Miért van szükség a folyóiratokra?

Tudjuk, hogy az emberek közötti kommunikációs kapcsolatok állandóan változnak, mindig szükség volt és ezután is szükség lesz olyan formákra és olyan szellemi kommunikációs teljesítményekre, amelyek az átgondolt, érzékeny, megfontolt véleményeket, a bölcs reflexivitást helyezik előtérbe. Ha ez kiveszne a világból, akkor csak pörgős, pillanatnyi élményekben élnénk, a kommunikáció csak másodpercnyi impulzusokból állna (az online világ nagy részének működése egyébként efelé közelít), az életünkön két pillanat alatt keresztülrohannánk, sőt, a felfokozott inger-válaszreakció működés még biológiai életünket is lerövidítené. Emberi létezésünkhöz szükség van az ember biológiai tempójához igazított élményszerzésre és kommunikációra. A média világában ilyen típusú működéssel rendelkeznek a könyvek mellett a folyóiratok.

Ha kimondom a szót, hogy „folyóirat”, az idősebbeknek először a kézbe fogható példány, jó pár tucat egybekötött oldal sejlik fel képzeletében, amely hétről hétre, hónapról hónapra, negyedévről negyedévre új és új tartalommal, de azonos formátumban és hasonló köntösben jelenik meg.

A folyóirat lényege viszont nem a kézbe vehető százoldalnyi nyomtatott papír, hanem a folyóiratot létrehozó szerkesztőség működése.

Ha egy folyóirat címe mögött pusztán csak a papírhalmazt látnák, az olyan lenne, mintha az oktatás fogalma alatt csupán a kinyomtatott érettségi bizonyítványt értenénk. A szellemi folyamatokat nem lehet azonosítani pusztán azok materiálisan leképezhető eredményeivel. Ez teljes tévedés lenne. Hasonlóan nem lehet csak materiális oldalról megközelíteni olyan fogalmakat, mint a pénz. Az internetbankolás korára a pénz mindenki számára nyilvánvalóan nem csak a kinyomtatott bankjeggyel vagy a zsebünket lehúzó pár fémdarabbal azonos.

Egy szerkesztőség legfontosabb jellemzője, hogy személyekből áll, olyan emberekből, akik beszélgetnek egymással a világban tapasztalható jelenségekről, eszmét cserélnek, egymás gondolataira reagálnak, és igen erős kapcsolatot tartanak a szerzőkkel, meghallgatják véleményeiket, a szerkesztőségbe beküldött írásokkal kapcsolatosan javításokat, változtatásokat kérnek, s nyilvánvalóan eközben is értekeznek a szerzőkkel. A szerkesztőségek figyelik a világban tapasztalható jelenségeket, és azokról párbeszédet kezdenek az olvasóval, egy használható ritmusú, kétirányú párbeszédet. A printfolyóirat-szerkesztőségek működése – elsősorban irodalmi, művészeti, kulturális folyóiratokra gondolok – olyan a társadalomban, mint az emberi szervezetben az idegrendszeré, illetve az idegrendszeri központoké. A működés során folyamatosan keringenek az információk, az ingerek-reakciók, állandó oda-vissza jelzés zajlik, nem egyirányú folyamat, mint a hírközlésekben. Ha az idegrendszer nem tud normálisan működni, sem az érzékletek, sem a biológiai válaszreakciók nem születnek meg, ami viszonylag gyorsan a biológiai halálhoz vezethet.

A folyóirat-szerkesztőségek működésének az emberi kapcsolatok melletti fontos paramétere az idő, mert a lapok megjelenésének tempója miatt nincs a munkán olyan időnyomás, mint a napi működésű, online szerkesztőségeken. Az online világ mára már órákban, de inkább percekben mérhető reagálási, tudósítási kényszere nem enged meg olyan reakciókat, amelyek igazodnak az emberek normál biológiai működéséhez. Ennek oka a határtalan verseny, amelyben az emberek adott méretű befogadói terébe egyre több szolgáltató egyre több és több információt akar betölteni. Nem azt mondom, hogy az online média teljesítménye nem jó, hiszen Magyarországon vannak nagyon komoly értékű és jól működő online szerkesztőségek, hanem azt, hogy az online működés lényege más, tétje túlmutat az emberi reakciók működési keretein virtuális paraméterek, avagy akár paradigmák felé.

Az online napi működés során felmerülhetnek olyan kérdések, amelyeket az időnyomás és a befogadói eléréskényszer miatt nem lehet értelmesen, a témához igazodó összetett módon megválaszolni. Sok esetben a rövidre zárt válaszból eredő hiányt egy másik, akár ugyanilyen fontos téma beemelésével, tárgyalásával igyekeznek kipótolni. Az online média szerepe és funkciója ezért szinte óhatatlanul vezet a túlpörgéshez.

A lassabb tempójú folyóirat-szerkesztőségek működésére azért van szükség, hogy a túlzott felgyorsulással szembeállítható ellenszerek legyenek.

Szükséges a megfelelő idő megtalálása, hogy jó kérdésekre jó válaszok szülessenek, a print és az online szerkesztőségek egymást kiegészítően tudnak jól működni, együtt tudják megteremteni az egyensúlyt. A print lapok szerkesztőségei képesek arra, hogy az éppen születő kulturális alkotásokat nagyobb időperspektívában értelmezzék, mint a napi hírfolyamok gyors közreadási kényszere, amelyben a következő órában már egy új információ szorítja ki az előzőt.

Újra hangsúlyozom, hogy elsősorban a működésről és a működésre szánt időről beszélek, s nem a befogadókhoz vezető utak (csatornák) eltérő voltáról. E tekintetben azt érdemes rögzíteni, hogy a printfolyóirat-szerkesztőségek számára szükséges, hogy az online világban is jelen legyenek valamilyen formában és látható aktivitással, s fordítva is így igaz, az online szerkesztőségek is sokszor törekednek az offline világ befogadóinak elérésére.

Mivel a szerkesztőségek emberekből állnak, magától értetődően mind különbözőek, s ezért eltérő módon működnek. Ebből – akár a biológiailag leírt rendszerekben, például egy emberi szervezetben – az következik, hogy mindegyik szerkesztőségre szükség van a kiegyensúlyozott működéshez. Egy emberi test esetében sem képzelhető el élet, ha éppen a tüdőt vagy az emésztést érintő idegi pályák nem funkcionálnak, s tovább folytatva az analógiát, ahogy a szerkesztőségek figyelik egymás munkáját, ugyanúgy figyelnek egy emberi szervezet különböző testrészei is egymásra, az onnan kapott észleletekre, érzésekre.

Sokan mondják, hogy a print lapok kikopnak a divatból, de ha a fentebbiekre figyelünk, akkor ez az egyensúly felbomlásához vezet, és a fékek elmaradásával a túlpörgés irányába mozdítja el a folyamatokat az irodalom, a művészetek, a kultúra befogadásában.

Az előzőekből nyilvánvaló, hogy a szerkesztőségeknek leginkább kiszámíthatóságra van szükségük, arra, hogy tudják, mi lesz holnapután, a következő fél évben, években.

Ekkor lehet a munkát értelmesen előre tervezni. Ha félévről félévre bizonytalanságban élnek, akkor ez a hektikus állapot mindenképpen a minőség rovására megy, s egy idő után lehetetlenné teszi a létezést. Képzeljük el, ha nem tudnánk előre biztonsággal megmondani, hogy öt perc múlva működik-e a lábunk idegrendszere, tudjuk-e majd irányítani az izomrostokat, hogyan indulnánk el egy lépcsőn.

A kiszámítható működésnek több fontos területe van, ebből most hármat emelek ki. Az első a tervezhető kapcsolat a közönséggel, hogy az olvasókhoz eljusson minden tartalom, amelyet a szerkesztőség fontosnak tart. Ennek része a lapterjesztés (összes anomáliájával), a rendezvények, az élő kapcsolat a közönséggel, de ide tartozik az utánpótlás képzése is. A második a kommunikációs versenyhelyzetben egy megfelelő pozíció biztosítása, amelyben reális esély van más médiumokkal és kereskedelmi szereplőkkel felvenni a versenyt. A harmadik a szerkesztőségek működésének financiális háttere, amelybe sokféle forrás megteremtése tartozik.

Az online világ kiépülésével az első paraméter jelentős átalakuláson ment keresztül, amely során a folyóiratok nagyon nehéz helyzetbe kerültek az első pillanattól kezdve, de ezen akár források bevonásával, akár a részt vevő szereplők közötti egyeztetéssel sokat lehetne segíteni. A második kérdésben, a megfelelő online megszólalási pozíció megteremtésében a legfontosabb elem az lenne, hogy a részben a bulvár, részben a politikai aktuális események kommunikációja mellett megfelelő teret kaphassanak az értékteremtéssel és értékmegőrzéssel foglalkozó folyóiratok. Ez lényegében azt jelenti, hogy nem elegendő azt mondani, hogy az online tér szabad, ott bárki megjelenhet tartalommal, mert a mai gazdasági, hatalmi és piaci pozicionális helyzetben ez az „egyenlőség” valójában nem létezik.

A harmadik kérdés nyilván a legnehezebb, hiszen azt az alapkérdést érinti, hogy az államnak mint a társadalmi rendszert fenntartó és működtető szerveződésnek kötelessége-e támogatni a kultúrát (irodalmat, művészeteket, tudományt), vagy itt a közönség piacképző szerepét, vásárlóerejét figyelembe véve kell-e kialakítani a megfelelő működési módokat.

Ezeknek a régi, és az utóbbi években is többször fellobbanó vitakérdéseknek többféle megközelítése lehetséges. Az egyik, hogy a társadalom egésze (beleértve különböző alrészeit, közösségeit) rendelkezik-e olyan jövedelmi, egzisztenciális helyzettel, hogy bekerülési, előállítási áron hozzá tud férni a kultúra különböző eredményeihez a könyvektől kezdve a koncerteken, színházi előadásokon át a kiállításokig. Erre egyértelműen nem a válasz.

Napjaink Magyarországán vannak olyan családok, közösségek – s nem is kevesen –, akik anyagi nehézségek miatt nem tudnak a kultúra olyan elemeihez hozzájutni, amelyekhez szeretnének.

A kérdés másik aspektusa, hogy az állam milyen mértékben, milyen szerkezetben és milyen indokkal támogassa a kulturális, művészeti és tudományos élet eredményeit, produktumait. Erre legjobb mód a fentebbiekben említett első fontos szükséglet, a kiszámítható működés lenne. Lehetne akár úgy, hogy a nagyobb terjedelemben megjelenő folyóiratok évi 50 millió, a kisebb terjedelemben megjelenő folyóiratok évi 25 millió forintból működnének. Ez a modell más művészeti, illetve tudományos folyóiratoknál is életképes lehet. Az egész összköltsége nem nagyon haladná meg a 3 milliárd forintot. Azt hiszem, ehhez lehetne forrásokat találni a 42 ezer milliárdos költségvetésünkben. Ha a kiszámítható működés alapjai megvannak minden esetben, akkor szakmai alapokon a további belső differenciálás az egyes intézmények között nem lenne teljesíthetetlen feladat.

S hogy miért van erre ma sokkal nagyobb szükség, mint valaha? Egyrészt mert az idegrendszer nélkül nem tud működni a szervezet. A folyóiratok az emberi normál tempóhoz igazított működésükkel erejük és lehetőségeik végére értek. Másrészt azért, mert az apokalipszis első lovasaiként az AI programok olyan méretű előretörést értek el, hogy azokat csak a józan, bölcs, emberi léptékhez igazított kommunikációval lehet egyensúlyban tartani, különben az emberiség nem több mint három generáció alatt a Mátrix című filmben látható helyzetben találja magát. Minden olyan mozgás, amely a most erősödő folyamat ellen hat, de legalábbis lassítja azt, olyan befektetés az állam részéről, amely a társadalom életben maradását, kiegyensúlyozott működését, azaz a jövő lehetőségét teremti meg.

A fentebb leírtak egyes – talán túl erős – megállapításait lehet vitatni, de úgy gondolom, hogy az összefüggések jellegével, a jelenlegi folyamatok irányával kapcsolatosan sok kérdés nem merülhet föl. Abban is biztos vagyok, hogy a folyóirat-szerkesztőségek mind a mai napig komoly szellemi értéket és erőt képviselnek, s ha összefognak, és a továbblépés útját egyező irányban keresik, akkor közösen elég erős véleményt tudnak kifejteni az ügyben.