Látvánnyá épülő gondolatok – Féner Tamás „…a mi történt, ugyanaz, a mi ezután is történik…” című kiállításáról

Sokszor említik a fényképekről azt a némileg leegyszerűsítő meghatározást, miszerint médiumként abban rejlik különlegességük, hogy képesek megörökíteni a pillanatot az időnek. Féner Tamás gazdag fotóriporteri életműve – benne akár a zsidó hagyományokat bemutató „…és beszéld el fiadnak…” című vagy a későbbi „…ez volt a gyár” című sorozatai – tanúskodik arról, hogy a fotográfia kitüntetett eszköze lehet a megőrzésnek és a felmutatásnak. Azonban éppen az ő életművének egy másik hangsúlyos vonulata példázza azt is, hogy a fotó mint művészeti alkotás miként tud jelentésteremtő médiummá válni.

A Mai Manó Ház mostani, „…a mi történt, ugyanaz, a mi ezután is történik…” című kiállítása több korábban bemutatott fotósorozatára építve mutat be válogatást legújabb munkáiból, és ezzel új összefüggéseket is teremt a képek között. A cím idézet a Károli Gáspár fordította Bibliából, és a létezés örök folytonosságán belül Féner Tamás alkotói életszemléletére ugyancsak utalást tesz, ahogy életművében újra és újra visszatér a legalapvetőbb motívumaihoz.

Az életmű rétegei

Négy teremben három tematika köré csoportosulnak a képek. A tárgyi világ és a geometrikus formák szakrális elemekkel találkoznak és lépnek párbeszédbe az egyik sorozaton. Egy külön csoportba rendeződnek azok a művei, melyeken az absztrakt festészet kérdéseihez közelítve a digitalizáció „tárgyát vesztett” képi világára is reflektál hagyományos módon készült fotóival. Ezek az Architektúrák címmel összegyűjtött konstruktivista kompozíciók a korábbi motívumok kibontakozásai, színes portréi pedig az évekkel vagy akár évtizedekkel előbb keletkezett, eredetileg fekete-fehér képek újraértelmezései.

Az új anyag Féner korábbi műveivel természetes folytonosságot mutat. Néhány portrét a 2021-ben bemutatott, és a virtuális tárlatán a mai napig elérhető Attributált portrék című portrésorozatából emelt ki és dolgozott át, de a 2019-ben „az írás is Isten írása vala” címmel a Fészek Galériában kiállított sorozatát, és a Mansfeld Péter Galériában 2015-ben bemutatott archetipikus és szimbolikus tárgyakat egymás mellé helyező, Jelkép-halászat címmel összegyűjtött műveinek egy részét is újra láthatjuk. Viszont mindezeket a sorozatokat élénk színekkel és meglepő konstrukciókkal gazdagítja, amit a képek mögött a falakon mintegy tapétaként végigfutó és ezzel új hangsúlyokat adó nagyítások is kiemelnek. Ezzel a korábbi képeket megidéző háttérrel a sorozatok időbeli alakulásán átívelő gondolatiságát ugyanúgy érzékelteti, ahogy például az „…és beszéld el fiadnak…” sorozat zsidó rítusokat, élő hagyományokat megörökítő képeinek háttere elé kerülnek az ószövetségi szimbólumokat a maguk egyszerűségében kiemelő fotói. 

A múlt és a jelen, a vallási hagyomány megélése és az időtlen jelek szimbolikája a falakon egymás hátterébe simulnak, és az életmű különböző szakaszai itt szó szerint rétegenként rakódnak egymásra.

Letisztult és alig pár motívumra épülő újabb képein a kulturális emlékezet és a vallási hagyományok legalapvetőbb szimbólumtárára hagyatkozva Féner Tamás nem időpillanatokat rögzít, hanem az ősi hagyományok vizuálisan megragadható jeleiből a fotográfia eszközeivel egy új képi struktúrába helyezve épít fel összetett alkotásokat, melyek egymás kontextusait is megteremtve értelmezik újra ezeket a jeleket. Ezeken a képeken keresztül lehet a legegyértelműbben rámutatni, hogy a művészi fotó miért valóban képzőművészeti alkotás.

A középső terem képeihez fűzött bibliai és irodalmi idézeteket olvasva a képek egy újabb gondolati mezőbe helyeződnek. Ezeken a geometriai jellemzőkből kiinduló nagyításokon ugyanis nem egyszerűen csak a tárgytól elemelt absztrakt forma kiemelése valósul meg a fény-árnyék játékok és hangsúlyok révén, hanem Féner Tamás a párosított szövegekkel és címadásokkal egy jóval gazdagabb jelentéshálóra is ablakot nyit. Ez azért is magával ragadó kulturális kaland, mert itt valóban a végső vizuális alkotással együtt láthatjuk a szerző gondolati intencióit mint a kép kommentárjait és a lehetséges értelmezés útjainak kiindulópontját. Mondhatni, a kiállított képek mindegyike lehetőséget kínál arra, hogy közösen gondolkodhassunk az alkotóval. Vegyük akár egy spirál ábrázolását egy tórai szöveg felületén ezzel a Szép Ernő-idézettel párosítva a Nem volt játékom című verséből: „Észrevesz az isten engem, / Megszólalok szépen, csendben: / »Kérem én még nem játszottam, / Nem játszottam, / Nem játszottam, / Játszani akarok mostan.«” Vagy ugyanezt a képet kiegészítve egy tojással a spirál közepébe helyezve, és a Példabeszédek könyvéből vett részlettel kommentálva: „Az igazságnak útján járok, és az igazság ösvényének közepén” (Péld 8,20). A két fotó szinte csak egyetlen részletében különbözik, a párosított szövegrészletekkel azonban teljesen más gondolatmeneteket indíthat el.

Mindeközben a művészet lényegével kerülünk szoros kapcsolatba, amennyiben a „tekhné” eredeti jelentésére hagyatkozva ezt egy olyan teremtő tevékenységnek tekintjük, amely valamilyen megismeréshez vezethet el minket. Pfisztner Gábor egy pár évvel ezelőtti izgalmas tanulmányának gondolataihoz csatlakozom ezzel, aki a fotóművészet fogalmának meghatározására tett kísérlete során támaszkodik Heidegger mester A filozófia alapkérdéseiben írt alapvetésére: „Mert ezt jelenti a tekhné: a magától felbukkanó létezőt abban megragadni, ahogyan az mutatja magát, a maga kinézetében, eidoszában, ideájában.”

A művészi fotográfia pedig éppen azt teszi hozzá a mesterségbeli tudáshoz, hogy nemcsak megörökíti a láthatót, hanem láthatóvá tesz valamit a nem láthatóból, ami nélküle rejtve maradt volna: valamit a tárgy és a szimbólum mélyén rejtőző lényegéből.

Ezért ebben az értelemben Féner Tamás fotográfiái nem egyszerűen csak valamiféle kreatívan tálalt közhelyes vizuális alkotások, hiszen ezek ma már kézenfekvő digitális trükkök révén, technikai értelemben legalábbis viszonylag könnyen előállíthatóak lennének. Hanem képein keresztül a fotográfia teremtő művészi erejére, azaz valódi poétikusságára csodálkozhatunk rá, éppen mivel valami önmagukon túlmutatót és egy önmaguknál jóval összetettebb jelentésmezőt képesek megnyitni.

Természetesen ez a nézőre is felelősséget ruház: hiszen a tekhné az ő részéről egyszerre észlelés és felfogás, azaz aktív elsajátítás kell legyen. Nincsen ugyanis kép annak nézője nélkül. Féner Tamás képei nemcsak megidéznek, hanem meg is kívánnak egy alapvető kulturális műveltséget, miközben egy olyan útra hívnak, amely egyfajta vizuális nyitottságot is feltételez, hogy a képek által megteremtett imaginációs mezőben értelmezhessük újra világunk cserepeit, történjen az a tojás örök szimbóluma vagy egy ismert művész portréja, esetleg a színekből és formákból képzett letisztult architektúrák által.

A képi emlékezet szintjei

Legtöbb képe, mint a Jelkép-halászat című sorozat fekete-fehér darabjai, bibliai motívumokból építkezik, akár a hal, a kenyér vagy a tojás. A hasonló alapvető szimbólumok közül is érdekesen világlanak ki a héber betűk különös mintázatokat alkotó csoportjai a Jákob lajtorjája című sorozatban. A fényképezőgép lencséje által kivágott szövegrészletek nem a szöveget magát emelik ki, nem egy olvasható és felfogható értelmet vagy jelentést, hanem a betűk formáiból kirajzolódó együttes mintákat. Ahogy korábban nyilatkozta, számára a Tóra „nem olvasni-, hanem néznivaló”, azaz látvány, és ebből kiindulva tudjuk megérteni, hogy fotóin hogyan válik maga a kép szövegszerűvé, azaz olyan olvasható tárggyá, amely önmagában közvetíti saját értelmét.

A geometrikus alakzatokat variáló képeinek háttérben futó táliszok, imaköpenyek fekete-fehér csíkjaiból kirajzolódó minták adnak tág értelmezési kereteket nyújtó kontextust. Az egyszerű formák és a változatos színek itt ugyanúgy kapcsolódnak az imák szövegéhez, mint az imádkozás gyakorlatához. A korábbi fekete-fehér portréit Konok Tamástól és Amerigo Tottól Esterházy Péteren és Barcsay Jenőn át többek között Parti Nagy Lajosig különböző élénk színű, geometrikus formákkal keretezte és egészítette ki. Ahogy Passuth Krisztina a kiállítást megnyitó beszédében is kiemelte, egészen különleges hatást ér el ezzel az eljárással, ahogy a fotóművészet határait áttörve összetett képzőművészeti alkotásokat hoz létre. Nemcsak színelméleti kérdésekből kiindulva, különböző harmóniákat és diszharmóniákat létrehozva alkotta meg ezeket a képelemeket, hanem az ábrázolt személyekhez egy vizuálisan kifejezett érzelmi viszonyt is társít.

Ezekkel az eljárásokkal egyszerre szólítja meg a képi emlékezetünk legmélyebb rétegeit, és hív új játékba a színek és formák szembetűnő kiemelésével.

Féner Tamás az „…a mi történt, ugyanaz, a mi ezután is történik…” című kiállításáról

A vizuális kifejezés és a képi emlékezet egymásra épülő viszonya kapcsán lapozzuk fel mindehhez Italo Calvino Képszerűségről szóló előadását, amelyben a képalkotásnak arról a folyamatáról is szól, mikor egy képből kiindulva juthatunk el egy verbálisan megfogalmazható felismerésig. Számára a vizuális emlékezetünk egésze különös érték, de ugyanúgy hozzáteszi, hogy az elkoptatott szimbólumainkat, elhasználódott képeinket mindig újra és újra meg kell tisztítanunk a rárakódott vizuális törmelékektől a mindenkori művészet által, akár olyan új kontextusokba ágyazva, amelyek megváltoztatják a jelentésüket. (Éppen ezt teszi többek között a korai posztmodern irodalom, de a neoavantgárd számos képzőművészeti törekvése is, tehetjük némileg elnagyolva hozzá.) Calvino azt írja, hogy „a láthatóságot azért vettem fel azon értékek közé, melyeket feltétlenül megteremtendőnek tartok a jövő évezred számára is, mert szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy egyik legalapvetőbb emberi képességünk elvesztése felé rohanunk; hogy lehunyt szemünk előtt látomásokat gyújtsunk lángra, hogy az ábécé fekete betűiből színeket és formákat varázsoljunk a fehér papírra, hogy képekben gondolkozzunk”.

Féner Tamás fotóművészete pedig éppen ezt a legalapvetőbb emberi képességet hívja elő azzal, ahogy fekete-fehér vagy színgazdag képein mind újabb és újabb látomásokat gyújt bennünk lángra az örök szimbólumok izzását újralobbantva.