Beszélni kéne az alkoholproblémáról – Interjú Till Attila filmrendezővel

Majdnem tíz év telt el a Tiszta szívvel megjelenése óta. Hány filmterved volt azóta, amely végül nem valósult meg?

Három. Ha az összes benyújtott filmtervemre kaptam volna támogatást, akkor most nem a negyedik, hanem a nyolcadik filmemnél tartanék. Ez azért nagy különbség. Sajnos ugyanez a helyzet az egész magyar filmes világban. Minden rendezőnek erősen csonkolják az életművét.

Ahogy az És mi van Tomival? főszereplőinek, úgy neked is meggyűlt a bajod az alkohollal, évek óta absztinens vagy. Mikor és minek a hatására döntötted el, hogy alkoholfüggőkről szeretnél filmet készíteni?

2020 körül kezdtem el foglalkozni a filmtervvel. A főszereplő, Thuróczy Szabolcs a legjobb barátom, és sok időt töltünk együtt. Elkezdtem gondolkozni, milyen filmet lehetne készíteni, amelyben Szabi teljes főszerepet kap, és mindkettőnknek van kapcsolódási pontja az alkoholhoz. Nehéz felidézni, hogy mikor indult el a folyamat, amelynek a végén az ötletből film lett. Ez általában lassan történik meg. Nagyon fontos volt, hogy elteljen pár év azt követően, hogy letettem az alkoholt. Nyolc éve nem iszom. Két évvel a leszokás után nem lett volna bátorságom filmet készíteni erről a témáról, és nem is lett volna akkora rálátásom.

A Pánik című filmedben egy pánikbeteg nő áll a főszerepben, a Csicska rabszolgaságban tartott családtagokról szól, a Tiszta szívvel fogyatékossággal élő embereket mutat be, most pedig alkoholistákról készítettél filmet. Mindegyikben közös, hogy a főszereplők kiszolgáltatott, a társadalom perifériájára szorult emberek. Miért érdekelnek ezek az élethelyzetek?

Ha egy ember életében minden rendben van, és nincs benne semmi feszültség, az számomra nem elég izgalmas. Szeretem a drámát.

Érdekelnek az olyan történetek, amikor valamilyen problémával kell szembenéznie a főszereplőnek, esetleg tragédia történik az életében, és szeretem, ha megoldódik a helyzet, és felsejlik a megoldás, hogy mit lehet tenni egy nehéz szituációban.

Ez sokkal gyakoribb az olyan embereknél, akiknek szélsőséges az életformájuk. A Csicska esetében a szereplők nem tehetnek róla, hogy rabszolgák, belekényszerítették őket ebbe a helyzetbe. Az alkoholizmusnál bonyolultabb a kérdés, hogy tehet-e az ember a függőségéről. Az És mi van Tomival? mindjárt az elején az alkoholizmus legdurvább arcát mutatja be, hogy azonnal rávilágítson a probléma gyökerére. Gyakori, hogy valaki ön- és közveszélyes lesz, ha iszik, vagy családon belüli erőszakot követ el. Egy ilyen szélsőséges helyzetből indul ki a film története. Engem az érdekel, hogy mit tud kezdeni az életével, aki ilyen nehéz helyzetbe került. Az is foglalkoztat, amikor valaki egyszerre áldozat és bűnös.

Ahogy a Tiszta szívvel, úgy az És mi van Tomival? is humorral mutatja be a főszereplők kiszolgáltatott helyzetét. Ezzel oldani is akarod a feszültséget? Az életszemléletedből is adódhat, hogy humorral kezeled a drámai helyzeteket?

Szerintem humor nélkül semmi nincs. Az egész életemet áthatja. Ha kilúgoznánk a humort az És mi van Tomival?-ból, akkor kicsit száraz lenne a film.Láttam már olyan alkotást, amelyben egy gramm komikum sem volt, és tetszett is, de én nem ilyen vagyok. Belőlem mindig előbújik a humor. A hétköznapi életet tekintem mintának, abban pedig megtalálható minden a tragédiától a groteszkig. Azt akartam, hogy ez a film is olyan legyen, mint az élet.

Mielőtt Kapitány-Fövény Máté szakpszichológussal elkezdtétek írni az És mi van Tomival? forgatókönyvét, esetleírásokat kértél tőle, hogy jobban megértsd, milyen a függő emberek szociális háttere, pszichés állapota. Mit tudtál meg ezekből, amire korábban nem volt rálátásod?

Amikor filmet készítek, szeretek elmerülni a témában. Ez nem azért fontos, hogy szó szerint beépítsek egy információt vagy történetet a filmbe, hanem azért, hogy ne mutassak be olyat, ami nem illik bele abba a világba. Volt olyan esetleírás, amelyet beépítettünk a történetbe, de ez inkább azért volt fontos, hogy megerősítsen benne, hogy amiről mesélünk, az életszerű és hiteles. Ilyenkor én is megnyugszom, mert érzem, hogy eleget kutattam abban a témában, amiről a filmem szól.

Szerinted mi az oka, hogy ennyire sok az alkoholbeteg Magyarországon?

Az alkohol nem csak nálunk jelent problémát. Olyan, mintha Európában lenne egy észak–déli tengely. A latinok jobban isznak, több a szociális ivó, mintha többen tudnának mértéket tartani. Az angoloknál, németeknél, oroszoknál és nálunk is óriási gondot jelent az alkohol, de nem emelném ki külön Magyarországot, mert 

szerintem nem csupán az a legfontosabb, hogy hol van a legtöbb alkoholista, hanem az is, hogy mennyire beszélnek az adott országban erről a problémáról.

Nem tudom, hogy máshol is így van-e, de nálunk nincs benne a közbeszédben ez a probléma, pedig fontos lenne beszélni arról, hogy hány embernek van alkoholproblémája. Sokan vannak, akik évtizedekig isznak, és látszólag nem okoz komoly gondot az életükben az alkohol, csak épp amiatt halnak meg tizenöt évvel korábban, vagy amiatt rosszabb az életminőségük, mert a pia mellett cigiznek és túlsúlyosak is. Ez az alkoholizmus egészségügyi része, de van egy mentális oldala is, amelyről sokkal kevesebb szó esik. Bár a boltban lehet kapni alkoholt, és ezért úgy tűnik, hogy a többi kábítószerhez képest sokkal kevésbé káros, de ugyanolyan veszélyes szer, mint a többi. Nincs tisztában vele a társadalom, hogy hány ember és család élete megy tönkre az ital miatt. Én nem tudok megoldási javaslatot mondani. Az biztos, hogy nem tiltanám be az alkoholt, mert a magyar kultúra és tradíció szerves része. Az És mi van Tomival?-t direkt úgy írtuk, hogy megmutassuk, van kiút. Nem egy nyomasztó filmet akartunk készíteni, amiben azt mondjuk a nézőnek: „ha iszol, rosszul leszel, tönkremegy az életed és meghalsz!”. Rá akartunk mutatni, hogy lehet változtatni.

Thuróczy Szabolcs mind a négy filmedben szerepel. Mi az oka, hogy ennyire elválaszthatatlan rendező-színész páros vagytok?

A barátság. Nagyon szeretem mint színészt és mint embert is. Sokkal több számomra, mint egy színész, aki játszik a filmjeimben. Csodálom őt. Szabi tehetsége különleges erő. Olyan, mint egy fegyver, amellyel csatákat lehet nyerni.

A film állami támogatás nélkül, alacsony költségvetésből, magánfinanszírozásból készült. Milyen low-budget megoldásokat alkalmaztatok?

Akit csak lehetett, megkértünk, hogy ingyen vegyen részt a produkcióban. Ilyenkor cserébe fel kell ajánlani valamit. Van olyan film, amelyben mindenki producer. Mi elosztjuk az eladott mozijegyekből befolyó pénzt. Két-három napokat forgattunk, utána szünetet tartottunk, hogy mindenkinek legyen ideje pénzt keresni. Ez nehéz út. Nem volt könnyű mindig szívességeket kérni, főleg akkor, amikor technikáról volt szó.

Említetted a werkfilmben, hogy ez az eddigi legszemélyesebb filmed. Ebből az is következik, hogy jobban fájna, ha esetleg nem úgy fogadná a közönség és a szakma, ahogy arra számítottál?

Szerintem ez így nem függ össze. Mindig fáj egy alkotónak, ha rosszul fogadják a filmjét. Ilyenkor egy rendező egy kicsit kiszolgáltatja magát a közönségnek, és ha az a reakció, hogy nem érte meg, az borzalmas érzés.

Egy interjúban beszéltél a tévés és a filmes karrieredről: „Ebben nekem sose semmi küzdelem nem volt. Nekem a küzdelem inkább a filmeknél volt meg magában a képzőművészetben, ahol a dolgok nem működtek ennyire jól és nem is voltam ennyire jó” – mondtad. Amikor a rendezői székben ülsz, nem érzed magad olyan magabiztosnak, mint amikor műsort vezetsz?

Műsorvezetőként könnyen és hamar elértem a legnagyobb sikereket. A filmezés és a képzőművészet egészen más liga. A képzőművészeti szakközépiskolában sosem én voltam a legjobb a leendő festőművészek közül. Láttam az osztálytársaimon, hogy tehetségesebbek nálam. Hasonló a helyzet a filmnél is. Rengeteg jó filmet látok. Vannak kételyeim a saját tehetségemmel kapcsolatban, de azért bízom magamban. 

A film közösségi munka: rengeteg olyan létezik, amelyet a többi alkotó mentett meg egy rossz rendezőtől, de ennek az ellenpéldáját is láttuk már.

Ugyanúgy magabiztos vagyok, amikor rendezek, de a művészet sokkal bonyolultabb terület, mint a tévézés. Más a tét. Ha a tévében valami nem sikerül, a következő héten lehet ismételni, javítani. Az egy mennyiségi műfaj. A mozinál ez nem így van. Ha megbukik a filmed, azt évekig hordozod magadban. Nem mondhatja azt a rendező, hogy a következő héten forgat egy jobbat.

Milyen fogadtatást és reakciókat vársz a filmtől?

Örülnék, ha a nézők nem ijednének meg a témától. Ha ezen túljutnak, és azt mesélik egymásnak otthon, hogy mi tetszett nekik a filmben, már elégedett leszek, és teljesültek az elvárásaink. A legfontosabb, hogy jussunk el a közönséghez, aztán majd megmérettetik a film. Minden mű – beleértve a filmet is – önmaga rendszerén belül egyfajta tökéletességet próbál elérni. A tökéletesség sok minden lehet. Ha vannak olyan emberek, akik azt mondják erre a filmre, hogy jó, az már remek érzés.

Egyre több magyar független film készül állami támogatás nélkül, és közülük több ennek ellenére is szép sikereket ér el. A szeptemberben megjelent Fekete pont például a premierje utáni negyedik hétvégén át is lépte a tízezres nézőszámot. Hogy látod a hazai független filmek jövőjét?

Miután a legtöbb rendező nem kap pénzt pályázati úton, mindenki rájött, hogy nem várhat a végtelenségig a sült galambra, és nem kesereghet tovább. Egymást erősítve egyre több hasonló független film fog készülni. Szörnyen hangzik, de látom, hogy a mostani huszonéves rendezőkben még csak fel sem merül, hogy pályázzanak, mert tudják, hogy úgysem kapnak pénzt a filmtervükre. Ez végtelenül szomorú. A jelenlegi pályázati rendszer igazságtalan, elrugaszkodott a hétköznapi valóságtól és a filmes közösségtől, de nem maradhat így örökre. Egyszer vége lesz. Az ilyeneket az élet felülírja. Elsöpri a valóság.

Az És mi van Tomival? október 31-től látható a magyar mozikban a Mozinet forgalmazásában.