Csendélet az alvilágban – László Dániel festőművész legújabb kiállításáról Fazakas Réka írása olvasható a Kortárs friss lapszámában

László Dániel a VI. kerületben, az Eötvös 10 pincegalériában egy helyszínhez igazodó, tematikus kiállítást rendezett. Az alagsori, téglafalú, boltíves térben függő olajfestmények pincék, alagutak, metróaluljárók, illetve börtönök világába kalauzolják látogatóit, miközben egy mély, szimbolikus lelki utat járhatunk be, amely során megismerhetjük a művész allegorikusan értelmezett önarcképeit és csendéleteit is.

[…] László Dániel (1976) konceptuális jellegű, figuratív festészetét sokféle témában valósítja meg; életképeket, csendéleteket, természetet láttató tájképeket, városi utcarészleteket, épületeket fest, de a szakrális tematika is közel áll hozzá; kezdetben ikonparafrázisokat készített, majd a hazai és külföldi zarándokútjairól, az El Caminóról és a magyar Mária útról vizuális naplókat alkotott. Emellett gyakran ábrázolja önmagát, családtagjait, felhasználva őket különféle témáihoz. Műveivel erős atmoszférát teremt, bármit is fessen; figurákat, tárgyakat, tájakat vagy ember nélküli tereket. A klasszikus festészeti hagyományokat követve olajjal és akrillal fest vászonra, mégis festményei teljességgel kortársnak hatnak.

[…] Az Eötvös 10-ben bemutatott tárlat anyaga az utóbbi húsz évben készült munkák közül válogat. A festmények az urbánus közeg tipikus helyszíneit, épületeit és annak pincéit láttatják; a metró lépcsős lejárója, illetve megállói, a különféle közintézmények; iskolák, művészeti alkotóházak, (egykori) börtönök és kórházak alagsorait, étkezőit (menzáit) és közösségi helyszíneit festi meg.

Az Alsó világ kiállításcím és tematika szimbolikus jelentésű; a mitológiai és sámánisztikus világkép szerint ez a háromosztatú világrendben a holtak és a szellemek birodalma,

ahol ártó lelkek, szörnyek, különféle varázslények laknak. Ez a misztikusnak mondott alsó világ a valóságban is dekódolható; az aluljárókban, alsó terekben rendszerint sötét és hideg van, azok félelmetesnek tűnnek, amiket képzeletünkben könnyen népesítünk be rossz entitásokkal, negatív, depresszív gondolatokkal. A kiállított munkákban megfigyelhető a külső helyszínekből induló, lefelé, illetve befelé irányuló, egyre inkább szűkülő terekbe jutó mozgás, ami egy lelki útnak, egy magunkba fordulásnak is megfeleltethető. A képek élményét és a kiállítás professzionális rendezését követve a Szabadság híd pesti hídfőjétől, a metróaluljáró lépcsőjén leereszkedve (Vámház tér, 2014) lejutunk a (felújítás előtti) Nagyvárad téri (2021) és Kálvin téri (2021) metróaluljárókba. Ez az alászálló mozgás ablaktalan terekbe visz, ahova nem (vagy alig) jut le az éltető napfény. Ezért az alagutak vagy folyosók végén feltűnő mesterséges vagy természetes világosságot csúcsfényekként festi meg, vezetve ezzel is a befogadók tekintetét, ami a szakralitás és a remény szimbólumaként értelmezhető, hogy emlékeztessen: a sötétségből, a fizikai és lelki válságból, a mélységből mindig van kiút.

Feltűnnek a fővárosi vagy vidéki, egykor mesterien megépített, neoreneszánsz vagy klasszicista stílusú épületeinek gyakran hűtő- és fűtő-, illetve szennyvízelvezető csövekkel kísért alagsorai. A terek napjainkra láthatóan és egyértelműen felújításra szorulnak. Közülük sok pince a háború alatti bombázások idején, felváltva azok korábbi tároló vagy raktár funkcióját, kényszerűségből védelmi helyszínekként szolgáltak. A kiállítás színtere emiatt is ideális választás, hiszen valószínűleg a fővárosi, VI. kerületi Eötvös 10 pincegalériája is a II. világháború és Budapest ostroma alatt szükség esetén óvóhelyként szolgált. Ezáltal a pince „genius locija” önmagában hordozza a kiszolgáltatottság, a félelem és a szabadságtól való megfosztottság élményét, amelyek László Dániel festményeiről is visszaköszönnek.

[…] László Dániel festményein a kiüresedett terek ábrázolásával fókuszba állítja az épített struktúrák geometriájának izgalmasságát.

A közintézmények természetes fényektől elzárt terei legtöbbször lepukkantak, felújítatlanok, azok a szocializmus időszakának egykori jellegzetességeit, mára elavult hangulatát idézik.

Az időkapszulaként működő festmények megőrzik a letűnt múlt kimerevített pillanatait, örök érvényűvé tágítva azokat. Az ember nélküli helyszínek feltűnése felerősíti azok átmeneti jellegét, érzékeltetve a humánus jelenlét nyomait, az egykor ott tevékenykedő emberek energiáit, amivel azok hiányát fejezi ki, így a rajtuk időnként feltűnő alakok jelenléte még fontosabbá, szimbolikusabbá válik.

[…] László Dániel festményeinek másik, Eötvös 10-ben bemutatott témája a csendéletfestészet hagyományában gyökerezik, mely szintén a barokk mesterek munkáit idézi. László csendéletei sötét tónusúak, a fény-árnyék hatásokkal és a csúcsfények használatával operálnak. Azok otthagyott, üres vagy félig telt, időnként felborított (műanyag) poharakból, üvegekből, palackokból és égő gyertyákból állnak össze. A baráti összejövetelek, rendezvények után készült képekben (Éjjeli csendélet II., 2007; Összejövetel, 2010) a kiüresedő csend jellegzetességei, a csömör életérzése tűnik fel, felidézve vele a vanitas, vagyis a hiábavalóság jelentéstartalmait. Ezzel a konkrét látványt metafizikai síkra tereli, velük allegorikusan a földi javak és élvezetek feletti hiábavalóságot hangsúlyozza, az élet mulandóságát szimbolizálja.

[…] Önarcképeinek sorozatában az önmagával szembenéző, éppen 50. életévét betöltő művész merengését, az idő múlásának melankolikus elfogadását érhetjük tetten.

A kiállított allegorikus csendéletek és a figuratív önarcképek mellett az egyik épület pincéjét láttató festményén kissé elmosódva, tükröződve saját arcképe is feltűnik.

A Képzőművészeti Szakközépiskola alagsorában készült László Dániel-festmény (Kisképző este, 2012) akár Velázquez Las Meninas (vagyis az Udvarhölgyek, 1656), illetve ennek előképének olvasható, Jan van Eyck Arnolfini házaspár (1434) című festményeinek sajátos, kortárs parafrázisaként is felfogható. Velázquez talányos és zseniális kompozíciója, tükrözési technikája a 17. század óta foglalkoztatja a művészeket; többek között Goya, Degas, Manet, Libermann és Dalí fogalmazták meg egyéni értelmezéseiket; legintenzívebben pedig Picassót érdekelte a monumentális vászonkép belső világa, aki 48 elemből álló sorozatban alkotta meg sajátos (újra)értelmezését. László Dániel épületrészletet bemutató festményén az alakok hiányoznak, csupán a kép középpontjában, a nyitott lift belső falán elhelyezett tükörben feltűnő önportréval szembesülhetünk. Ezzel a festő (illetve jelen korunk jellegzetességéhez igazodva, a mobiltelefonnal fotót készítő művész) olyat ábrázol, ami nem lehetne jelen a képen. A festő ott áll, ahol mi, a kép szemlélői, hogy ezzel kijelölje a befogadó pozícióját, kapcsolatot teremtve a kép és nézői között, létrehozva vele egy sajátos viszonyt, hogy a művész közelebb kerüljön szemlélőihez.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat friss lapszámában a 37. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, a Magyar Napló Könyvesboltban és a Ludwig Múzeum shopjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.