Emlékezzünk a gyümölcsökre, avagy hogyan közelítsünk a képzőművészethez?

Múzeumok, kiállítások, tárlatvezetések vagy akár az otthonainkba is beférkőző műalkotások: hogyan reagálunk rájuk, laikusként milyen kapcsolatunk alakul ki a művészettel? Ennek az esszének a fő célja, hogy megvizsgálja, miként fordulunk a képzőművészet felé: vajon hat-e ránk, és ha igen, hogyan és milyen feltételek között? Vajon érvényesül-e a képzőművészet dekoratív funkcióján kívül bármi más is érzékelésünkben, és változtat-e valóban világfelfogásunkon, esetleg befolyásolja pszichológiai működésünket? Hogyan értelmezhető az alkotás önmagában közvetítő csatornaként, mely bármely pillanatban megteremtheti a művel való találkozás lehetőségét? Mi is az, amit közvetíthet a számunkra?

Eme szöveg terjedelmi korlátai között segítségül hívjuk majd néhány kortárs alkotó meglátásait ugyancsak a minket körülvevő és bennük jelenlévő világokról. Szubjektív nézőpontok párhuzamba állításával igyekszünk képet formálni a művészetről való kortárs gondolkodásról a teljesség igénye nélkül, mégis azzal a céllal, hogy feltárjuk korunk kiemelkedő alakjainak vizuális és azon túli gondolkodásmódját művészettörténeti, társadalmi és politikai kontextusokba ágyazva.

A képzőművészet és a galériák, kiállítások globális szintű kinyílása, valamint a művész önreflexív volta kapcsán Bak Imre művészete és gondolatai fognak irányadóként szolgálni:

megvizsgáljuk, milyen lehetőségeket rejt magában a progresszív belső és külső kíváncsiság.

Korunk további kiemelkedő alkotói közül említést teszünk még Bukta Imrére és Nemes Annára, és a műveikben megfogalmazódó gondolatokra, az őket mozgató elemekre.

Arra törekszünk, hogy felfedezzük, hogyan tudunk a kortárs művészek portréi és munkái nyomán egy teljesebb képet kialakítani a művészet és befogadásának lényegi kérdéseiről, végső soron a művészet szükségszerűségéről mindennapjainkban. Lehetnek-e a képzőművészeti alkotások esetleg újabb értelmezési keretei a körülöttünk lévő világnak, a történelmi korok lenyomatának? Válhat-e a művészet a beleivódott szimbólumok által például politikai állásfoglalássá az embert kizsigerelő rendszerek ellen? Alkotóként és a világot kíváncsi lencsén át szemlélő személyként vallom, hogy a mások műveivel, gondolkodásmódjával való találkozás és kapcsolódás csak gazdagíthat minket. Érzelmi, intellektuális, spirituális szempontból is szükségszerű, hogy alkalomadtán kilépjünk az általunk sematikusan megélt és értelmezett valóságból, és új szemszögből vizsgáljuk meg életünk dolgait.

Hiperdigitalizált világunkban a festmény, képzőművészeti alkotás egy valójában statikus ingert képvisel, amely azonban projekciónk tökéletes terepévé válhat, ha kellő nyitottsággal közelítünk hozzá. Ehhez egyfajta lelassulás szükséges, az érzékeink lelassítása, hogy ezt követően a mű és befogadó közötti találkozás megteremthesse az érzékelés lehetőségét. A művészet érzékelése, írja Eli Anapur, egy összetett viszonyrendszert jelent a vizuális ingerek és személyes értelmezésünk között. Nem gyakran gondolkodunk el azon, milyen folyamatok játszódnak le a befogadó és az érzékelt tárgy között, de kétségtelen, hogy bizonyos ingerek nagyon különböző módokon hatnak ránk, és ebben meghatározó szerepet játszik az énpercepció is.

Maurice Merleau-Ponty fenomenológus és filozófus megfogalmazásában az érzékelés élő kommunikációt feltételez a világgal, mely jelenlevővé teszi azt mint életünk otthonos közegét. Az érzékelt valóságot különböző értékekkel és értelmezésekkel ruházzuk fel, de gyakran megfeledkezünk arról, hogy ez a megjelenő valóság értékeink függvényében jelenik meg, és nem feltétlenül az objektív valóságot képezi (már ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről). 

A valóságra rávetített képünk ritkán mentes kognitív torzításoktól, és ezért is fontos, hogy projekcióinkat közelebbről szintén meg tudjuk vizsgálni.

Amikor rendszerint lekötnek életünk hétköznapi dolgai, a művészet és a kultúrafogyasztás – teljesen érthetően – felesleges luxuscikknek számíthat, vagy olyan tevékenységnek és elfoglaltságnak, amit csak egy értelmiségi réteg gyakorolhat szabadon. Kétségtelen, hogy beszélhetünk egyfajta arisztokratizmusról a művészet és a róla való diskurzus kapcsán, de mára már ez egyre inkább elveszti jelentőségét. Ahogy Bak Imre fogalmazott egy hajdani interjúban: „A jövőről azt gondolom: el fog tűnni a művész társadalomból kiszakított, arisztokratikus státusza. Javaslatokat, alapelveket, modelleket fog kidolgozni egy szellemileg aktív közösségi tevékenység – talán egy újfajta városi népművészet – számára, mellyel ki-ki nemcsak saját környezetét formálhatná a »saját képére«, de ez a tevékenység mindennapi cselekedeteire is hatással lehetne. Ahhoz azonban, hogy az embereket ilyesmire társadalmi méretekben képessé tegyük, nagyon sok munka, és azt hiszem, még hosszú idő szükséges.”

Bak Imre kijelentése óta több évtizednyi fejlődést írhatunk a művészetek nyitásának, globalizációjának számlájára. Ahogy egy másik interjúban fogalmazott: „akár Közép-Európából vagy Magyarországról is jöhet valaki, hajlandók megnézni, mert elhalványultak a korábbi előítéletek”. Ugyanakkor fontos kiemelni azt is, hogy a magyar alkotói paletta szintén szignifikáns hullámok, mozzanatok, irányzatok megtestesítője volt a globális szférával párhuzamban. „Azon még mindig elcsodálkoznak időnként, hogy itt is történtek olyan dolgok, amik összemérhetők azzal, ami ugyanabban az időben Nyugat-Európában vagy akár Amerikában történt” – folytatta Bak Imre ugyanebben az interjúban.

Bak Imre rendszereket átívelő festészete

Bak Imre több mint hat évtizede van a pályán: korokat átfogó művészettörténeti tudásával és művészi, emberi érzékenységével érvényesen reflektál a globális és hazai mozgalmakra, a skálák közötti átjárhatóságra és az aktuális lehetőségekre; a művészeti és kulturális szféra fellendülésének realista szóvivője. Bár országos szinten az egyik legjobban megfizetett művészek közé tartozik, a művészetben az egyéni reflexiók továbbgyűrűzésének lehetőségét látja, és a művészetet egyfajta, a transzcendenshez vezető csatornaként képzeli el. Mi más nyújthatna menedéket válságos élethelyzeteinkben, kollektív traumáink átélése során, mint a művészet maga: a generációkat átívelő érzelmi, kulturális, kollektív emlékezet mélyében élő szimbólumok, ősképek, melyek univerzálisan elfogadott jelei a mindenkori kultúrák közötti kommunikációnak és összetartozásnak.

„Számomra inkább a szellemi háttér szolgált útravalóul. A fiatal művészek gyakran műtárgyhalmazként képzelik el az életművet, de Hamvas azt mondja, hogy »építsd fel életed művét, a művet.« Tehát ez egy szellemi önépítkezés, amihez Hamvas sok instrukciót tud adni a keleti művészet és mindenféle ősi világképek révén. (…) Ha az ember az életét tekinti alapvetően műnek, ezt az építkező életet, akkor mondhatom azt, hogy a szakma ehhez nagy segítséget ad, mert minden elkészült munka visszatükrözi számomra, hogy ebben az önépítkezésben hol tartok” – mondja életművére visszatekintve.

A képzőművészettel való találkozás lehet élmény, melyből érdemes minél többet beszerezni, így hasznos eszközzé válhat a világ és önmagunk megismerésében. Megéri nyitottan, tiszta lappal közelíteni hozzá: nem kell elvárnunk semmit sem magunktól, sem a műtől, csak hagyjuk, hogy a megjelenő érzéseink hassanak ránk, és kíváncsian figyeljük meg őket. Nem kell éreznünk azt a kényszert sem, hogy egyáltalán bármit is megfogalmazzunk a műről. Hagyatkozhatunk elsődleges benyomásainkra; ha kíváncsi szemmel tekintünk egy-egy alkotásra, idővel még az is kiderülhet, hogy mik a személyes preferenciáink a képzőművészeti alkotásokon belül, mi az, ami egyénenként vonz minket. Lehet, hogy az általunk érzékelt valóság minél pontosabb megjelenítése? Esetleg az absztrakt formák szabadságában leljük örömünket? Ha Bak Imre képeire tekintünk, észrevehetjük az egyszerű geometriai formák megsokszorozásában rejlő lehetőségeket, az egymás mellé helyezett párhuzamos vonalak és félkörök táncát.

Egyszerűség, összerendezettség árad a képekből: két olyan minőség, amikre nem árt olykor magunkat is emlékeztetni a világban való létezésünk kapcsán.

Bár napi rendszerességgel találjuk szemben magunkat az élet adta megoldandó feladatokkal, mindig visszatérhetünk ahhoz az alapvető igazsághoz, hogy még a legnagyobb káoszban is létezik rend, és kusza érzéseink is kisimulnak idővel, ha kellő odafigyeléssel, odafordulással viszonyulunk hozzájuk.

Újra Bak Imre gondolatait idézem: ,,Ha az ember egy nagyobb összefüggésrendszerben nézi önmagát és a szakmáját, az az elkészült munkákra is hatással van. Az ember egyrészt benne akar lenni az időben, megérteni a korszellem bonyolult és nehezen verbalizálható mibenlétét meg a szakma, a kortárs művészet dinamikus és állandóan változó állapotát. Eközben olyat kéne csinálni, ami, ha jól sikerül, akár évtizedekig vagy századokig is aktuális tud maradni, mint a klasszikus művészet. Azt keresem a kortárs művészetben meg a magaméban is, hogy hogyan lehet aktuális művészetet csinálni és kilépni az időből.” Úgy gondolom, a művész alapvető működését ez a dichotómia határozza meg: a világban benne-lét és a rajta kívüli, szemlélődő nézőpont. Egy hiteles alkotónak egyszerre kell tudnia együtt pulzálni az aktuális korszakkal, átérezni szellemiségét, és ugyanakkor érvényesen, időtállóan reflektálni rá.

Bukta Imre és a hétköznapi valóság inspirációi

A kettősségek tánca alól nem kivétel Bukta Imre sem, aki a kortárs magyar művészet egyik legegyedibb alakja. Talán nem véletlen, ha képei láttán Van Gogh-ra vagy Csontváryra asszociálunk, hiszen fiatalkori kedvencei közé sorolja őket. ,,Portréi, kompozíciói felfoghatók különleges szociológiai tanulmányokként, csakhogy a kívülálló és távolságtartó elemző nézőpontjával szemben Bukta belülről látja és láttatja ezt a sajátos, édes-keserű felhangokkal terhes világot. Szemlélete hol ironikus, hol melankolikus, máskor (társadalom)kritikus vagy megengedő, de mindig kivételes empátiával közelíti meg alanyait” – írja róla a Godot Kortárs Művészeti intézet bemutatása. 

Érzékeny hitelességgel és bravúros technikával szól arról, hogy mindennapi életünkben is bármikor megtörténhet a művészettel való találkozás,

gondoljunk csak arra, milyen sokféle és gazdag esztétikai élményünk lehet a természet tájait csodálva, vagy dísztárgyaink, kedvenc tárgyaink látványában. Egy táj lehet festői, és a minket körülvevő dísztárgyak és funkcionális tárgyak is tudnak – ha akár egy pillanatra is – érzéki élményt nyújtani. Ahogy egy interjúban fogalmazott: ,,Az inspirációt, motívumokat nem kell lasszóval befognom, folyamatosan szembejönnek velem. A legapróbb részlet is fontos, a legkisebb, jelentéktelennek tűnő rezzenésből is lehet műalkotás. Legyen az egy elkapott mondat a kocsmában, egy pirkadat, egy ballagó öregasszony, fát gyűjtögető cigány férfi, utcákon összeverődő kutyák. Világmegváltó gondolatok nélkül.”

Nagy Dénes: Két Imre

Amíg Imre fest, addig Imre betakarítja a termést.
Amíg Imre a fővárosban van, addig Imre elmegy a vásárba tyúkokat venni.
Amíg Imre interjút ad, Imre beszántja a szomszéd földjét.
Amíg Imre a dugóban araszol, a másik sárban tolja haza a biciklijét.
Amíg Imre repülőn ül, amaz a kukorica csutkákat tüzeli el.
Amíg Imre megnyitja a kiállítást, ő a hóesést figyeli.
Amikor találkoznak, egymásra néznek. És folytatják útjukat.

(Bukta Imre Nálunk vidéken című retrospektív kiállítása kapcsán megjelent kötetből)

Nemes Anna és a szembenézés művészete

A szomorú és felkavaró alkotások szabad teret engednek negatív érzelmeink és fájdalmaink megélésének is. Ellentmondásos módon azonban gyakran nem a depressziót erősítik fel bennünk, hanem épphogy szembeszállnak posztmodern társadalmunk sérülékenységünkre építő reklámáradatával, mely egy fiktív idill képét tárja elénk, miközben világos, hogy a sugallt kép elérhetetlen a legtöbb ember számára. 

Az emberi mivoltunkról, esendőségről, sérülékenységünkről szóló alkotások bátor mankót nyújthatnak abban, hogy őszintébb alapokról tudjunk szembenézni saját magunkkal és a körülöttünk lévő világgal.

Ennek kiemelkedő példája Nemes Anna művészete, aki az utóbbi évek egyik legfigyelemreméltóbb feltörekvő fiatal alkotója. Az akvarelltechnikát megidéző, sokszor naiv vonalkezelés és a test valódiságának visszatükröződése tárul elénk festményeit böngészve.

Nemes Anna már korábban is nyilatkozott művészetéről, egyedi technikájáról, világlátásáról a Kortárs Online-nak. Anna képeiről egy olyan élettel és halállal való bátor szembenézés köszön vissza, ami befogadóként olyan helyekre tud kalauzolni minket, ahová egyébként lehet, hogy félnénk magunktól, egyedül elmenni. ,,Rettentően érdekel az emberi létezés. Nemcsak a test, hanem a dinamikák, az interperszonalitás. Az alkotás egyfajta eszköz ezekhez a tudásokhoz, a pszichológia pedig egy másik. Szeretek tanulni, és szeretek minél több eszközt megszerezni, a sokféle pszichológiai iskola megközelítése is szórakoztat. Ahogy az a paradoxon is, hogy a képeim a halandóságról szólnak, de sokkal tovább fognak fennmaradni, mint én. Ha lenne lehetőségem, hogy örökké éljek, akkor én élnék vele. És egyébként fenntartom, hogy a műveim nem az elmúlásról, hanem a létezésről való gondolkodás képei, s nem szomorúak” – mondta el egy interjújában.

A képzőművészet, egy képpel, szoborral való találkozás megerősíthet abban a tudatban, hogy szenvedéseinkkel nem vagyunk egyedül. Bob Fülöp Erzsébet A gesztus mint hermeneutikai tett című doktori disszertációjában Assmannt idézve úgy véli, a személyes és kulturális emlékezet között kapcsolati viszonyrendszer épül fel, hiszen az eleven emlékezés az organikus emlékezőképesség révén, a személyes tapasztalás és szájhagyomány útján teremti meg a kapcsolódási pontot a rögzített, tárgyiasult eszközökkel, hagyományos szimbolikus rögzítéssel, továbbá a szóbeli, képszerű, kinetikus megjelenítésekkel. Akár azt is mondhatnánk, azáltal, hogy közvetlen kapcsolatba lépünk a képzőművészettel, létrejön egy kollektív emlékezethez való kapcsolódás is. A kollektív tudat magában hordozza kulturális emlékeinket, történelmi eseményeink emlékezetét, azaz teljes tudatalatti vagy kozmikus élményvilágunkat a szimbólumok, archetípusok által. Általa tehát közelebb kerülhetünk önmagunk megismeréséhez, gyökereink megértéséhez is. A mai közismert pozitív pszichológiák egyik alapja a tudatosságban, a jelenben levésben, az itt és most-ban rejlik. Lehet ez a délután lehulló fény a falakra, egy már-már giccsesnek ható naplemente, édesanyánk hajtincsének emléke gyermekkorunkból, egy mindent elsöprő szerelem, aminek az emléke mindig velünk marad, vagy akár Nemes Anna Fehér festményei. Mivel személyes tapasztalást feltételez, mindig meglepetés lesz, hogy éppen mivel találkozunk egy-egy alkotás kapcsán. 

Ahogy Fellini írja a Játszani, mint a gyermek című könyvében: „Egyre kevesebb alkalmunk van az esztétikai szemlélődésre, a kifejezés görög értelmében, a szépség élvezetére való nyitottságra. A szépség kevésbé lenne csalóka és fondorlatos, ha szépnek mernénk tartani mindazt, ami érzelmeket kelt, függetlenül a lefektetett szabályoktól. Akárhogyan érintsék is, az érzelmi szférából energia fakad, ez pedig mindig pozitívum, mind etikai, mind esztétikai szempontból”.

Az értékek újraértékelése

Persze az érzelmi megközelítésen kívül a képzőművészet rendelkezik egy intellektuális réteggel is, például a konceptuális művészet kapcsán. Intellektuális megközelítésnek tekinthetjük mindazt, ami analitikus percepciót feltételez, és előzetesen lefektetett tudás alapján rendszerezi az adott műveket, akár stílusirányzat, művészettörténet vagy technika szempontjából. Ilyen célt szolgál a művészetfilozófia, az esztétika és természetesen a minőségi kritikai megközelítés. 

A képzőművészet tehát egyéni felismeréseink és fejlődésünk tárháza, így meglehetősen szubjektív közeggé válhat önmagunk és a világ megtapasztalására. Magunk dönthetünk az életben betöltött szerepéről és használatának módjáról. Általa taníthatjuk magunkat, univerzális értékeket lelhetünk fel, de lehet akár a nyugalom vagy a megértés szinonimája is egyéni szótárunkban.

Ha hajlandóak vagyunk a művészetben a transzcendenst, a katarzist, a személyes kapcsolódási élményeket keresni, sokszor a verbális szinteket meghaladó elemi tapasztalatban lehet részünk.

Kant a fenségesről szóló esszéjében érvel amellett, hogy egy komplex esztétikai élmény befogadásával – mint például a fennkölt hegycsúcs tetejéről való szemlélődés – az egyén saját halandóságával, picinységével szembesül, és ezen mulandóság tudatában egyszerre érezhet hálát, alázatot és az élet iránti elköteleződést. A hegy nagyságában önmaga nagyságát, fenségességét leli fel, és ez ugyanígy érvényes egy gyönyörű művészeti kép láttán. A képzőművészet egy verbalitáson túli, elvont nyelvet jelenthet összetett emberi érzelmeink kifejezésére és megélésére. Kompenzál, épít vagy éppenséggel rombol, ha nem csak egyszerűen elfogyasztjuk egy ízletes gyümölcs formájában.