A rajongói megszólalás lehetőségei – Kritika Torbó Annamária Fikció, transzmédia, aktivizmus című könyvéről

A Harry Potter az elmúlt közel három évtized egyik legnagyobb hatású popkulturális franchise-a, jelentősége, idézettsége szinte csak a Star Warséhoz mérhető. Máig szinte lehetetlen úgy sétálni egy világvárosban, hogy ne találkoznánk egy merchandise-terméket viselő rajongóval, ráadásul a 2026-ra ígért új sorozat hírére a hype ismét új erőre kaphat a közeljövőben. A J. K. Rowling-univerzumhoz történő hozzászólásnak tehát mindig van tétje, hiszen máig rengeteg olvasó és néző populáris kultúrához való viszonyát határozza meg. Torbó Annamária kezdeményezése magyar kontextusban azért kifejezetten üdvözlendő, mert felismeri, hogy a populáris média franchise-ok elemzéséhez a szokásosnál árnyaltabb, több diszciplínát egyesítő megközelítésmódra van szükség, amely ez esetben elkalandozik a társadalomtudományok, a részvételiség és a rajongókutatás irányába is.

Az általánostól a saját felé

A Fikció, transzmédia, aktivizmus – Egy Harry Potter-rajongói közösség kulturális és részvételi politikái című, a SziF Könyvek gondozásában megjelent kötet egyik fontos tétje, hogy megtalálja a népszerű franchise-okhoz való tudományos hozzászólás megfelelő módját.

Az elmúlt években a magyar kulturális szakmai diskurzusokban is egyre elfogadottabbá vált a felvállaltan szubjektív, rajongói nézőpontból történő megszólalás.

Az évi néhány kötetre szorítkozó hazai filmes könyvkiadást felpezsdítették Lichter Péter 52 filmes könyvei, amelyek – annak ellenére, hogy a szerzőnek tudományos igényű művei is vannak – szubjektív válogatással, a „cinefil” (filmek iránt élénken érdeklődő, a különlegességekre nyitott) rajongó lelkesedésével bevallottan szélesebb közönséghez szólnak. Ahogy Torbó Annamária is kiemeli, angolszász kontextusban ennek a megközelítésnek a leírására külön terminus is született: ez az acafan („academic fan”). A kifejezés rámutat az akadémiai és a rajongói pozíció összefonódására, a kettő dinamikus együttműködésére – még ha a fogalom teoretikusai arra is felhívják a figyelmet, hogy természetesen az akadémikus szerep dominál.

Torbó felvetése remek, ez a szerepmeghatározás valóban izgalmas új irányokat jelölhetne ki a magyar elemzők számára (és talán közelíthetné őket szövegeik valódi közönségéhez). Ugyanakkor ez az értelmezői pozíció csak a bevezetőben, a témaválasztás megindoklásánál jelenik meg hangsúlyosan (később leginkább a rajongói szövegekben, terminusokban való jártasságban érhető tetten), pedig izgalmas szemponttal gazdagíthatta volna a könyv egészét is.

Transzmediális keret

A könyv megértésének szempontjából fontos kiemelni, hogy a szerző a Harry Potter-univerzumot transzmediális keretben értelmezi. Ez az elemzési stratégia a magyar kultúratudományos diskurzusban is egyre nagyobb szerephez jut. Azon a belátáson alapul, hogy a médiakonvergencia korában a médiaszövegeket változatos módon, hálózatos formában kapjuk, így ha ezeket a komponenseket egymástól függetlenül elemezzük, könnyen leegyszerűsítő, pontatlan megállapításokhoz juthatunk. A transzmediális hálózatok legtipikusabb példája a Star Wars- és a Marvel-franchise, hiszen ezek esetében filmek, sorozatok, könyvek és képregények együtt alkotják az univerzumot. A Harry Potter világában a transzmedialitás jelentősége az elmúlt években nőtt meg. Míg Rowling regényfolyamai és az eredeti filmadaptációk jól elkülöníthető esztétikai egységek voltak, az azóta elindult Legendás állatok filmszéria, Az elátkozott gyermek című színdarab, az HBO Max által készített, a hírek szerint 2026-ban bemutatásra kerülő streamingsorozat és a 2023-ban megjelent Hogwarts Legacy videójáték már jelentősen bővíti a varázsvilágot alkotó tartalmak és médiumok tárházát.

Ahogy korábban is említettem, a transzmediális keret egyre elfogadottabbá válik az itthoni elemzésekben is (lásd például Keserű József Lehetnek sárkányaid is című könyvét vagy a Fejes Richárd és Gregor Lilla által szerkesztett Transzmédia kötetet). Torbó Annamária azonban ezt a szempontot nemcsak elméleti megfontolásként alkalmazza, hanem elemzésének egyik legfontosabb szempontjává teszi. Szisztematikusságában tehát unikális ez a könyv, mert egy populáris franchise teljes körű transzmediális elemzésére itthon alig-alig vállalkoztak korábban.

Érdekek, pozíciók erdejében

2016-ban, Donald Trump első elnöki kampányának csúcsán Diana Mutz publikált egy tanulmányt, amelyben a Harry Potter rajongóit olyan értékek alapján állította szembe az amerikai politikussal, mint a tolerancia és ezzel összefüggésben a különbözőség tisztelete, az erőszakellenesség, illetve az autoritástól való félelem. A kutatás empirikus bizonyítékát szolgáltatta annak, amiről egyébként korábban is bőséggel szóltak munkák: a népszerű film- és könyvsorozatok jelentős ideológiai tartalommal rendelkeznek, orientálják a befogadókat. Szisztematikusan végiggondolva nem is nehéz belátni, hogy a Harry Potterben bőven van politika. A mugli–varázsló ellentét értelmezhető a származás, adott esetben a rasszkonfliktusok reflexiójaként, a varázsvilágban megjelennek az osztálykülönbségek (ez egyébként továbbra is alultárgyalt szempont, Torbó kötetében is csak említés szintjén jelenik meg), az egész regény- és filmfolyamot áthatja a másság elfogadásának üzenete és az önkény megvetése.

Legalábbis ezt gondoljuk, ha csak távolnézetből tekintünk a varázsvilágra. Torbó elemzése viszont meggyőző erővel mutat fel olyan példákat, amelyek jelentősen árnyalják a képet. Az egyik legizgalmasabb ilyen eset a Cho Chang karaktere körül kialakult vita. A lány a film- és a könyvsorozat több epizódjában is feltűnik, nagyobb figyelmet viszont csak akkor kapott, amikor romantikus kapcsolata alakult ki a főszereplő Harry Potterrel. 2013-ban egy spoken word művész, Rachel Rostad Cho Chang nevében írt képzeletbeli levelet címzett J. K. Rowlignak, amelyben arra hívta fel a figyelmet, hogy a Harry Potter sorozat káros reprezentációs mintákat követ az ázsiai nők marginalizálásával és egzoticizálásával, majd arra is kitért, hogy privát életünket is befolyásolja, ha kritika nélkül fogadjuk el ezeket a mintákat. Rostad később egy videóban reagált az őt ért kritikákra, amelyben lényegében Torbó könyvének egyik fő állítását is megfogalmazza: „lehet valami olyasmit is kritizálni, és olyanról is kritikusan gondolkodni, amit valaki nagyon élvez és szeret”.

Kinek a története?

Ez a vita már egyértelműen mutatja a rajongók igényét az önálló interpretációk felállítására, de e szempontból még jelentősebbek a J. K. Rowlinggal kapcsolatos kritikák. Torbó Annamária könyve három esetet tárgyal részletesen: a „fekete Hermione” problematikáját (Az elátkozott gyermek című színdarabban egy fekete bőrű színésznő, Noma Dumezweni játszotta a karaktert), Dumbledore homoszexualitásának kérdését, illetve Rowling transzneműekkel kapcsolatos nyilatkozatait, valamint az ezekre adott reakciókat. Számunkra most nem is annyira Rowling mondatai érdekesek, hanem az ezeket a vitákat jellemző dinamika. A Fikció, transzmédia, aktivizmus legfontosabb tanulsága, hogy az egyoldalú szerző–közönség elválasztás nem alkalmas a populáris kultúra jelenségeinek leírására. Ma már ez az együttműködés sokkal kétirányúbb: a rajongók jogot követelnek arra, hogy beleszólhassanak kedvenc történeteik alakulásába, a szerzők pedig gyakran tudomásul veszik, beépítik ezeket az igényeket. Jó példa erre, hogy egy másik fantasy, a Trónok harca utolsó évadában például számos olyan történetelem volt (például a Clegane testvérek összecsapása), amely korábban népszerű fanfictionként is létezett. A kortárs kulturális diskurzusok egyik legfontosabb kérdése a szerző–mű–közönség hármasság hierarchiája, együttműködése, ezek esetleges elválaszthatatlansága. A Torbó által említett cancel culture problémájának mélyén is ez a kérdés húzódik meg (természetesen az etikai dimenzió mellett): hogyan képzeljük el szerző és mű viszonyát, hol helyezkedik el ebben a relációban a közönség, el tudjuk-e választani a befogadási módjainkat a szerző megítélésétől.

A Torbó által elemzett három eset egy nagyon fontos ellentmondást is jól reprezentál. Míg Hermione és Dumbledore esetében Rowling önkényessége, karaktereinek utólagos „kiegészítése” a kritika tárgya, addig a szerző transzneműekkel kapcsolatos kijelentései kapcsán néhányan az egész varázsvilág „beszennyeződéséről” írtak.

A rajongók tehát egyrészről hozzá szeretnének tenni az univerzumhoz, szeretnének saját értelmezéseket létrehozni, másrészt viszont a szerző – akár a művektől függetlenül megfogalmazott – gondolatait az egész történetre érvényesnek tekintik.

Nem tudják elválasztani a művet annak megalkotójától, támadva érzik korábbi élményüket.

Torbó Annamária kötete végül az elméleti megfontolások és a közéleti ügyek ismertetése után a hazai és nemzetközi rajongói közösségek felépülését, felépítését és aktivitását vizsgálja. Torbó kutatásának fontos részét képezik azok az interjúk, amelyeket a Harry Potter Hungary csoport vezetőivel készített. A szerző a rajongói identitás mellett arra is kíváncsi volt, hogy az adminisztrátorok milyen előtörténettel érkeztek a csoportba, felfejthetőek-e esetleg olyan mintázatok, amelyek összekötik a Harry Potter Hungary vezetőit. Torbó ezeket a beszélgetéseket kvalitatív módszerrel elemezte, azaz a szövegek minél több szempontból történő interpretációjára törekedett. A kötet fontos eleme az említett csoportban megosztott tartalmak, kommentek elemzése is, mégpedig a diskurzuselemzés módszerével, a rajongói mintázatok feltérképezésére pedig egy online kérdőívet is alkalmazott a szerző. Torbó az interjúk és a kérdőívek segítségével nemcsak arra világított rá, hogy milyen (jellemzően a klasszikus liberális értékekhez közelítő) politikai preferenciák jellemzőek a közösségben, hanem a magyar csoport adminisztrátorainak bemutatásával komplexebb képet rajzol a közösségek működéséről, az ezeken belül létrejövő konfliktusokról. Torbó elemzése tehát azáltal válik teljessé, hogy a rajongókat nem egy homogén masszaként képzeli el, hanem figyelmet fordít individualitásukra, előtörténetükre és cselekvőerejükre.

Továbbgondolási lehetőségek

Ahogy a bevezetőben is említettem, Torbó Annamária könyve fontos vállalás. Különböző diszciplínákat eredményesen egyesítve, módszertanilag támadhatatlan módon végzi el egy népszerű franchise és a hozzá kapcsolódó közösségek, aktivitások strukturált elemzését. Alapozó munkaként tehát elsőrangú, ám több ponton is érződik, hogy az adott témakör további kutatásra is érdemes lehet, például a korábban említett szerző–közönség viszony esetében. Emellett olyan kiegészítési lehetőségek is felmerülhetnek, mint például a varázsvilágon belüli konkrét hatalomtechnikai eszközök és politikai gyakorlatok (erről érdemes megnézni a Partizán videóját) bemutatása és relevanciája a rajongói közösségekben, vagy a történet tágabb értelemben vett ideológiai tartalmai (gondolok itt például arra, mit állítanak a könyvek és a filmek az egyéni boldogulásról, a siker összetevőiről). A fanservice szempontjából az HBO Maxen 2022 elején megjelent Harry Potter-találkozó is izgalmas lehetett volna, hiszen a fogyasztói és vállalati érdekek érdekes egymásra hatása figyelhető meg az ilyen tartalmakban – persze lehet, hogy az eredetileg disszertációnak készülő kutatás időbeli és terjedelmi kereteibe ez már nem fért bele.

Torbó Annamária a bevezetőben kiemeli, hogy könyvével szélesebb közönséghez szeretne szólni, s ez összességében sikerült is. Ennek oka a jól érthető, könnyen hozzáférhető megközelítésmód és a kortárs vitákhoz való érdemi hozzáállás. A mű résztémái pedig mindenképpen továbbgondolásra érdemesek, további lökést adhatnak a hazai popkultúra-kutatásnak.