„Sokszor úgy küzdök meg a belső dilemmákkal, hogy filmet készítek róluk” – Interjú Nagy Borbálával, a Mambo Maternica rendezőjével

Tanári és újságírói végzettséggel is rendelkezel, de egy interjúban említetted, hogy valahol mindig a filmkészítés volt a titkos vágyad. Mikor döntötted el, hogy rendező szeretnél lenni?

Tizennyolc évesen még nem tudtam, hogy pontosan mivel szeretnék foglalkozni. Az ELTE magyar–német szakára jelentkeztem, mert szerettem a könyveket és a nyelveket. Négy éve jártam az egyetemre, amikor jelentkeztem az ELTE filmelmélet-filmtörténet szakára is. A második évben elindult egy kétéves gyakorlati szeminárium, amelyet Pálos György vezetett. Minden félévben másféle kisfilmet kellett készítenünk. Nagyon szerettem. Mindig is közel álltak hozzám a művészetek, de a filmben mindent megtaláltam, ami érdekelt. Óriási öröm volt rövidfilmeket készíteni a barátaimmal. Akkor már biztos voltam benne, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, de csak öt évvel később, huszonhét évesen jelentkeztem a berlini filmakadémiára.

Mennyiben volt más a berlini filmakadémia (DFFB), mint az itthoni filmes egyetemek, például az SZFE?

Nagyon tetszett, hogy az DFFB-n nem voltak vizsgák, sem osztályzatok. Nem azért kellett filmet készítenünk, hogy jó jegyet kapjunk. Az első két év egy alapozó képzésből állt, utána pedig mi oszthattuk be, hogy mit szeretnénk tanulni, és mennyit szeretnénk bejárni az iskolába. Nem siettették, hogy minél hamarabb készítsük el a diplomafilmünket. Emellett a berlini filmakadémia egy nagyon nemzetközi iskola. A világ szinte minden országából jártak oda hallgatók, akik hozták a saját kultúrájukat és gondolkozásmódjukat.

Nagy kihívás és egyben jó tréning volt olyan emberekkel együtt dolgozni egy filmen, akik teljesen máshogy szocializálódtak, és másképp kommunikáltak.

Mind szakmailag, mind személyesen rengeteget hozzáadott az életemhez, hogy itt tanulhattam.

A pedagógusi pályán fontos a rendszerben való gondolkozás és a fegyelem. Ebből a felfogásból tudtál meríteni rendezőként is?

Mindenképpen. A Pannónia dicsérete című rövidfilmemben sok fiatal, tizenhat év körüli diák szerepelt. A forgatás elején szerveztem nekik egy beszélgetős, játékos workshopot. Nagyon gyorsan észrevettem, hogy ki az, aki klasszikus iskolában végzett, és ki vett részt alternatív oktatásban. Annál a filmnél nagyon hasznos volt a pedagógiai végzettségem, bár végül egyáltalán nem tanítottam az állami oktatási rendszerben, jóllehet elvégeztem a tanárképzést mindhárom szakomhoz. Épp kezdtem volna egy gimnáziumban német–média szakos tanárként, amikor felvettek a filmakadémiára, úgyhogy végül inkább Berlint és a filmezést választottam.

A Pannónia dicsérete című alkotásod 2020-ban megnyerte a legfontosabb német kisfilmes díjat, a Deutscher Kurzfilmpreist. Az alkotás egy magyar középiskolában játszódik. Egy interjúban említetted, hogy kritikusan állsz az iskola intézményéhez.

Nekem sincs kész megoldásom arra, hogy hogyan lehetne megreformálni a közoktatást. Szerintem önmagában gond, hogy általában több mint harminc diák jár egy osztályba. Ennyi gyerekre nem lehet egyszerre odafigyelni. Mindenkinek más a tempója és az érdeklődési köre. Szerintem az osztályozás is nagyon leegyszerűsíti a teljesítmény értékelését. Ezt is jobban személyre lehetne szabni, de ehhez sokkal több anyagi és emberi forrásra lenne szükség, viszont ez sajnos sem itthon, sem külföldön nem megoldható.

A Pannónia dicsérete sikeres fogadtatása mennyire adott lökést a karrierednek?

Rengeteget segített. Németországban létezik például filmes normatív támogatás, tehát ha fesztiválokon vesz részt a filmed, pontokat gyűjthetsz, amely alapján anyagi forrást kaphatsz a következő projektedhez. A pénzből elkezdheted fejleszteni a forgatókönyvedet, vagy költheted gyártásra is. A Pannónia dicsérete után kapott támogatást a Mambo Maternica elkészítésébe fektettem. Sokat számított, hogy rendelkezésünkre állt ez az összeg. Ezenkívül a rövidfilm sikerének köszönhetően megismerték a nevemet, így az első nagyjátékfilmemet is könnyebben el tudtam készíteni.

A Mambo Maternica egy örökbefogadás, egy mesterséges megtermékenyítés és egy abortusz történetén keresztül mesél a gyermekvállalás kérdésköréről három női főszereplő bemutatásával. Mi foglalkoztatott ebben a témában?

Abban az életkorban voltam, amikor el kellett gondolkoznom, hogy szeretnék-e majd gyereket.

Sokszor úgy küzdök meg a belső dilemmákkal, hogy filmet készítek róluk.

Még mindig van bennem kétely, de nagyon sok mindenre választ kaptam. Ma már evidenciának gondolom, de sok időbe telt, mire rájöttem, hogy gyermekkel és gyermek nélkül is lehet boldog életet élni.

Az egyik főszereplő Budapesten, a második Berlinben, a harmadik pedig Párizsban él. Mindhárom városban laktál, illetve jelenleg is kétlaki életet élsz Berlin és Budapest közt. Fontos volt, hogy olyan helyszíneket válassz, amelyekhez van személyes kapcsolódásod?

Igen, mert szerettem volna hitelesen bemutatni ezeket a szereplőket és a városokat. Mindhárom helyszínhez van kötődésem, gondolok róluk valamit, érzek irántuk valamit. Nem szívesen nyúlok olyan témákhoz vagy motívumokhoz, amelyekhez semmi közöm.

A magyar, a német és a francia társadalomban mennyire téma a harmincas éveikben járó nők körében a gyermekvállalás? Megfigyeltél olyat, hogy az egyik országban nyíltabban beszélnek erről, mint a másikban?

A francia és a német sokkal inkább heterogén társadalom, mint a magyar, ezért sokféle életfelfogás és családi modell párhuzamos jelenléte jellemzi ezeket az országokat. Nyugat-Európában nyitottabban beszélnek a nők a gyermekvállalásról. Talán kevesebb a társadalmi nyomás, mert nem csak egyféle mintázat elfogadott, amelynek a követését minden nőtől elvárják. Ettől függetlenül a Nyugat-Európában élő nőknek is ugyanúgy meg kell küzdeniük nehézségekkel, de talán kevésbé szorult a helyzetük, mint Magyarországon lenne.

Van olyan célod is a Mambo Maternicával, hogy párbeszédet kezdeményezz a társadalomban a gyermekvállalás kapcsán?

Igen, szeretném, hogy a közbeszéd része legyen ez a téma. Fontos lenne, hogy beszélgessenek egymással az emberek arról, hogy ki hogyan akar élni, és ne bélyegezzünk meg senkit azért, mert máshogy gondolkozik, mint a többség.

A Magyar Filmszemlén a vetítés utáni beszélgetésen Gyárfás Dorka azt kérdezte Iványi Petra producertől, hogy vajon mennyire „női film” a Mambo Maternica, és árthat-e az alkotásnak ez a címke. Te mit gondolsz?

Nem szeretem ezt a címkét. A sportban sem értem azt a megkülönböztetést, hogy van foci és női foci, mintha utóbbi atipikus lenne. Mintha lenne az úgynevezett norma, és ami ebből kiesik, azt címkézni kellene.

Nyilván a nők a Mambo Maternica elsődleges célközönsége, de szeretném, ha a férfiak is megnéznék ezt a filmet,

mert ideális esetben a családalapítás egy közös feladat, nem pedig a nők magányos küzdelme.

A Mambo Maternicáról sokáig A világ eredete címen lehetett olvasni a megjelenése előtt. Ez csak munkacím volt, vagy volt más oka is, hogy végül megváltoztattátok?

Csak munkacím volt. Már azelőtt figyelmet kapott a film a sajtóban, mielőtt elkészült volna. Általában a rövidfilmjeim is akkor kapták meg a végleges címüket, amikor már elkészültek. Mindig a vágás lezárása után, szinte az utolsó pillanatban szoktam dönteni a filmjeim címéről, amikor már a grafikusok is elkezdenek sürgetni. A „Mambo Maternica” kifejezés az anyaméhtáncra utal. A tánc a film utolsó jelenetében végül meg is jelenik.

A film főszereplője Török-Illyés Orsolya, Sipos Vera és Székely Rozália. Miért rájuk esett a választásod?

Nyolc hónapig tartott a casting, így rengeteg csodás színésznővel volt szerencsém találkozni. Sipos Verát választottuk ki elsőként, utána pedig már olyan szereplőket kerestünk, akik elütnek az általa megformált karaktertől. Három egymástól nagyon különböző nőt akartam. Rozit és Orsit végül sokára találtuk meg. Rozi karakterében a humort tartottam fontosnak, Orsiban pedig az erő és a sérülékenység ambivalenciáját kerestem. Így szépen kiegészítették Verát, aki Nóra szerepében egy páncélt viselő nőt alakít, egy olyan embert, aki teljesen el van veszve a saját életében.

Magadból mennyit írtál bele a karaktereidbe?

Elég sokat – egyrészt magamból, másrészt a környezetemből. Ezenkívül a színészek is sokat merítettek a saját személyiségükből és tapasztalataikból.

A filmben nagyon életszagúak a párbeszédek. Volt olyan szituáció vagy párbeszéd, amelyet konkrétan a saját életedből vagy környezetedből vettél?

Igen, anyukámtól egy konkrét idézet is szerepel a filmben, de olyan hosszú és intenzív volt a forgatókönyv-fejlesztési folyamat, hogy utólag már nem tudom felidézni, mit honnan emeltem be a történetbe.

A filmszemlén többször is felnevetett a közönség egy-egy jelenetnél. Már a forgatókönyv megírása során cél volt, hogy olykor humoros is legyen a film, vagy a forgatás során jöttetek rá, hogy egy-egy helyzetnek lehet komikus éle is?

Így volt megírva, de mégis meglepett kicsit, hogy ennyit nevettek. Az utómunka során ugyanis sok olyan jelenetet kivágtunk, amelyet viccesnek szántunk. Úgy éreztük, hogy valahogy mégsem illenek a filmbe. Emiatt különösen örülök, hogy mégis tudott nevetni a közönség.

A film zárójelenetében látható táncot mi ihlette?

Mindenképp egy dinamikus lezárással akartam elengedni a nézőket a film végén.

Fontosnak tartottam, hogy valamilyen módon találkozzon a három főszereplő, amelyhez jó lehetőséget biztosított ez a szürreális tér, amivé átalakult a film végi kórházi folyosó.

A rengeteg táncoló nő közt eltűnnek a főszereplőink, amivel azt akartam üzenni a nézőknek, hogy a három történet mellett még számtalan női sors létezik.

A filmszemlén láthatta először a filmedet a hazai közönség. Mit vettél észre a nézőkön?

Sokan gratuláltak a filmszemlén, és úgy láttam, tetszett nekik a film. Nagyon izgultam a vetítés előtt, de aztán fantasztikus érzés volt, amikor már a második percben felnevettek páran. Korábban is készítettem humorosabb filmeket. Tisztán emlékszem, amikor az ELTE-n a legelső kisfilmemmel meg tudtam nevettetni a többieket. Az az egyik legjobb dolog számomra, amikor a közönség nevet.

Szerinted másképp fog rezonálni a filmmel a francia és a német közönség?

Valószínűleg igen. A Pannónia dicséretével az volt a tapasztalatom, hogy a film 10-20 százaléka külföldön „eltűnt”. Van olyan rétege az alkotásnak, amit csak a magyar nézők értenek, de a maradék nyolcvan is elég ahhoz, hogy élvezzék. Szerintem a Mambo Maternica is hasonlóan fog működni külföldön. Hamarosan megyünk Marseille-be a filmmel, ott majd élesben is kiderül.

Ahogy arról már volt szó, kétlaki életet élsz Budapest és Berlin között. Azáltal, hogy többféle inger ér, több az inspirációs forrás is, amelyből meríteni tudsz rendezőként?

Mindenképpen. Azáltal, hogy mozgásban vagyok, két világot élek meg. Ugyanakkor szerintem egy alkotó ember mindenhol talál ihletforrást. Ez egy megküzdési módszer a realitással. Bárhol vagyok, minden tapasztalatot és élményt beépítek magamba, mert lehet, hogy egyszer fel fogom tudni használni egy filmben. Van egy belső kis raktáram, és oda pakolok minden inputot, ami ér.

Van újabb filmes terved?

Újra elővettem azt a projektemet, amelyet még a Mambo Maternica előtt kezdtem el fejleszteni. Most tartok a forgatókönyv negyedik verziójánál. Ezt is magyar–német–francia koprodukcióban szeretnénk lefogatni. Ezenkívül dolgozom egy sci-fin, de ez még nagyon gyerekcipőben jár.

A Mambo Maternica február 26-tól látható a mozikban a Budapest Film forgalmazásában. A Mambo Maternicát a 45. Magyar Filmszemlén láttuk, a rendezővel a vetítést követően beszélgettünk a fesztiválon.