Amerikai apokalipszis – Kritika a Polgárháború című filmről

A posztapokaliptikus film disztópikus valóságában Amerika államai egymás ellen fordulnak, ami véres modern kori polgárháborúhoz vezet. A korábbi kormány már a végnapjait éli, az elnök pedig a Fehér Házban bujkálva készül az utolsó ütközetre. Egy csapatnyi újságíró, felismerve a helyzetben rejlő kivételes – bár korántsem veszélytelen – lehetőséget, még a harcok lezárulta előtt igyekszik eljutni Washingtonba, hogy megkíséreljék meginterjúvolni a bukott politikust. A hadműveleti területté változott országon keresztül vezető út ugyanakkor a fizikai fenyegetettségen és az élet-halál szituációkon túl számos olyan lelki megrázkódtatással és ideológiai ellentéttel is szembesíti a résztvevőket, amelyek alapvetően formálják át a riporterek önmagukról alkotott képét, valamint közvetítésük jellegét.

Posztapokaliptikus re-reneszánsz

A történet számos elemében inspirálódik Joseph Conrad híres regénye, A sötétség mélyén metaforikus utazásnarratívájának gondolatvilágából. Ahogy a mű alaphelyzetét korábban feldolgozó filmadaptáció, az Apokalipszis most a vietnámi háborúra vonatkoztatta az eredetileg Kongó őserdőiben játszódó cselekményt, úgy a Polgárháború is az Egyesült Államok lelkiismeretének mélyére kalauzol, miközben kortárs konfliktusok kapcsán idézi fel Conrad szellemiségét. Hiszen az 1960–70-es évek fordulóját meghatározó, hollywoodi reneszánsz néven ismert filmművészeti korszak épp olyan társadalmi és politikai feszültségek hatására jött létre, mint amilyen tapasztalatok ma is jellemzik az USA közhangulatát.

A 70-es évek általános kiábrándultságát eredményező problémák közül számos vált az elmúlt évtizedben ismét aktuálissá. A különböző intézményrendszerekbe és az állam nyújtotta stabilitásba vetett hit rendszeresen megrendül, ahogy a közhivatalokat betöltő személyek tisztessége folyamatosan megkérdőjeleződik, a korrupció pedig utat tör magának. Nemcsak a rasszista és kirekesztő ideológiák válnak sokak számára népszerűvé, hanem az olyan megosztó politikusok is, mint Donald Trump, aki éppen a büntetőjogi felelősségre vonás elkerülése érdekében lemondó Nixon elnökre emlékeztető módon került bíróság elé. A társadalmi egyenlőség eléréséért harcoló korábbi radikális és hippimozgalmak bukásának mintájára ráadásul a mostani emberjogi megmozdulások, valamint a politikai korrektséget hirdető ideológiák is egyre inkább szélsőséges boszorkányüldözésekbe torkollnak, és az eltörlés kultúrája felé haladnak.

Mindezen krízishelyzetekre reagálva a filmkészítők előszeretettel nyúlnak vissza inspirációkért a hasonló impulzusokra reflektáló hollywoodi reneszánsz alkotásaihoz.

Egyes produkciók konkrét filmek előtt tisztelegnek, mint A komédia királya hommage-aként készült Joker, vagy a 2001: Űrodüsszeia meditatív stílusát alkalmazó Ad Astra – Út a csillagokba, míg számos korabeli franchise-hoz (például Az ördögűző, a Shaft, a Mad Max és A majmok bolygója) készült friss folytatás is az elmúlt években, mivel az ezek eredeti koncepcióiban megfogalmazott kritikai meglátások újfent relevánsakká váltak. Mindezek mellett pedig több szerzői mű készült, például az Everybody Wants Some!!, az Úriember revolverrel, a Volt egyszer egy… Hollywood, a Licorice Pizza, a Maestro vagy a Late Night with the Devil, melyek nemcsak a 70-es években játszódnak, hanem a tematikusan megjelenített korszak alkotásainak jellemző formavilágát, cinikus hangvételét, önmagukat kereső hőseit és visszatérő társadalmi felvetéseit is megidézik.

Polgárháború – hivatalos szinkronizált előzetes

Alex Garland szintén gyakran foglalkozik átfogó szociális és egzisztenciális kérdésekkel a világvégét és különböző posztapokaliptikus jövőképeket felvázoló forgatókönyveiben (28 nappal később, Napfény, Ne engedj el, Dredd), míg rendezőként filmjeivel előszeretettel fókuszál egy-egy konkrét, emberiséget fenyegető vagy létmeghatározó aktuális jelenségre. Az Ex Machina a mesterséges intelligencia által felvetett új perspektívákat prezentálta, az Expedícióban a természeti kölcsönhatások kerültek előtérbe, az Ők a nemek közötti viszonyok alakulását kutatta, a Polgárháború pedig az újságírás, a hírközlés, tágabb értelemben a média (és a film) kommunikációs funkcióira hívja fel a figyelmet, miközben a hollywoodi reneszánsz jellegzetes zsánere, a road movie elveszettséget és bizonytalan sodródást kifejezni képes műfaji kereteivel érzékelteti a szakma jelentőségét vesztett helyzetét és kortárs megítélését.

Már nem az elnök emberei

A Polgárháború újságíró szereplői hivatásuk társadalmi jelentőségét igyekeznek bizonyítani azáltal, hogy még várható kivégzése előtt felelősségre vonják az elnököt, így utazásuk fizikai célja egyúttal metaforikus, kulturális súllyal is bír. 

A sajtókülönítmény tagjainak demográfiailag sokszínű összetétele ráadásul a szituáció modellszerűségét erősíti, a közöttük feszülő ellentétek pedig kurrens konfliktustípusokat emelnek ki.

Joel (Wagner Moura) latino férfiként folyamatos visszautasításokban és kudarcokban részesül, miközben – szó szerint és átvitt értelemben is – vezető pozícióját próbálja érvényre juttatni a kocsi sofőrjeként és a csapat szószólójaként. Az idős, fekete Sammy (Stephen McKinley Henderson) és a fiatal Jessie (Cailee Spaeny) hangsúlyozottan a hátsó ülésen kapnak csak helyet, noha előbbi tapasztalatai és utóbbi lelkesedése alakítják leginkább az eseményeket. Kiszolgáltatott helyzetükben egyaránt kell megbirkózniuk generációs és szakmai konfliktusokkal, de Jessie ezeken felül még Joel kéretlen szexuális közeledéseit is el kell viselje.

A média változó világának kihívásai ugyanakkor az elismert harctéri fotóriporter, Lee (Kirsten Dunst) karakterét érintik leginkább. Ő még megtapasztalta a Sammy karrierjét meghatározó szakmai integritást és megbecsülést, mostanra viszont azon válságos körülmények között kénytelen eligazodni, amelyekben Jessie felnőtt. A két nő hozzáállása ennek megfelelően eleinte teljesen különbözik egymástól, az újságírás ellentétes felfogását képviselik: Lee végtelenül objektív a témákkal szemben, és sosem avatkozik a történésekbe, míg Jessie lelkiismereti kérdésként tekint saját szerepére és bevonódásának szükségességére, így gondolkodás nélkül veti bele magát az események sűrűjébe. Az út alatt azonban olyan benyomások érik őket, amelyek hatására felfogásuk teljesen megváltozik, értékrendjük pedig felcserélődik.

Lee akaratán kívül lassan pártfogásába veszi fiatal kollégáját, aki egyre inkább azonosulásra és együttérzésre készteti, miközben Jessie mentora hatására fokozatosan sajátítja el azt a normaadó, távolságtartó, már-már érzéketlenül rideg magatartást, amelyet a film is érvényesít ábrázolásmódjában. 

Hiszen Garland alkotása végletesen semleges szemszögből prezentálja a felvetett társadalmi krízishelyzeteket.

Ez már abból látszik, hogy a kormány ellen fellépő két amerikai állam a köztudottan demokrata Kalifornia és a republikánus nézeteiről ismert Texas, melyek valószínűtlen szövetsége a készítők célzott pártatlanságára hívja fel a figyelmet. A Polgárháborúban látott fegyveres konfliktusokért ugyanis minden oldal hasonlóan felelős. Ezek hátterébe azonban egyáltalán nem enged betekintést a történet, noha éppen ennek kifejtése árnyalhatná a sokadszor látott háborúellenes állásfoglalást. Az utazásnarratíva epizódjai csupán a főszereplők jellemváltozásának ágyaznak meg, és a karakterek benyomásaira fókuszálnak a találkozások során a velük szemben felbukkanó alakok motivációi és az általános fenyegetettség kiváltó okainak részletezése helyett, amitől a látványos megoldások is gyakran általánosító kliséknek érződnek.

A polgárháború esztétikája

Garland – riporter hőseihez hasonlóan – mindössze hatásosan kíván megörökíteni egy lehetséges, vészjósló közállapotot, bármiféle mélyreható alkotói kommentár hozzáfűzése nélkül. Ennek megfelelően a Polgárháború leghatásosabb képsorai olyan felvételeken mutatják be az Egyesült Államok belterületén zajló fegyveres harcokat, amilyeneket korábban leginkább a közel-keleti háborús zónákban játszódó filmekben lehetett látni. Rob Hardy operatőr tényleges haditudósításokat idéző kézikamerás beállításai, a zaklatott ritmus, valamint a képen kívüli hanghatások és a folyamatos fegyverropogás zörejei kiismerhetetlen káoszt teremtenek, melyben a láthatatlan árnyékellenség bárhol és bárki lehet, vagy talán nem is létezik. Hiszen a harcok értelmetlenségében már nincs valódi oka a konfliktusoknak Amerika önmagával vívott háborújában.

A dermesztő csatajelenetek ráadásul még hátborzongatóbbá válnak a cselekmény domináns részét kitöltő meditatív utazás kétséges nyugalmával kontrasztba állítva.

Ahogy a megszokott hétköznapok egy pillanat alatt életre-halálra szóló küzdelmekbe fordulhatnak a levegőben lógó konfliktusok súlyosbodása esetén, úgy a film is hirtelen vált a szakmai közösség már-már családiasan bensőséges epizódjairól a feszült atmoszférájú, nyers akciójelenetekre. Az ellentétes hangulatok keveredéséből adódó szorongató bizonytalanságot a nosztalgikus slágerekkel aláfestett kegyetlenségek, a különböző ikonikus nevezetességek és az amerikai nagyvárosi miliő pusztuló látképei, a legnagyobb háborús kavalkádok nyüzsgése közben pillanatokra beálló csend, valamint a naturalista stilizációkban gazdag erőszakábrázolás felkavaró természetessége érzékeltetik.

A kifejezésmód elrettentést hangsúlyozó attitűdje ugyanakkor még a film főszereplője szerint sem célravezető. Lee bármennyi hadszíntérről tudósított már, fotói nem akadályozták meg az újabb háborúk kitörését. Míg Az elnök emberei újságírói aktívan alakították a politikai színteret a 70-es években Nixon elnök illegális tevékenységeinek leleplezésével, addig a Polgárháború riporterei kizárólag megfigyelnek, és az aktuális állapotok megörökítésével reagálnak az eseményekre. A karakterek számára az érzelmi bevonódás egyet jelent a halállal, az ilyen mértékű cinizmus ugyanakkor rendkívül távolságtartóvá teszi a látottakat. 

Lee és rajta keresztül Garland alkotói tevékenysége ugyanis pusztán szubjektív dokumentációja a fennálló problémáknak, képeik mindössze a kollektív lelkiismeret materializációi.

A film az újságíró szereplőkhöz hasonlóan azt kívánja hangsúlyozni pártatlanságával, hogy a háborúnak kizárólag vesztesei vannak. A fegyveres erők gyakran azt sem tudják, kire lőnek, csupán fenntartják az értelmetlen hadiállapotot, a céltévesztett riporterek pedig végül nem is kívánják érdemben felelősségre vonni a konfliktus kirobbanásáért hibáztatott elnököt, megelégszenek a választ sem váró, önigazoló kérdésfeltevéssel Alex Garland szenzációhajhász szembesítése során. Így az Egyesült Államok elnökválasztási évében bemutatott Polgárháború – hatásos formai megoldásain túl –, különösen a valós politikai események tükrében, erőtlen társadalmi reflexiókkal szolgál.