Legyen, ahogy… – Kritika Keömley-Horváth Boglárka Naspolya, elipszilonnal című regényéről

A novellisztikus szerkezetű, tematikusan nagyobb egységekre bomló Naspolya, elipszilonnal című kötet főszereplő-narrátorának elmés monológjai a kapunyitás vízválasztó pillanataiba engednek betekintést: a párkeresés botlatóiba, majd a pártalálás és az elköteleződés kompromisszumharcába, végül a szülővé „születés” és a veszteségélményekkel történő szembenézés időszakába. A Naspolya, elipszilonnal oldalain kibomló generációs és spirituális önérvényesítés és otthontalálás azonban nem keretezhető siker- vagy kudarcnarratívaként; ehelyett az ellentmondásoktól sem mentes átmenetiségre, a paradox, de annál életszagúbb együttállásokra irányítja az olvasói fókuszt.

Generációs tünetegyüttest avat irodalmi témává: főszereplője szabad, független, és alig várja a fojtogató elköteleződést.

Majd’ „megfullad”, szorong, nem találja a helyét, mégis fél a szabálytörő, radikális lépésektől. Igyekszik csak az előírtra, a megengedettre vágyni, de ebben az előre elrendezettségben nem tud kiteljesedni. A regény ezt a tompa kiábrándultságból fakadó kiszolgáltatottságot, a célratörést, a felhőtlen örömöt és fásult boldogtalanságot, a haragot és megbánást dolgozza egybe az átlagos és ünnepi pillanatok keresztmetszetében formálódó cselekményben. Közben meglep intelligens, rétegzett humorával, a kétségbeesés és kiüresedés fenyegetése mellett is tartós életigenlésével, teremtő elevenséget sugárzó jeleneteivel.

Budapesti Bridget Jones és lányka-vágy

A felvetett témák részletezése előtt mindenképpen érdemes feltekinteni a Petri-díjas debütregény lapjaiból, és szemügyre venni a Magvetőnek a kötetet bejelentő, várakozásokat fokozó egymondatos kedvcsinálóját: „Bridget Jones a négyes-hatoson.” Vajon ennek hány Bridget Jones-fanatikust sikerült megtérítenie a kortárs magyar irodalom házába, és mégis mennyire találó az összevetés? Tagadhatatlan, hogy egy frappáns „hátsó borítós” kikacsintásról van szó, amelyre első találkozáskor az olvasó ösztönösen felhúzza a szemöldökét – főleg, ha vérbeli Z generációsként, tarsolyában a Bridget Jones-filmek halovány emlékével veszi kezébe a Naspolya, elipszilonnal-t. Az ezzel járó címke azonban félrevezető, ugyanis egy romantikus klisékkel teleszőtt történetet ígér, ahol a főhős csetlés-botlására adott olvasói reakciók szigorúan az együttérzéstől a szekunder szégyenig terjedhetnek. Bridget Jones a posztfeminista naiva archetípusának megtestesítője, aki a függetlenedés mámora és a – Sophie Gilbert szavaival élve – patetikus „lányka”-vágy közt ingadozik, és az sem okoz igazi meglepetést, hogy esetében a mérleg nyelve valahogy mindig az örök tinilányság felé húz. Keömley-Horváth Boglárka Naspolyájának alaphangoltságáról árulkodik a gesztus, hogy a szerző és szövege megadja magát a Bridget-hasonlat által támasztott előfeltevéseknek: engedi, hogy „nagy elődből” ismerős mozzanatok belesimuljanak a szövegbe, kirajzolják és otthonosan ismerőssé tegyék a karaktereket – többek közt az örökös diétakényszer, a macsó (ex)főnökkel kezdett reménytelen szerelmi viszony által, vagy épp a lánygyermek elsőbbségét hirdető férfigyűlölő feminizmus révén.

Főhősét a „számára tökéletes” párral való megismerkedésig a pick me girlségét szarkazmussal szalonképessé tevő, problémás egyénként láttatja, aki fölött az olvasó egyszerre ítélkezhet és vele együtt vágyhat a jó befejezésre.

A sokadjára újrahasznosított kapcsolati dinamikák azonban, amelyek a főhősben épp az ellentmondásosságot mélyítik, egy csapásra kiüresítenek addig érdekes mellékszereplőket (ennek esik áldozatául Áron is). Ez persze bocsánatos bűn, tekintve, hogy a nagy férjvadászatot megelőző szerelmi közjáték nem tartozik a regény fősodrába, a hangsúly nyilvánvalóan a házasság hétköznapjaira és az anyaság megélésére helyeződik.

Bár alapvetően következetességről és könnyedségről tesz tanúbizonyságot, a regény egyes pontjain óhatatlanul is megroppannak cselekményszálak, veszélybe kerülnek az addig logikusnak tűnő szereplői motivációk és szépen épülő viszonyrendszerek. A kötet vitathatatlanul sokat vállal magára: az általános szorongástapasztalat nyomába ered, az örökölt mintákkal és a hitkérdésekkel is polemizál.

Az epizodikus szerkesztés és a rövid, könnyed könyvforma oltárán feláldozottak közül talán a nagynéni karakterének kidolgozatlansága a legfájóbb:

a főhőst hozzá fűző bonyolult kapcsolat, a gyöngédséggel kevert düh, amelyet iránta táplál, az öregedés, a magány és a halál tabuja miatti viszolygása önálló szöveget érdemelne. A kivitelezés így végül is összhangba kerül a mondanivalóval: a nagyregénynek készült, „útközben” lerövidült történetegész naplószerűen impulzív és pillanatnyi marad, éppen csak érzékeltetésként kap bele a családregény vagy a társadalmi tabló műfajába – ügyel arra, hogy kamatoztassa a tanult tehetetlenségből táplálkozó humorát. Mindezek ellenére a szöveg képes megőrizni a báját, a felszínen nincs sok nyoma erőlködésnek arra vonatkozóan, hogy kortárs magasirodalomként pozicionálja magát, ezt a meccset inkább az olvasóira bízza. Első pillanattól levetkőzi a nyomasztó bizonyítási kényszert, mer szórakoztatni, és ezzel együtt eléri, hogy a zárlatban ráeszméljünk, végig a létkérdéseket kapargatta. A feszes, kidolgozott nyelv mögött kétségtelenül ott rejlik az írás-öröm.

A megszokás körei

A szereplők szintjén realizálódó válsághelyzet nemcsak az elbeszélő (ön)ironikus reflexiói miatt hat tragikomikusnak, hanem a nagyvárosi, Y generációs hősnő komfortkereső és -teremtő aktusainak köszönhetően is. A formatív években ez a komfort bármi és minden lehet, főleg, ha a hiányosságaival és hibával történő szembenézéstől menekül az ember: terápia, amelyben nem hiszünk, babona és konyhapszichológia (esetleg asztrológia), amelyben annál inkább, megszállott párkeresés, majd házasság, lakásvásárlás, gyerekvállalás, életmódváltás, az Istennel való konfliktusos viszony rendezésére irányuló kísérletek. Az ismétlés „már kicsit kényszeres, de nem vészes, más is csinál ilyet”.

A szülővé válás folyamatának megszövegezése tartalmazza a leglíraibb passzusokat, de még így sem értendő tisztán révbe érésként, hanem újabb szorongásfaktor is, amely fokozza a kontrollvesztettség érzését.

A terhesség hónapjaiban születő írások, illetve az egyévesre nyúlt gyermekágyas időszak feljegyzései kaotikusak („Illés bezzeg alszik, késik tíz percet, szerintem szívat, mit mond az a kurva bárány, a kecske mondja azt, hogy mek-mek, a tehén azt, hogy mú, ma még nem voltam egyedül, a büdös kurva életbe, meg fogom osztani, a műszakom nulla húsz, kapok pár szánalom lájkot, a kilincs nyomódik, ez már biztos, sírva csak annyit mondok Illésnek, hogy késtél, majd kezébe nyomom a babát”) és felemelőek („most először van minden rendben, egyszerre haltam meg és születtem újjá, ezt az érzést nehezen adja át az a szó, hogy szülés”).

A Naspolya, elipszilonnal legfontosabb intertextusa a Biblia: a főhős-elbeszélő ugyan nem jutott messzire vele („Elhagyja anyját és apját, ez az egyik kedvenc idézetem, idáig olvastam a Bibliát, második oldal”), de annál mélyebbre ivódott benne a keresztényi, „helyes” élet parancsolatainak megszegésével járó bűntudat („még jó, hogy nincs tizenegyedik parancs, a tíz is sok, folyamatosan megszegem”), és annál intenzívebben foglalkoztatja, hogy hogyan találhatna vissza Istenhez („A napokban küzdök a hitemmel, meg úgy általában mindennel és mindenkivel, lehet, hogy valójában nem is Istennel van bajom. Elalvás előtt az szokott lenni az utolsó gondolatom, hogy legyen úgy, ahogy te akarod, és elönt egy melegség, részben az érzet, részben a kontroll elengedése miatt”).

Ugyanakkor Keömley regényében felfedezhetők párhuzamok Vincenzo Latronico a konformizmus mögötti internalizált ürességtapasztalatot megragadó A tökéletességével, ahogy Beatriz Serrano egy, a nagyvállalati munkahely által kiszipolyozott főhőst mozgató Elégedetlenségével is.

Hozzájuk hasonlóan Keömley regénye is reflektál az elmagányosodás és a gyökértelenség határokon és kultúrákon átívelő társadalmi jelenségére, akárcsak az újabb és újabb pótlékokat követelő, önemésztő boldogtalanság-epidémiára: „Fél éve járok terápiára, mint a gazdagok, traumák, kötődés, mintázatok, ezeket a szavakat gyakran mondja a pszichológus, én meg fizetek.”

A Naspolyában azonban hangsúlyos két olyan aspektus, amelyek az imént említett példákhoz képest új távlatokat nyithatnak az értelmezésben. Az első, hogy nyelve eltér mind A tökéletesség, mind az Elégedetlenség narrátori szólamától: Keömley narrátorának epés megjegyzésekbe csomagolt sebezhetősége a keserűség és illuzórikus közöny fegyverét a megértés és önelfogadás vágyára cseréli; még nem ismeri magát, de kész változtatni ezen. A családjában forgó hitbéli meggyőződésesség mellett ez teszi lehetővé, hogy a spiritualitásról és a személyes hitéletről is filterek nélkül gondolkodjon. A második, hogy a szöveg megkérdőjelezi a kozmopolita létmód és a transzkulturalitást ünneplő nomád identitás lokális (magyar) viszonyok közti konfliktusmentes érvényesíthetőségét. Főhőse végig a magyar kishitűséggel és hagyományba gyökerezettséggel igyekszik leszámolni (minimalista lakásdizájnt vizionál és babasushit készít a fiának), az általa elbeszélt Naspolyát mégis alapvetően határozzák meg a saját előítéletei, önzései és kishitűsége:

a főhős észrevétlenül kelti életre a negatív színben feltüntetett sztereotípiákat, és testesíti meg saját, környező világról alkotott sarkos véleményét.

Ahogy A tökéletesség kirakatpárja, úgy a Naspolya elbeszélője is új közösségeket keres, ideig-óráig elhatárolódva a régiektől, de útközben visszafordul, csak fél lábbal tartózkodik kívül a túl jól ismert körön. Bár nem szeret beszélni vele, mindig visszahívja a nagynénjét, a szüleivel is élénk a kapcsolata, eljár a családi eseményekre („Három dolog miatt megyek vendégségbe rokonokhoz. A sütemény, a pletyka és a hazaút miatt, amikor családilag kielemezzük, hogy kinek mi volt a benyomása”) és templomba, mert „[o]tt lenni jó, odamenni nehéz”.

Innen nézve úgy tűnik, a Naspolya a kommunikációképtelenség könyve is. Szereplői egyetlen ponton sem kérdezik meg maguktól vagy egymástól, mit is akarnak igazán, helyette belesüppednek a felkínálkozó szituációba, kapcsolatba; berendeznek egy életet, amelyben aztán nem találják magukat: „Tíz év. Ahogy belegondolok, átjár valami nyugtalanság, pedig az oltárnál azt mondtam, hogy örökre, de sok mindent ígértem már Illésnek.” A regény ekként érvényesen szól a posztkommunista országok terhelt, nem kizárólag szeretetközösségeiről, családmodelljeiről is, melyek elhidegültségükben is sziklaszilárdak, a múlt tartja össze őket: „Kerüljük a nagy kérdéseket, annyira különbözőek vagyunk: hányadéves vagy az egyetemen, mi volt a menü szenteste, hideg van, tényleg hideg van, ilyenek és így tovább. Az egyedüli veszélytelen téma a közös felmenőkről való diskurzus, lehetőleg azokról, akik valami maradandót alkottak.”

Színre vitt őszinteség

A regény megszólalásmódja egyszerre leplezetlenül direkt és mégis közvetett, néhol a 2010-es évek blogbejegyzéseinek atmoszféráját idézi, mivel gyakran inkább színre viszi és nem megéli az eredetiséget és az őszinteséget: „Illés nem dicsérte meg, viszont kedvesen megjegyezte, hogy tíz év múlva elmehetnénk a Wasabiba, ha még egy pár leszünk. Ha még egy pár leszünk, ezt mondta, én meg pánikolva legyantáztam az alkaromat tíz bajuszgyantával, lássa, hogy milyen kincs vagyok, nem kell ide a feltételes mód, tíz év múlva elmegyünk a Wasabiba, mert egy pár leszünk, igényes, sima karú feleséggel”, vagy: „Délutánonként összebújva alszunk, mármint nem Illéssel, a gyerekkel, és nem alszunk, ő alszik”. Szórakoztató anekdotákat, hétköznapi, jelentéktelen pillanatokat fűz egybe, de ahogy az élettöredékek akkumulálódnak, keserédes és tűpontos önvallomássá állnak össze.

A válságot megélő főhősről a performált hitelesség jegyében nem tudunk meg túl sokat: keresztnevét nem árulja el, külsejéről is csak közvetett információk (az örökölt keleties vonások) árulkodnak. Ezáltal monológjai a voyeurködés helyett beleérzésre és azonosulásra teremtenek lehetőséget. A regényben egy rejtőzködő narrátor vezet végig a komplexusaiból és vágyaiból épült labirintuson, miközben kendőzetlenül kritizál mindenkit, leginkább saját magát. Munkamódszere a gyűjtögetés, megfigyelés, tervezés és újrajátszás.

Épp a narrátori szem lankadatlan figyelme az, ami különlegessé teszi az elbeszélt élet kusza ritmusát, a benne megfigyelhető mintázatokat, hiszen egy percig sem engedi, hogy a kiemelt pillanatok sematikussá, lapossá és öncélúan bennfentessé váljanak.

A Naspolya, elipszilonnal narrátora első pillanattól kész lemeztelenedni előttünk, míg a szakemberrel szemben kétségei támadnak: „csak az ötödik alkalommal említettem a pszichológusnak, hogy az egész életemet narrálom fejben, háttérzenét is képzelek hozzá, gyártom a rövidfilmeket. Fejben őrült művész, gyakorlatban jogász, cum laude, büntetlen előélet.” Az idézet azért is fontos, mert megfogalmazódik benne a Janus-arcúság, a belső és külső élet összeegyeztethetetlensége, melyből a szép lassan mindent megfertőző, mérhetetlen feszültség árad. Míg a főszereplő belső világában használt ironikus diszpozíciójú nyelv és a kritikus szemlélődés habitusa akár egy íróhoz is tartozhatna, addig a szűkebb környezet és a tanácstalanságban választott karrier csak egy sokkal tradicionálisabb életformát tesznek számára lehetővé: „Azért lettem jogász, mert nem értettem semmihez, a családban viszont mindenki diplomás, generációk óta.”

A narrátor kerüli az írás és a történés közötti távolságra való utalást, ahogy a fikcióképzésre adott reflexiókat is mellőzi, fejben vezetett naplója nem utólagos számvetés. A Jankovits lány a jelenben él, így máris magyarázatot nyer, hogy döntései néha ellentmondásosak, reakciói pedig hagynak némi kívánnivalót maguk után. Az életet dokumentálja kaotikus zajlásában (és néha talán a valóságshow-kból ihletet merítve felhangosítja a drámát), így nagy ívű, feszes struktúrát megtörő következtetésekre nem számíthatunk, az esetlegesen levonható tanulságok sem örök érvényűek, inkább a mindennapok mércéjére szabottak, praktikusak. A szöveg az elbeszélő elsődleges tapasztalatairól, alakulásáról, ezen folyamatok fájdalmairól és a hozzájuk kapcsolódó pillanatnyi sikerek megéléséről szól, és nem az igazságot és az autofikciós nyomolvasást igyekszik dekonstruálni.

A kötetstruktúra epizodikusságából kiindulva a fontos és hétköznapi pillanatok szubjektív elemzése a végtelenségig folytatható lenne, az anyává születés vízválasztó életeseménye és a gyászmunka miatt érzékelhető tónusváltás mégis megteremti a lezáráshoz szükséges beszédhelyzetet.

Tekla, a nagynéni váratlan halála nem a szigorú, büntető és jutalmazó ószövetségi istenarcot, hanem a gyengéd, körbeölelő gondoskodás érzetét hozza az elbeszélő életébe (ebben az értelemben a nagynénje katolicizmusát hordozza magában); megtartó erőt, amely révén a köteten végigvonuló generációs konfliktus is veszít az éléből, egyfajta tékozlófiú-parafrázissá olvasva a regényt: „Ülök a templomban, hallgatom a monoton szertartást, amit már kívülről tudok, de most másképp hat, melegnek és tisztának érzem magam a prédikációtól. Kezemben a történeteim a nagynénémről, nem tudom, hogy melyiket olvassam fel, végül egyiket sem merem. A padon egy kis méretű Biblia, lapozgatni kezdem a babának, nézd, pici betűk, suttogom. Haragudjatok, de ne vétkezzetek. A nap ne menjen le a ti haragotokkal, helyet se adjatok az ördögnek, ezt olvasom ezen az oldalon, lefotózom, megtetszik.”

Keömley-Horváth Boglárka első regénye kíméletlen megfigyeléseken keresztül és karcos humorral szól a mához, hogy egy magára hagyott generáció igen hosszúra nyúlt felnövéstörténetét a megtartó közösségek erejébe vetett, az írásaktusban megsokszorozott hittel beszélje el. Főhősének bizalmatlansága, hiperérzékenysége, önértékelési problémái kétségtelenül az elhagyatottságtól való rettegés tünetei, a kötet mégsem ragad le a szorongásos létállapot felismerésénél, hanem megküzd azzal, hiszen narrátora rálátást akar nyerni a zavaros időszakra, hogy a narratívába illesztéssel túljusson rajta. Olvasóként olykor értetlenkedünk, rigolyás rokonként csóváljuk a fejünket, nevetünk vele és rajta, miközben szemlesütve magunkra ismerünk, és ráhagyjuk: legyen, ahogy ő akarja.