Ez a film a tehetetlenség frusztrációjából született – Interjú Szimler Bálint filmrendezővel

Mi a legelső iskolai emléked? 

1989-ben kiköltöztünk Amerikába a szüleimmel, ezért ott kezdtem el iskolába járni. Jó emlékek kötnek hozzá. Kilencéves voltam, amikor visszajöttünk Magyarországra, és itt folytattam az iskolát. Óriási váltás és kultúrsokk volt. A hazai oktatásban szerzett első élményeim kapcsán leginkább a lázadás jut eszembe. Rebellis típus voltam. Nehezen tudtam elfogadni azokat a szabályokat, amelyekkel hirtelen szembeállítottak. A középiskolában már inkább a kreatív irányba való menekülés mozgatott. Ott már nem elnyomást éreztem, hanem inkább unatkoztam. Valahogy le akartam foglalni magam. Zenekart alapítottam, írtam, rendeztem és játszottam is színdarabban, filmet készítettünk, iskolaújságot írtunk, iskolarádiót hoztunk létre, és filmklubot, beszélgetőköröket szerveztem. Az egyik angol nyelvű darab, amelyet csináltunk, nyert is egy országos angol nyelvű drámafesztiválon.

Miért lázadtál? Meg akartad változtatni az oktatási rendszert?

Amerikában pumpálják a magabiztosságot a diákokba. Biztatják őket, hogy ők a legjobbak, legügyesebbek. Ezt a mentalitást hoztam magammal Magyarországra. Felvettem a harcot. Nem akartam otthon árulkodni, hogy mi történik az iskolában, hanem megvívtam a csatáimat azokkal a tanárokkal, akikkel úgy éreztem, hogy meg kell. Ha kellett, visszaszóltam. Például egyszer az egyik tanár azt mondta, jobb, ha nem mondja el nekem, mit gondol rólam. Erre azt mondtam, „jobb, ha én sem mondom el, mit gondolok önről”. Ez nem fért bele.

A gimnáziumban már úgy lázadtam, hogy megpróbáltam közös beszélgetést kezdeményezni az órán: felvetettem olyan témákat, amelyekről hosszan lehetett beszélgetni, de általában az volt a reakció a tanárok részéről, hogy nagyon érdekes kérdések ezek, és jó lenne róluk beszélgetni, de le kell adniuk a tananyagot.

Néha sikerült egy fontos témáról való beszélgetés irányába terelnem az órát. Szerintem ez az interaktivitás nagyon hiányzik az iskolákból. 

A Fekete pontot a saját iskolai élményeid inspirálták. Mikor és minek a hatására döntöttél úgy, hogy ebből filmet szeretnél készíteni? 

Már a középiskolában is foglalkoztatott a téma. Nemrég találkoztam egy volt osztálytársammal, és azt mondta, hogy a Fekete pont nagyjából arról szól, amiről már a gimnáziumban is beszéltem. Az iskolában tapasztalt feszültségek velem maradtak. Sokat foglalkoztam vele, hogy milyen hatása van a felnőtt életre az iskolának. Soha nem fogom megtudni, hogy mi lett volna belőlem, ha az Egyesült Államokban folytatom a tanulmányaimat, és izgalmas kérdés az is, hogy milyen hatással volt rám a két különböző kulturális közeg. Sokat vitatkoztam a tanárokkal is arról, hogy mi lenne fontos az oktatásban. Nekik sem jó ez a rendszer, sokan csinálnák másképp, ők a nehéz helyzetükről meséltek. Akkor döntöttem el, hogy le szeretném forgatni a Fekete pontot, amikor a Nemzeti Filmintézet visszadobta a már fejlesztés alatt álló forgatókönyvtervemet, amelyen évekig dolgoztam. Ekkor indultak az SZFE-s tüntetések is. Azt éreztem, hogy azt az energiát, amelyet a csalódottság és a düh táplál bennem, valamilyen alkotómunkába kéne fektetni, nem pedig panaszkodni. Kitaláltam, hogy az általános iskolai élményeim adják majd a történet mankóját. Ezután kimaradt egy másfél év, mert elkezdtük készíteni a Közgyűlés című műsort a Partizánon Gulyás Mártonnal, amelynek az ötlete a járvány alatt fogalmazódott meg bennem. Ezt követően kezdtem el írni a forgatókönyvet, és eldöntöttem, hogy nyáron forgatni szeretnék. 

Itt vagyok című kisfilmedet Cannes-ban is bemutatták, és a 2015-ben megjelent Balaton Method is nagy sikert aratott. A filmterved visszautasítása után volt benned olyan késztetés, hogy most már így vagy úgy, de mindenféleképpen leforgatod a Fekete pontot?

Igen, miután a Nemzeti Filmintézet visszautasította a forgatókönyvtervemet, az volt az első gondolatom, hogy teljesen felesleges náluk pályázni. Úgy éreztem, ugyanaz történt ezen a területen is, mint minden más területen ebben az országban, hogy a hatalom bekebelezte, és leosztotta általuk irányítható haveroknak. Nem akartam feleslegesen a saját időmet húzni, és biztos voltam benne, hogy nem szeretnék több pályázatot benyújtani a Nemzeti Filmintézethez. Direkt olyan forgatókönyvben gondolkoztam, amelyet egy helyszínen, viszonylag kevés pénzből és gyorsan le tudunk forgatni. 

Ez az első fikciós nagyjátékfilmed, amelyet erősen inspirált a gyerekkorod, valamint a mai magyar közélet eseményei is, emellett generációs élményeket mesélsz el. Nevezhetjük klasszikus „Így jöttem”-filmnek a Fekete pontot?

Ha jól értelmezem a kifejezést, akkor nem egészen. A Fekete pontot nem a rendezői egó inspirálta elsősorban, hanem az, hogy elegem van, és valamit tenni kell. Beszélni kell arról, ami körülvesz minket, az ország ügyeiről és problémáiról. A szocializmus alatt volt kultúrája annak, hogy olyan filmeket készítettek a rendezők, amelyek a köz ügyeiről és a közérzetről szóltak. A lakásválságról például számos film készült abban az időszakban.

Nagyon hiányoltam az elmúlt évekből azokat a filmeket, amelyek azt mutatják be, hogy épp mi határozza meg a magyar emberek életét.

Nem okoskodva, valamilyen politikai ideológia felől ábrázolva, hanem a művészet oldaláról. Ha három vagy öt évvel ezelőtt kérdezed meg, hogy a Fekete pontot akarom-e leforgatni, akkor valószínűleg azt mondtam volna, hogy nem, mert jobban szeretném megmutatni a rendezői kvalitásaimat és a saját világlátásomat ahelyett, hogy egy társadalmi parabolát forgatnék. Ez a film a tehetetlenség frusztrációjából és egyfajta felelősségvállalásból született. 

Az oktatás erősen átpolitizált téma itthon. Nem féltél tőle, hogy egy ilyen polarizált országban sokakat elriaszt a moziból?

Ilyenen nem gondolkoztam. Szerintem a hithű kormánypártiakon kívül – akiket amúgy sem lehet elgondolkodtatni, meggyőzni egy másik álláspont érvényességéről – mindenki érti, hogy ami történik, nagyon problémás. Azt legalábbis talán senki nem gondolja, hogy az oktatási rendszerrel minden rendben van. Arra törekedtem, hogy ezt a kérdést úgy ábrázoljam, hogy azért ez ne egy politikai kinyilatkoztatás legyen, hanem egy olyan film, amellyel minél többen tudnak azonosulni, és ezen keresztül sok mindenkit meg tud szólítani. Hogy felhívja a figyelmet egy általános problémára, amelyről fontos lenne beszélni. De fontos volt az is, hogy a film ne csak az oktatás helyzetéről meséljen, hanem azon keresztül rólunk, az életünkről, az általános közérzetről, közhangulatról. A mozdulatlanság és tétlenség frusztrációjáról. 

Rév Marcell volt az operatőre az Itt vagyok című rövidfilmednek és a Balaton Methodnak is. Igazi katartikus egymásra találás érzés volt, hogy újra együtt dolgoztatok?

Katartikus volt, mert amióta ismerjük egymást, az egyetem első éve óta, minden filmemen vele dolgozom. Ő is nagyon várta, hogy végre elkészítsem az első fikciós nagyjátékfilmem. Beszéltünk róla, hogy ha megvalósul, akkor hazajön Amerikából, és ő lesz az operatőr. Olyan sok munkája van kint, hogy erre nem volt semmi garancia. Marcival a mai napig jó barátok vagyunk. Szavak nélkül is tudjuk, hogy mit akar a másik. Az amerikai írósztrájk miatt tudott egyébként hazajönni. Reklámokat és videóklipeket tudott volna forgatni kint, de lemondott ezekről a munkákról a Fekete pont miatt. Nagyon erős plusz volt a forgatás során, hogy újra együtt dolgozhattunk. 

Úgy indultatok neki a Fekete pontnak, hogy mindenképp filmre forgatjátok. Miért tartottátok ezt fontosnak? 

Sok oka volt. Marci Amerikában csak filmre forgat, az ott készülő produkcióknak ez nem jelent anyagi problémát. Kevesen tudják, de a Kodakkal közreműködve kifejlesztett egy új filmnyersanyagot is. Amikor kiderült, hogy haza tud jönni forgatni, a film egyik producere, Osváth Gábor is könnyebben mondta azt, hogy forgathatunk 16 mm-es filmre. A digitális formátum esetében sokkal többet kell kompenzálni, javítani, hogy szép legyen a kép. Ha filmnyersanyagra forgatunk, alapvetően van egy sajátos textúrája a képnek, nagyon szépen kezeli a színeket és a fényeket, nem minden éles. Ennek köszönhetően nem volt szükség olyan sok világítástechnikai eszközre és szakemberre, ezzel valamennyire kompenzáltuk a nyersanyag költségét. Emellett nem ment el idő azzal, hogy az átállások alatt órákig világítanak be egy jelenetet. A színészek sokat improvizáltak. Sokkal spontánabb módon tudtak játszani, annak köszönhetően, hogy nem vettük körbe őket statívokkal és lámpákkal. 

Fontos célja volt a filmnek, hogy megelevenítsük a gyermeklétet, ezt pedig vizuálisan, kompozícióban és fénykezelésben is vissza akartuk adni.

Marci mutatott egy képet a gyerekeiről. A fotónak van egy melankóliája, mert az a pillanat soha többet nem történhet már meg. A gyereklétnek is van egy ilyen folyamatos intenzitása, hogy minden pillanatnyi és csak egyszer történik meg, miközben egy életre szól. A filmnyersanyagra való forgatás is ilyen. 

A főszereplő fiút, Palkót a Berlinben élő, de magyarul beszélő Paul Mátis alakítja. Hogyan találtátok meg?

Fátyol Hermina és Holczer Sára voltak a film casting directorai. Elementáris mennyiségű melót tettek a produkcióba. A casting június közepén kezdődött el, és július végén már forgattunk. Hermina Budapesten és Berlinben él kétlaki életet, Paul Mátis pedig Berlinben élő magyar barátainak a gyereke.

Próbáltál valamennyit belecsempészni Palkó karakterébe az iskolás Szimler Bálintból? 

Nem. Palkó karakterét igyekeztük Paul Mátis személyiségéhez igazítani. Én annak idején rengeteget beszéltem, Palkó viszont kevésszer szólal meg. Pont emiatt nagyon izgalmas a karaktere, mert rengeteg titkot rejt a szeme, és nem tudjuk, mi játszódik le a gondolataiban.

Az iskolába frissen érkező tanárt, Juci nénit alakító Mészöly Annára hogyan esett a választásotok?

Annát távolról ismertem, az SZFE-n láttam játszani egy vizsgaelőadásban. Ha jól emlékszem, Holczer Sára dobta be először a nevét az ötletelések során. Már az első castingkörben behívtuk. Tudtuk, hogy nagyon intelligens színésznő, aki finom eszközökkel dolgozik, és nagyon erősen jelen tud lenni egy helyzetben. Nemcsak a színészi játékot kerestük a válogatás során, hanem ezt az erős jelenlétet. 

Húsz-huszonöt állami általános iskolát néztetek meg, hogy megtaláljátok a tökéletes helyszínt. Végül mi alapján választottatok?

Paneliskolát kerestünk, nem egy századfordulós épületbe költöztetett intézményben gondolkoztunk. Fontos volt, hogy meglegyen benne a gyermeki hangulat. Szabályos formák után kutattunk, amelyek vizuálisan jól mutatnak. Olyan iskolát szerettünk volna találni, amelyet az ország bármelyik területén el lehet képzelni. Amit választottunk egyébként egy kifejezetten jó állapotú intézmény ahhoz képest, amilyeneket megnéztünk, tele van szeretettel, amelyet a vezetőség, tanárok és a szülők raknak bele. 

Mondtad egy interjúban, hogy sokat beszéltetek arról Marcival, hogyan tudnátok visszaadni a filmmel, hogy milyen volt gyereknek lenni. Újraéltétek a gyerekkorotokat a forgatás alatt?

Egy kicsit igen. A szünetekben néha kosaraztunk, fociztunk. Amikor az ember visszakerül egy iskolai közegbe, és meglát egy labdát, nem bírja ki, hogy ne dobja rá a kosárra. Huszonöt gyerek volt ott végig körülöttünk majdnem mindennap, így egy kicsit mi is gyerekké váltunk. Nagyon jó érzés volt.

Bár a Fekete pont rengeteg régóta fennálló problémára rámutat az oktatással kapcsolatban, közben egy nagy adag vidámság és nosztalgia is árad a filmből.

A gyereklét ilyen. A rossz minták és a nehézségek tudattalanul épülnek be az ember emlékeibe. Ami a nosztalgiát illeti, tulajdonképpen nem változott semmi az elmúlt harminc évben. Mitől változott volna, semmilyen változásra irányuló törekvés nem történt. Az iskolák ugyanúgy néznek ki, a szellemiség ugyanaz, a tanárok és a gyerekek viszonyrendszerét meghatározza a tekintélyelvűség, és ugyanazok a minták öröklődnek tovább.

Semmilyen igény nem született arra az elmúlt száz évben, hogy bármilyen módon megreformálják ezt a poroszos oktatást, és például csökkentsék azt a tananyagmennyiséget, amelyet próbálnak letuszkolni a gyerekek torkán.

Fentről nem változtattak ezen a szemléleten, az emberek pedig öröklik tovább, amit tanultak. Részben azért, mert olyanok mennek tanárnak, akiknek gyerekként tetszett ez a rendszer, másrészt azért, mert ha egy fiatal tanárnő bekerül egy iskolába, és jó reményekkel indul, előbb-utóbb bedarálja a rendszer, vagy rájön, hogy csak akkor tud érvényesülni, ha azt teszi, amit körülötte mindenki más is. 

A Fekete pont premierje a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon volt. Mennyire ismert rá a saját oktatási rendszerére és társadalmi reflexeire a fesztivál közönsége? 

Sajnos csak néhány szakmabelivel és újságíróval tudtunk beszélni a fesztiválon, de ők meglepően pontosan értették azt a helyzetet, amelyet a Fekete pont bemutat. Sőt, hál’ istennek még a finomabb árnyalatokat is. 

 „A filmet elsősorban nem a művészi önmegvalósítás motiválta részemről sem, sokkal inkább egyfajta társadalmi felelősségvállalás” – említetted korábban. Milyen társadalmi reakciókra számítasz? 

Egy film képes rá, hogy felkeltse az érdeklődést egy téma iránt, és párbeszédet indítson. Ha beszélnek róla, az már jó, különösen egy olyan országban, mint a miénk, ahol kevésbé van jelen a párbeszéd. Jó lenne, ha senki nem határolódna el ettől a dialógustól, nem érezné magát felsőbbrendűnek. Örülök, ha párbeszédet kezdeményez arról, hogy hogyan bánunk a gyerekeinkkel. Másrészről remélem, a film második fele felveti a kérdést, hogy nekünk milyen felelősségünk van ebben a helyzetben. Hogy Juci tétlensége idegesítő lesz, és ezen keresztül a saját viselkedésünkkel kapcsolatban is tükröt tud mutatni. Sokszor a barátainktól is azt halljuk, hogy ne csináljuk ezt vagy azt, mert úgysem történik semmi. Teljesen más lenne a helyzet az országban, ha nem a „ha nem szól szám, nem fáj fejem” attitűdöt követnék az emberek.

Van újabb filmterved?

Igen, de az is tervben van, hogy egy időre visszamegyek Amerikába. Hogy milyen filmet szeretnék készíteni, azt az is meghatározza, hogy hol élek a világban, és kihez akarok beszélni. Az új filmtervemet Amerikában szeretném megvalósítani. Elkezdtem írni, és szeretném minél előbb befejezni, hogy tudjak vele házalni.

A Fekete pont szeptember 19-től látható a mozikban a Mozinet forgalmazásában.