„Futball és nem foci” – Benedek Szabolcs prózája a legújabb Kortársban

Nem köszöntem el tőle. A könyvbemutató véget ért, de én egy darabig még ott tébláboltam a rendezetlenné vált széksorok között, mintha a megmaradt pogácsák és aprósütemények utolsó darabkái érdekelnének, vagy inkább mintha rátarti módon továbbra is fürdőzni akarnék a sikerben – abban, amely nem az enyém volt, vagy legföljebb kisebb részben, az érdeklődés neki szólt. A kiadó zártkörű bemutatót szervezett, vagy mondjuk inkább így: sajtótájékoztatót, meghívott újságírókkal és más vendégekkel. Például azokkal a játékosokkal, akiknek Gyuri bácsi a hosszú pályafutása során nem csupán az edzőjük volt, de különösen közel álltak hozzá. Figyeltem ezeket az embereket, akik közül számosan ugyancsak kamaszkorom hőseinek számítottak, néztem, ahogyan fotózkodnak és fotózzák őket, autogramot osztanak, az újságíróknak meg egymásnak mondanak még egy-egy zárszónak szánt mondatot, közben a szemem sarkából érzékeltem, hogy Gyuri bácsi a családjával együtt távozik. Igen, akkor utánaszaladhattam volna, és mondhattam volna neki egy istenhozzádot. Mégse tettem.

Az ember hiú és kicsinyes, az utolsó pillanatig fürödni akar abban is, ami nem az övé.

[…] Az elején kicsit ideges volt, legalábbis később így mesélte anyám, amit én nem vettem észre, talán mert mindig is érezni véltem rajta egyfajta soha nem múló feszültséget, már akkor is, amikor még csupán a tévében láttam, a válogatott kispadján ülve, és miközben a közönség meg a riporter versenyt ünnepelt a braziloknak lőtt magyar gólok nyomán, ő továbbra is enyhülni képtelen vonásokkal, összehúzott szemekkel, barázdált arccal figyelte a történéseket. Később viszont többször láttam fölszabadultan nevetni is, azt is elmesélte, bele is írtam az életrajzi könyvbe, hogy mulatni és nótázni is szeret, miközben bizonyos pontokon ekkor sem akart, nem tudott fölengedni.

„Az a kibaszott érzékenység” – emlegette, amit egyesek előszeretettel aposztrofáltak úgy, hogy a Mezey egy sértődékeny, nehéz ember,

akivel nagyon kell vigyázni, nem mindegy, mit mondunk neki, mert képes egy életre megharagudni.

[…] Kikötötte, hogy trendek ide, kiadói elvárások oda, ne a mostanság szokásos módon szülessen az életrajz, úgy, mintha ő írta volna meg. Maradjunk csak az én elbeszélői nyelvem és horizontom, az egyes szám harmadik személy mellett. Szabad kezet adott abban is, hogy kicsit azt is beleírjam, én milyennek látom őt. A forgatókönyv hétről hétre nagyjából egyformán alakult. Néhány kivételtől eltekintve vonattal mentem, délután lecsíptem valamennyit a hivatali munkaidőből, és a Déliben fölszálltam az egyik zónázóra. A vasútállomáson várt, többnyire ugyanannak az oszlopnak támaszkodva, kapucnival a fején. Ahogy haladtam feléje, két dolog járt a fejemben. Egyrészt az, hogy azok, akik most elsietnek mellette a peronon, vajon észrevették-e, hogy a magyar futball egyik formálója és meghatározó alakja, egy korszak és egy generáció hőse mellett haladnak éppen el. (Futball, és nem foci. Hitt benne, hogy a futball halálosan komoly dolog, nem focizhatjuk le. Az egyik fejezetnek eredetileg azt a címet adtam, hogy „Csuka helyett keszeg”, utalva arra, hogy a játékos-pályafutása befejezésekor több ideje maradt egyik szenvedélyére, a horgászatra. Méltatlankodott, hogy a futballal nem viccelünk.) A másik, ami a fejemben járt, az volt, hogy ama generáció tagjaként, akinek a világra eszmélése egybeesett a Mezey-csapat szárnyalásával, gondoltam-e én valaha is arra, hogy négy évtizeddel később a rajongva tisztelt hősöm fog hétről hétre várni rám ezen a kicsiny, kopott, dísztelen és jellegtelen állomáson, hogy aztán az autójába ülve, úton a házuk felé – immár egy életre megtanultam, hogyan kell kikerülni a behajtani tilos táblát – máris mesélni kezdjen, meg se várva, hogy leüljünk a szokásos helyünkre, a nappaliban az L alakban elhelyezett kanapéra, ahol Zsuzsa néni csodálatos sajtos rúdja várt arra, hogy előrángassam a szakadozott, rojtos szélű hátizsákomból a laptopot, és sietve elkezdjem gépelni, amit Gyuri bácsi mond, nehogy lemaradjak valamiről…?

Hú, de hosszú kérdés lett… Megválaszolni annál egyszerűbb. Dehogy is gondoltam. Patetikusan hangzik, ám akkor is úgy van: ma is nehezen hiszem el.

Valaki azt mondta, egyszer erre a könyvemre leszek a legbüszkébb: egy zárkózott, végtelenül érzékeny, önmagával és a környezetével szemben is maximalista és sok tekintetben

bizalmatlan ember nyílt meg előttem, és mesélte el az életét, úgy, hogy közben őt és az érzéseit is megismerhettem. Legalábbis azok egy részét. Mert volt, amiről nem beszélt. A betegségéről sem.

Tudtam, hogy kezelésekre jár, néha, amikor időpontot egyeztettünk, jelezte, hogy az nem jó, orvoshoz kell mennie. Óvatosan kérdeztem, mi a baj, anyám az egészségügyben dolgozik, hátha kellenek kapcsolatok, tudjuk, hogy megy ez. A szokásos fanyar mosolyával legyintett: „Most találják ki, Szabolcskám, hogy miben halok meg.” Utólag döbbentem rá, miért volt neki fontos ez a könyv. És egyszeriben sürgős is. Minden zárkózottsága ellenére, ha az utolsó pillanatban is, de meg akarta mutatni a világnak magát. Hiába én írtam, én voltam a toll, mindig úgy emlegette: „a könyvem”. Elfogadtam, persze, hogy az övé. Egy idő után amúgy is egy srófra járt az agyunk. Már kész volt a kézirat, amikor elárulta, hogy eleinte azt gondolta, a felénél abba fogjuk hagyni. „Mert engem senki nem értett meg soha, Szabolcskám. De látod, te megértettél.” Szabadkoztam, hogy egyszerűen leírtam mindazt, amit elmondott, a kanapén ülve, előttünk a Zsuzsa néni által lefőzött teával és az utánozhatatlan sajtos rúddal, amelyhez hasonlót ebben a műfajban még tényleg nem ettem soha.

A novella teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat friss lapszámában a 9. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, a Magyar Napló Könyvesboltban és a Ludwig Múzeum shopjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.