Traumából színészet – Interjú Mátray László színművésszel

25 éve vagy a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulati tagja. Egy interjúban azt mondtad, úgy működtök, mint egy család. Színészileg hogyan formált az ott eltöltött idő? Milyen felfogást, munkamódszert hozol a társulatból? 

A huszonöt év alatt én is rengeteget változtam, ahogy a társulat is. Kezdő színészként, amikor figyeltem az idősebb kollégáimat, volt bennem egy fiatalos dac. Amikor később egyre komolyabb szerepeket kaptam, és több lett a munka, a hozzáállásom is egyre komolyabb lett. Ugyanakkor nem lehet folyamatosan húzni az igát. Ha jól működik egy társulat, és látják, hogy egy színész egy ideje nagyon sokat vállal, tudnak neki segíteni, ha leveszik a válláról a terhet, és egy ideig kevesebb szerepet bíznak rá. Ilyenkor a színésznek meg kell értenie, hogy ennek nem az az oka, hogy nem tartják elég jónak. A Tamási Áron Színházban sok jó előadás annak köszönhetően jött létre, hogy jól ismerjük egymást, régóta dolgozunk együtt, és bízunk egymásban.

A mozis közönség utoljára a 2020-ban megjelent Éjjeli őrjáratban és a Habban láthatott. Hiányzott, hogy újra egész estét mozifilmben szerepelj? 

Inkább az a fajta munka hiányzott, ahogy megszületik egy film. Szeretem a forgatásokat. Ha megkeresnek olyan feladattal, amelyben kihívást és lehetőséget látok, akkor nagyon szívesen vállalom. Ehhez persze az anyaszínháznak is hozzá kell járulnia, és az utóbbi időben több filmes munkához is segítő kezet nyújtottak. Volt olyan helyzet, hogy egy izgalmas romániai megkeresést önként mondtam le, mert a stáb nem tudta garantálni, hogy az esti főpróbára haza tud juttatni a színházba. Előfordul ilyen is. Úgy látom, hogy az erdélyi színészek közül sokan ismerkednének a filmkészítéssel, de jóval kevesebben jutnak el filmes produkciókba.

Lakos Nórával már a Véletlenül írtam egy könyvet előtt is forgattál.

Igen, először a Habban dolgoztunk együtt, de már előtte is jól ismertük egymást. Tíz nappal a film forgatása előtt hívott fel, hogy nem az eredetileg tervezett szerepet kéne játszanom, hanem a férfi főszerepet, én pedig elvállaltam. A Véletlenül írtam egy könyvet esetében Nóra már korábban eldöntötte, hogy rám szeretné bízni a főszereplő édesapja, András szerepét. 

Nóra említette, hogy a rendezők általában teljesen másfajta szerepekkel szoktak megtalálni téged, mint amilyet ebben a filmben játszol. Te mennyire érezted másnak ezt a szerepet, mint a korábbi karaktereket, akiket meg kellett formálnod?

Mivel az életben nem vagyok apa,

egy fordított gondolkodás lett a módszerem: elképzeltem milyen apa lehetnék a gyerekek szemével. 

Ezen kívül a forgatókönyv is jó kiindulási pont volt, valamint Nórának is megvoltak az elképzelései, hogy milyen karaktert szeretne látni a kamera előtt.

Mi vonzott ebben a filmben, amikor Nóra megkeresett vele? 

Kihívást, feladatot láttam benne, hogy egy apát játszhatok. Úgy éreztem, hogy ezzel a kihívással érdemes küzdeni, miközben azt is világosan láttam, hogy viszonylag gyorsan kell majd dolgoznunk, nem lesz sok idő a karakteren gondolkozni. Nóra közös programokat szervezett nekem és a többi színésznek, közösen a gyerekekkel. Volt alkalmunk megismerni egymást, így a forgatáson már könnyen ment a közös munka. Az is sokat nyomott a latban, amikor felkértek, és választ kellett adnom, hogy egy színésznek jólesik, ha egy rendező újra vele szeretne dolgozni. 

A casting alatt derült ki, hogy a főszereplő, Demeter Villő apukája gyerekkori barátod. Milyen élmény volt együtt dolgozni Villővel?

Nagyon meglepődtünk, amikor a szereplőválogatáson találkoztunk Villővel. A családjával a mai napig tartjuk a kapcsolatot, és jóban vagyunk. Egy pillanatra bevillant a kérdés, hogy „Úristen, fogunk vajon tudni együtt dolgozni?”, hiszen egy forgatás nem épp egy családi találkozás, de tökéletesen ment a közös munka. Sokszor meglepően pontos és precíz volt, fegyelmezett és határozott, egyszer-egyszer elkalandozott, mint a tinédzserek. A nap végén többször utaztunk együtt haza, és olyankor tudtunk lelkizni is.

Nagyobb érzékenységre és empátiára van szükség, ha egy gyerekkel dolgozol együtt a kamera előtt?

Mindenképpen. A másik gyerekszereplőnek, Hárs Boncának már volt színészi tapasztalata, Villőnek kevésbé. Rábíztam magam Villő és Bonca hangulatára, és máris létrejött az a családias miliő, amelyre szükség volt a filmben.

Rájöttem, hogy nem az a helyes módszer, ha felépítem magamnak a szerepet, hanem az, ha a figyelmemet és a kíváncsiságomat rájuk fókuszálom,

és hagyom magam meglepni.

Számodra mi a fontos egy rendezőben, hogy jól együtt tudjatok működni? 

Erre nincs bevált recept. Nórával talán azért megy jól a közös munka, mert jól ismeri az életemet, és a szüleimmel való kapcsolatomat. Tudta, hogy mennyire mozgat az apaság gondolata, és bízott benne, hogy ezt az érzelmet be fogom tudni csatornázni a színészi alakításomba. Valami rezgésnek, rezonanciának kell léteznie rendező és színész között, de természetesen enélkül is létrejöhet jó végeredmény. Az viszont elég erős mozgatórugó, ha az alkotók hasonlóan éreznek és gondolkodnak.

A film főszereplője, Nina az írás segítségével dolgozza fel édesanyja elvesztését. Neked volt olyan traumád az életedben, amelyet az írás vagy más művészet segítségével tudtál feldolgozni? 

 A film főszereplőjének, Ninának óriási szerencséje van, hogy a gyermekkori traumáit fel tudja dolgozni az írás segítségével. Nem minden gyerek mondhatja el ezt magáról. Vannak, akik önpusztító életet kezdenek el élni, mert nem kapnak segítséget, támogatást, hogy egészségesen kezeljék a sérelmeket, bántást, halálélményt.

Kamaszkoromban én is vezettem naplót, de nem beszéltem a problémáimról, elrejtettem őket, elbújtam, és valószínűleg emiatt lett a színház az önkifejezésem eszköze.

Olyan, mint egy terápia. A színpadon sikerült megmutatnom ezeket a lelki sebeket. A traumákból élek.

„Ez a film kísérlet arra, hogy a fiatalok merjék vállalni az érzéseiket, problémáikat” – mondtad egy interjúban. Ebből a szempontból milyennek látod a fiatal korosztályt? Mernek nyíltan beszélni a gondjaikról? 

Nem szeretnék általánosítani. Sok fiatalt látok, akik tudják kezelni a problémás helyzeteket, ugyanakkor sokaknak nem sikerül jól kijönni ezekből. A férfikor derekán azt mondanám a gyerekkori önmagamnak, hogy igenis szembe kell nézni a traumákkal. Remélem, hogy ez a film arra sarkallja majd a fiatalokat, hogy merjenek foglalkozni a problémáikkal, legyen bátorságuk kérdezni, de ebben nekünk felnőtteknek is segítenünk kéne őket.

A Véletlenül írtam egy könyvet január 16-tól látható a magyar mozikban a JUNO11 Distribution és az Emberi Jogi és Kulturális Alapítvány forgalmazásában.