy Annának, a kiállítás kurátorának az unszolására megmutattam nekik a gyűjtéseimet. Az eredeti elképzelés az volt, hogy egy olyan válogatást mutatunk be, hogy milyen fotókból lesznek festmények, de aztán elég sok fényképet találtak az albumaimban, amikről úgy gondolták, hogy önértékükben is megállják a helyüket. Eleinte nagyon bizalmatlan voltam saját magammal szemben, és szemérmes is, de így, kinagyítva, a fotógaléria falain látva az anyagot, azt kell mondjam, hogy nagyon elégedett vagyok. Nem gondolom magam fotóművésznek. Művésznek gondolom magam, aki mellesleg használja a készülékét arra, hogy így próbáljon megörökíteni tereket, pillanatokat, helyzeteket, amik valamiért megragadják a figyelmét.

Valóban olyanok ezek a képek, mintha nem is csak tereket, hanem állapotokat ábrázolnának. Vegyük például azt a képet, amit a galéria központi helyén, a térbe belógatva állítottatok ki – ezen a képen egy látszólag semmibe vesző, vagy épp semmiből jövő létra látható. Milyen szimbólumot látsz ebben a tárgyban?

A létrák, lépcsők, ezek a felfelé vagy lefelé vezető irányok, mégis csak valamilyen feletteshez – Istenhez vagy emberen túli világhoz – való kapcsolódásként értelmezhetők. Úgy érzem, túlhasználtuk már a szimbólum kifejezést, nem is akarok feltétlenül többet belemagyarázni, mint ami a valós helyzet volt: ez egy padlásra felvezető létra a tállyai templomban. Egy performanszra készültem itt, és megragadott ez a pillanat, ahogy a fény és az árnyékok gyakorlatilag egy szellemlétrát hoztak létre a valós létra mellett. Nem lényegtelen az sem, hogy ez egy szakrális térben történt, talán a boltív egy picit sejteti, hogy ez mégsem csak egy hagyományos padlásfeljáró. Ezek a térből való kiemelődések érdekelnek – a kiállítás ezért is kapta a Tértorzók címet –, ahol a síkok kissé egymásba mosódnak, és valami másmilyen, a megszokott realitásunkból kimozdító helyre vezethetnek el.

Szeretem ezeket a titkos járatokat vagy átjárásokat egy feltételezett másik univerzumba.

A torzó a hiányt, hiányosságot jelöli, ha az emberi testről beszélünk. Mit értesz a tér torzói alatt, és miért ezt a fogalmat választottad a kiállítás címéül?

Nagyon érdekel a csonkítottság, a megvágás, a megvágottsága a tárgynak magának. Az egészből kiszakadó, kiemelt részlet pont a teljességről tud újat mondani, vagy a teljességeszmény átgondolására kényszeríti a nézőt. Eléri, hogy észrevegyük a hiányban, a csonkaságban, a törékenységben rejlő szépséget vagy értéket. Most pedig eljátszottam ezzel a gondolattal, hogy miért ne lehetne a térre is vonatkoztatni ugyanezt az esztétikai kategóriát. Ha a kép a térről szól, akkor a képszéleknél, a képkivágásnál a hiány, a csonk maga is a kép tárgya lehet.
Már önmagában azt a lenyomatot, amit az adott tereken, falakon az idő vagy az erodálódás létrehoz, azt is felfoghatjuk egyfajta csonkított helyzetként. Aztán a képkivágással nagyon érdekesen lehet előidézni a térnek egyfajta töredékes torzulatát.

A teljességre rálátni eleve lehetetlen, akkor miért is ne próbálnánk megragadni inkább olyan részleteket, amelyekben a teljesség hiánya élesen felfejthető.

A művészt a látásmódja és nem a médium határozza meg – nálad jobb példát nehéz lenne találni, hogy ezt az állítást igazoljuk. A fotók komponálásában a térrel kapcsolatos korábbi művészi tapasztalataid (táncos, koreográfus, festő) hogyan befolyásolnak?

Nem is tudom, hogy a térrel való foglalkozás-e ez – sokkal inkább a síkokról szól szerintem, illetve a síkok faktúrájáról. Tehát a térnek a síkra való átfordításáról, és arról, hogy a síkok egymásba simulása vagy egymásmellettisége miként képezhet új teret.

Érdekes, hogy úgy tértem vissza hosszú idő után a képzőművészethez, hogy előadásképeket, színpadi tereket próbáltam lerajzolni. Aztán beleszerettem az akvarellbe, és elkezdtem olyan tereket festeni, amik már önértékükben is működtek. Aztán szép lassan az ember, vagy az ember jelenlétének a gondolata valahogy elveszett a képekről. Pont az lett a lényeg, hogy ezek már nem feltétlenül behívó terek, amikben mondjuk szívesen táncolnék vagy elvesznék, hanem pont ez az elveszés vagy bennük való eltűnés az, ami elkezdett egyre erősebben foglalkoztatni.

Tehát akkor teljesen tudatosan vontad ki az emberi tényezőt a képekről? A fotókon már legfeljebb csak utalásszerűen jelennek meg humán elemek, mondjuk szobortöredékek, freskórészletek formájában.

Fontos, hogy ezeken a tereken, ezekben a terekben nincsen ember. Ezekben a fotókban kimondottan azt érzem, hogy itt nincs helye az embernek, már nincs helye. Pont az ember általi elhagyatottság az, ami foglalkoztat. Az ember által készített térnek a magánya, az elhagyott, lerombolt, lerohadt, erodálódó, magányos helyek látványa ez – amihez mélyebb jelentéstartalmat tud adni az embernélküliség.

Ezekről a fotókról úgy gondolkodom, mintha valamiféle emlékművek részleteit, töredékeit ábrázolnák. Az ember alkotta terekből azok a gyönyörű, megható, néha patetikus, néha csak festői, néha nagyon szellemi részletek, torzók ragadnak meg általában, amiket szeretnék megőrizni az emlékezetemben. Vagy hogyha, mondjuk, az emberiség egyszer csak eltűnne egyik pillanatról a másikra, akkor, úgy gondolom, ezek a helyek elég szép mementók lehetnének.

Elgondolkodtató, hogy mit hagy az ember maga mögött, milyen gyönyörűen szomorú emlékműveket.

Tehát ezek, amiket a fotók most rögzítenek, végül is magányos pillanatok – de időtlen, örök érvényű pillanatok is egyszerre.

Nem véletlen tehát, hogy ennyi fotó foglalkozik az elmúlással, az idő nyomaival az épületeken – a régi, romló, lebomló falfelületekkel.

Azon szoktam röhögni, hogy az összes utazásom során ilyen nagyon szűk, lerongyolódott falakat, omló vakolatokat, romokat fényképezek, és nincs egy normális turistaképem se. De igen, végeredményben megpróbálom a körülöttem lévő világ erodálódásának azokat a helyzeteit megfogni, amelyeket, úgy érzem, hogy jobb lenne, ha nem javítanánk már ki – helyette inkább vegyük észre, hogy milyen szép ebben a mostani állapotában, és ezt értékeljük.

Van egy képem, amin egy templomrészletet fotóztam le, ahol a pillér éppen elindul egy sarokból, kopott, málló vakolatok között. Úgy gondolom, hogy ez a kép például láthatóvá teszi, hogy az erodálódásban mennyire erotikus felületek is létre tudnak jönni. A síkok kvázi egymásba hatolása, a nagyon szép egymásra festéseknek, kontúroknak a kavalkádja, az éleknek az elkopása valami sajátos, már-már erotikus érzékiséget mutat, amiben tobzódnak a falfelületek penészfoltjai, a festéknyomoknak a történetei. Valahogy úgy érzem, hogy ahogyan az elmúlás visszahódítja saját magának a teret, az egy ilyen nagyon-nagyon lassú, gyönyörű tobzódás.

Több képen egészen közelről fotóztál le falfelületeket, ilyenkor a téma erősen absztrakt látásmódban jelenik meg. Mit tartasz lényegesnek ebben az elvonatkoztatott képi világban?

Ezeket a felületi lehetőségeket észre kell venni, kell hozzá egyfajta fókuszált figyelem. Az ember folyamatosan lefelé néz, vagy megy a dolga után, de én nagyon-nagyon szeretek megállni, szemlélődni és észrevenni ilyen speciális kivágatokat. Ez a képkivágásnak a gyönyöre.

Az egyik személyes kedvencem a képek közül pont egy ilyen különös észrevételnek köszönhető. Ez gyakorlatilag az a helyzet, amikor a természet fest: megláttam egy fekete penészfoltot egy falon, ami egy asztal alatt volt egy teraszon, és felfedeztem benne a száguldó vagy lebegő hajó képét – nekem legalábbis annak tűnik, másnak talán mást mutat. Számomra ez annyira elképesztő, hogy így jön létre egy kép, hogy egyszerűen valamilyen tárgyat valamikor valaki odaállított egy asztal alá, és ezáltal keletkezett egy ilyen penész rajzolta festmény. Nagyon örülök, ha ilyen titkos véletleneket sikerül megörökíteni.

Beszéltünk már korábban a létra motívumáról – de még több munkádon dominálnak az ajtók, ablakok mint téma. Látunk a fotókon vakablakokat, szokatlan helyeken megjelenő kivágatokat, a nyílászárók négyzeteinek ritmikus ismétlődését, és néhol csak a nyílások rajza, lehetősége tűnik elő. Miért kaptak ilyen nagy hangsúlyt ezek a jelek a képeiden?

Nagyon szeretem ezeket a sehova nem vezető nyílásokat, ezeket a sötétbe veszéseket. Volt egy előadásom, aminek az volt a címe, hogy Ahol a sötétség. Egy kicsit kozmikus téma ez számomra, mint hogyha ott, a nyílások mögött valami mérhetetlenül sűrű sötétség lakna – és ebben van valami megfoghatatlan titokzatosság. Ezenkívül pedig néha egészen elképesztő látványba rendeződnek ezek az alakzatok. El sem tudom képzelni, hogy némelyik épületen (mint például ennél, a Portugáliában fotózott épületnél) az építkezés során ezek a nyílások mikor, hol, mit takarhattak – nem tudom, de az biztos, hogy e mellett a fal mellett nem lehetett elmenni.

Végeredményben mindig azokat a helyzeteket keresem, amikor a térben egy másik dimenzió kapuja megnyílhatna – és az ajtók, ablakok jól jelzik ezeket a lehetőségeket. Ugyanez a gondolat a tükröződésekben is nagyon jól lekövethető: láthatóvá teszi, hogy van két sík, egy e világi és egy nem e világi.

És milyen számodra az ideális néző – hogy lép be ezekbe a terekbe?

Hát mindenképp valaki olyan, aki rászánja az időt. Egy képet persze egy pillanat alatt is be lehet fogadni, de ezeknek a helyzeteknek, állapotoknak, amik a fotóimon megjelennek, azért van egyfajta szemlélődési ideje. Mint ahogy, mondjuk, egy Tarkovszkij-filmet sem lehet görgetve átnézni és megérteni. Felgyorsult időben élünk, a befogadás is felgyorsult – de én másképp működöm, másfajta szemlélődésben találok értéket.

Ebben a meditatív, elmélyült, csendes létezésben érzem jól magam, ami valódi figyelmet feltételez.

Szóval valóban figyelő embereket kívánok a képeimnek. A képeim, miként ez a kiállítás is, csupán felajánlások a nézőknek, hogy így is lehet létezni.

Mi várható a jövőben? Milyen további fotós terveid vannak – milyen tereket tervezel még fotósként bejárni?

Semmilyen konkrét tervem nincsen még. Mindenképpen fotózok tovább, ahogy eddig is mindig tettem. Egy picit azon elgondolkoztam, hogy amióta megnyílt ez a kiállítás, párszor fotóztam, és hallottam a vállamon ülő suttogó kisördögöt, hogy na, ez most már kiállítható anyag lenne, de ezt szépen lesöpörtem magamról, mert ezeknek a képeknek nem az a lényegük, hogy másoknak megmutassam őket. Szerintem éppen az a szép bennük, hogy nem kiállítási szándékkal készülnek.

Tehát önmagukért szép pillanatok.

Igen. És annak, hogy most ez kiállítódott, nagyon-nagyon örülök, persze. De nem szeretném, hogy maga a kiállítás gesztusa vagy ténye megzavarja a látásomat.

Gergye Krisztián: Tértorzók

Artphoto Galéria

Megtekinthető: 2025. 05. 29-ig.

Május 10-én, szombaton, a Galériák Éjszakáján 18 és 20 órakor Gergye Krisztián tárlatvezetést tart az Artphoto Galériában.