Utak a gyerekirodalom-kritikához – Interjú a Kortárs gyerekirodalmi kritikapályázatának díjazottjaival

Gyimóthy Dóra (1974) gyerek- és ifjúsági irodalmi szakember.

Balog Alexandra (2000) irodalmár, kritikus, a kolozsvári BBTE Hungarológia Doktori Iskola doktorandusza, a Színház és Film Kar tagozati szakreferense. Kritikái, tanulmányai eddig a Látó Szépirodalmi Folyóirat, Helikon, Korunk, Echinox, Erdélyi Múzeum hasábjain jelentek meg.

Kádár Fruzsina (2001) irodalomkritikus, az ELTE BTK Irodalom- és kultúratudomány mesterszakán végzett, kutatási területe a poszthumanizmus és a horrorműfajok találkozása. Kritikát, tanulmányt, esszét ír. Szövegeit a Litera, a prae.hu, a Nincs, a Szkholion és KULTer közölte.

Gregorovics Nóra (2001) magyar szakos magiszteri hallgató a Comenius Egyetemen. Kiadványszerkesztéssel és pedagógiával is foglalkozik, az egyetemen kívül magyart tanít. Írásait a jelenkori magyar irodalom kérdései és a személyes nézőpont fegyelmezett megszólaltatása vezérli.

Hogyan találkoztatok a pályázattal, és miért döntöttetek úgy, hogy részt vesztek?

Gyimóthy Dóra (1. helyezett): Burokban élek, azt sem igazán szoktam megtudni, miről maradtam le, és ez elég kényelmes a számomra. Ráadásul nyáron – így a pályázat megjelenésének idején is – a bakonyi kis házunkban húzódtam meg, ahová az internet csak foszlányokban ér el. Itt ért utol a volt szaktársam üzenete a pályázat linkjével és ezzel a megjegyzéssel: „Próbáld ki, ezt neked írták ki!” Hegyet kellett másznom, hogy a linket megnézzem, de a felhívás jó játéknak tűnt, úgyhogy belevágtam.

Kádár Fruzsina (2. helyezett): A felhívás először egy barátom révén talált meg, ő küldte el a Kortárs Online bejegyzését, hátha kedvet kapok valamelyik kötethez. Bár már jó ideje mondhatni rendszeresen foglalkozom kritikaírással, pályázaton eddig még sosem vettem részt – az egy dolog, ha az ember mögött ott a szerkesztői felkérés biztonsága, és megint más, amikor mindennemű védőháló nélkül bocsátja útjára a szöveget. Talán emiatt is haboztam először a jelentkezéssel, szinte az utolsó utáni percben döntöttem úgy, hogy mégis belevágok. A környezetem biztatását leszámítva tulajdonképpen két tényező ösztökélt az elhatározásra: egyik oldalról a saját kíváncsiságom, szerettem volna látni, képes vagyok-e megugrani egy ilyesfajta mércét, másfelől pedig egyfajta beszédkényszer, éreztem, muszáj kiírnom magamból a választott kötettel kapcsolatos gondolataimat.

Balog Alexandra (3. helyezett): Az utóbbi hónapokban egyre inkább foglalkoztatott a gyerekirodalommal szembeni távolságom – szerencsés véletlen volt, hogy mire sikerült magamban megfogalmaznom, mennyire ismeretlen számomra ez a terület, valamint olyan kihívásként tekinteni rá, amivel érdemes lenne kísérleteznem, egy kedves volt tanárom elküldte a pályázatot. Egy ideig mégis halogattam a döntést, egyáltalán nem éreztem magam felhatalmazva egy ilyen jellegű írásra, mivel kifejezetten kevés érintkezési felületem van a kötetek által megszólított korosztályokkal. Számomra ez egy rövid kísérlet volt, amelyben törekedtem megismerni ennek a generációnak a perspektíváját.

Gregorovics Nóra (3. helyezett): A pályázatra egy egyetemi ajánláson keresztül figyeltem fel. Szlovákiai magyarként, Pozsonyban tanulva magyar szakon fontosnak érzem, hogy minél több szakmai helyzetben próbáljam ki magam, főleg olyan területeken, amelyek túlmutatnak a hagyományos órák keretein. A kritikaírás pont ilyen: egyszerre ad lehetőséget arra, hogy elemző szemmel gondolkodjak egy műről, és arra is, hogy a saját olvasói érzékenységemet belevigyem. Kíváncsi voltam, hogyan tudok egy gyerekkönyvhöz úgy közelíteni, hogy közben a tartalmi, vizuális és stilisztikai kérdéseket is tudatosan végiggondolom.

A felajánlott három kötet közül miért azt választottátok, amiről végül írtatok?

Gyimóthy Dóra: Hogy a regényhez nyúlok, nem volt kérdéses. Én a történetekért rajongok: olvasva, hallgatva és kreálva egyaránt. Ha a rajongáson túllépve, szakmailag kell szövegekhez közelíteni, akkor is a narráció érdekel. A verseskötet nehéz, a csendeskönyv pedig teljesen idegen terület lett volna számomra.

Kádár Fruzsina: Szeretem a kihívásokat, még ha ezzel sokszor a saját dolgomat nehezítem is meg. Fokozottan igaz ez, ha kritikaírásról van szó, jó olyan olvasmányokról gondolkodni, amik nem adják könnyen magukat, s akár többszöri átbogarászás után sem jutok dűlőre velük. Van egyfajta szépség a nehezen megfejthető könyvekben, ami kiváltképp élvezetessé teszi a különféle összefüggések megtalálását, az egyes kirakósdarabok beillesztését a nagy egészbe. Főként emiatt volt izgalmas kézbe venni Szinvai Dániel álmomban az eső című csendeskönyvét, felvillanyozott, hogy olyasvalamit próbáljak megérteni, ami ennyire kívül esik a komfortzónámon. Bevallom, nem nulláról kezdődött az ismerkedés, már korábban is találkoztam a silent book műfajával, igaz, minden eddigi tudásom a laikus olvasó benyomásaira korlátozódott. Kritikusként lelkesített az új helyzet, annak megfigyelése, hogy miképpen változik a saját értelmezői pozícióm, ha a megszokott szöveges kapaszkodókat nélkülözve kell gondolkodnom. A képiség kihívást jelentett, ösztönzőleg hatott, hogy kvázi ismeretlen terepen járok – emiatt nem volt kérdés, hogy végül erre a kötetre esik a választásom.

Balog Alexandra: Amikor utánanéztem Vészits Andrea munkásságának, a társadalmi érzékenység szövegbeli jelenléte egyből megfogott, mivel az alapvető problémám az volt, hogy a gyerek- és ifjúsági irodalomban alkalmazott módszerek megfelelőek-e. Érdeklődési területemből adódóan ez mindenképp a könnyebb választás volt, tartalmi és műfaji szempontból is, viszont ettől függetlenül egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy gyerekszemmel relevánsak a gondolataim, azonban a kötetben feloldott problémák mindenképp azok, és ezeknek a megformálása keltette fel az érdeklődésemet.

Gregorovics Nóra: Azonnal felkeltette a figyelmemet a Napszellő, holdpaplan – Bújócskazsoltárok című könyv, mert ritkán találkozom olyan gyerekkönyvvel, amely ilyen nyíltan és kreatívan nyúl a zsoltárok világához. A zsoltárok egyszerre költőiek, meditatívak és érzelmileg sűrűek, ezért nagyon izgalmasnak találtam, hogyan lehet ezt a hagyományt „átfordítani” egy olyan formába, amely játékos, könnyen befogadható, mégis megőriz valamit az eredeti lelki mélységből.

Kifejezetten érdekelt, hogyan működik ez vizuálisan: milyen képi világot teremt a könyv, hogyan épülnek be a zsoltárszerű ritmusok, ismétlések, és milyen módon tud kapcsolódni a gyerekek élményvilágához. Úgy éreztem, hogy ebben a kötetben több réteg is rejlik – egyszerű, de mégis jelentésteli –, így lehetőséget ad egy árnyalt, gondolatgazdag kritika megírására.

Milyen kapcsolódásotok van a kritikaíráshoz, illetve az irodalomhoz, a gyerekirodalomhoz? Hogyan vannak ezek jelen az életetekben?

Gyimóthy Dóra: Hét gyermekem van, közülük a legidősebb huszonnyolc éves. Huszonnyolc éve rengeteget mesélek. Méghozzá lelkesen, a magam örömére is: szeretem a jó szövegeket, és szeretem a mesélés aktusát, a vele járó atmoszférát és intimitást. De nem vagyok mindenevő: hajlamos vagyok bizalmatlanul kezdeni egy könyvet, és elvárni, hogy győzzön meg. Ha sikerül neki, örülök. Nemrégiben, hogy lelkesedésemhez tudományt ragasszak, elvégeztem a Károli Gáspár Református Egyetem Gyermek- és ifjúsági irodalmi szakember képzését. Az egész képzést, minden órát nagyon élveztem, de az egyik legizgalmasabb kurzus a kritikaírás volt Lovász Andreával. Félév végén természetesen dukált a beadandó – akkor írtam életem első könyvkritikáját. Most, a pályázatra írtam a másodikat.

Kádár Fruzsina: Közhelyes azt mondani, hogy az életem szinte minden részét áthatja az irodalom? Valószínűleg igen, de van benne némi igazság, hiszen magánemberként és a munkám során is lépten-nyomon szövegekbe botlok: bölcsészként végeztem, az irodalmi közeg az a hely, ahol igazán otthon érzem magam, a barátaim többsége is ezen a területen mozog, nem telik el úgy nap, hogy valamilyen formában ne foglalkoznék irodalmi kérdésekkel. Ilyen helyzetben az ember vagy szépíró lesz, vagy kritikus, én magamat inkább az utóbbihoz sorolnám, annak ellenére, hogy még nagyon a pályám elején járok. A gyerekirodalom már fogósabb téma, felnőttként sokáig semmilyen kapcsolatom nem volt vele, jó darabig kerültem a fiatal olvasókat megcélzó köteteket. Hívhatjuk ezt egyfajta gőgnek, amit idővel óhatatlanul levetkőzik az ember, ha nem akar csőlátásos bölcsésszé válni. Ma már tudatosabban keresem a lehetőségeket, hogy ne csak felnőtteknek szóló kiadványokat olvassak, izgalmasnak találom a sokszínűséget, amit a kortárs gyerekirodalomban tapasztalok. Kisebb-nagyobb kieséssel, de rendszeresen akadnak a kezembe olyan gyerekeknek írt kötetek, amik lenyűgöznek, a didaktikusságon túlmutató művészi értékük van, megéri ismerni őket.

Balog Alexandra: Másodéves bölcsészhallgatóként kezdtem kritikákat írni, a szépírói ambíciókról hamar lemondtam, viszont foglalkoztatott a gondolataim átadhatóságának kérdése. Sokáig prózára szerettem volna fókuszálni, de ironikus módon verseskötetek körül keringtem, és bár próbáltam a komfortzónámon belül keresgélni a kritikusi pozíciómat, ez nem igazán valósult meg, folyamatosan kívül érzem magam ezen a körön. A doktori kutatásom mellett a kritikaírás kihúzza a fejem a homokból, fontosnak tartom, hogy egyéni érdeklődésből tájékozódjunk a kortárs irodalomban, melynek számos buktatója van. Sokkal több kritikát szeretnék írni, mint amennyi időm van, egymástól nagyon eltérő művekről, hisz ezek mindig önfejlesztő folyamatok is.

Gregorovics Nóra: Az irodalom mindig fontos szerepet játszott az életemben, és egyre inkább nemcsak olvasóként, hanem elemzőként is igyekszem közelíteni hozzá. A kritikaírásban azt szeretem, hogy kényszerít a lassabb, figyelmesebb olvasásra: arra, hogy észrevegyem azokat a finom szerkezeti vagy stiláris elemeket, amelyek egy sima olvasásnál háttérben maradnának.

A gyerekirodalom pedig azért különösen izgalmas számomra, mert egyszerre őszinte és komplex műfaj. Szeretem, hogy gyakran képekből, ritmusokból, ismétlésekből építkezik, és hogy a történet mögött sokszor olyan érzelmi vagy gondolati rétegek húzódnak, amelyeket a felnőtt olvasó is értékelni tud. A Napszellő, holdpaplan különösen jó példa volt erre: egyszerre könnyű és mély, játékos és elgondolkodtató.

Mi volt számotokra a legnagyobb kihívás a kritikák elkészítése során, és mi az, ami pozitív élményként maradt meg?

Gyimóthy Dóra: A legpozitívabb emlék maga az olvasás. Hét- és tízéves fiammal feküdtünk neki a könyvnek: elalvás előtti mese volt a bakonyi nyárestéken. Az indokolatlan, de rám jellemző fenntartással kezdtem az olvasást – aztán hamar meglepődtem, hogy tetszik a könyv. A gyerekek is szerették, vagyis működött a szöveg. Mikor a végére értünk, újraolvastam a könyvet (most már Pesten, rendszerint az 55-ös buszon zötyögve), és gondosan jegyzeteltem. Ez a része is játék volt, egy füzetet teleírtam. Innentől jött a neheze: kiszűrni a rengeteg gondolatból, észrevételből, mi lehet releváns, illetve mi engedhető meg egy kritikában. Mert ugyan mindig is határozott véleménnyel bírtam az olvasmányaimat illetően, de sosem kellett megválogatnom a szavaimat: barátok közt önfeledten szidhattam bárkit, ha pedig ömlengtem egy könyvről, az sem hatott ízléstelennek. Most azonban egy kissé megijesztett a felelősség, hogy sommás megjegyzéseimmel bánthatok, vagy éppen hízelgésnek tűnhetnek a dicséreteim. Mindig az jutott eszembe, hogy saját alkotásaim is szétszedhetők: hogyan tudnám fogadni én a kritikát? Igen, azt hiszem az írásnak ez az érzelmi vetülete volt számomra a legnehezebb: a szavak óvatos megszűrése, hogy őszinte maradjak, de az elképzelt reakciókkal is számoljak.

Kádár Fruzsina: Először megrémített a kötet erőteljes vizualitása, nehéz volt nyelvet találni, ami megfelelően közvetíteni tud szó és látvány között – a csendeskönyvekről szóló kritikák többsége kénytelen megbirkózni az efféle 22-es csapdájával, értelmezőként kihívás rálelni a művészetelméleti fejtegetés és az irodalmi elemzés közötti egyensúlyra. Az érem másik oldala, hogy hasonlóan nagy fejtörést okozott úgy írni a történetről, hogy az ténylegesen a képi narráció sajátosságaira reflektáljon, törekedjen a műfaji jellegzetességekből adódó szabályok betartására. Hogy csak egy példát mondjak, természetükből adódóan a csendeskönyvek szabad teret biztosítanak az értelmezés pluralitásának, ez azonban nem könnyíti meg a kritika gondolati ívének felrajzolását, egyetlen konkrét elemzői perspektíva kialakítását. Ahogyan azt korábban is említettem, szeretem, ha egy kötet tele van kihívásokkal, Szinvai munkája pedig a kifejezés legpozitívabb értelmében feladta a leckét – a nehézségek dacára (vagy éppen azok miatt) kritikusként rendkívül élvezetes volt ráérezni a gondolkodásmódra, amely szükséges a kötet világának feltérképezéséhez, nem is beszélve arról, amikor a tapasztalatok szövegbe ültetésére került sor.

Balog Alexandra: Nem tudok a gyerekek fejével gondolkodni, nem is hiszem, hogy ez lett volna a szerepem, ezt mégis nehéz volt elfogadni, folyamatosan túlkapásokat követtem el, és újra kellett értékelnem a nézőpontomat. Az abszolút pozitívuma épp ez a felfedezés volt, a perspektívaváltás nehézségének a leküzdése, legalábbis az erre való törekvés. Kérdéseket vetett fel bennem, hogy hogyan érdemes állatkísérletekről, családon belüli konfliktusokról írni, az olvasás során több ponton fel is futott a szemöldököm, aztán megértettem, hogy Ábris világa a valóság, Azúr csupán kibillenti azt.

Gregorovics Nóra: A legnagyobb kihívás az volt, hogy megtaláljam az egyensúlyt a személyes benyomások és az elemző nézőpont között. A Napszellő, holdpaplan – Bújócskazsoltárok egy olyan könyv, amely megengedi, hogy az ember érzelmileg is kapcsolódjon hozzá, ugyanakkor sok olyan részlete van – vizuális utalások, ritmikai megoldások, szerkezeti játékok –, amelyek megérdemlik a tudatos elemzést.

Pozitív élményként az maradt meg, hogy ahogy egyre többször lapoztam át a könyvet, mindig találtam benne valami újat: egy apró képi motívumot, egy váratlan ritmusváltást vagy egy olyan utalást, amely korábban rejtve maradt. Jó érzés volt megtapasztalni, mennyi rétege lehet egy gyerekkönyvnek, ha az ember időt szán rá.

Terveztek-e a még a jövőben gyerekkönyvkritikát írni?

Gyimóthy Dóra: Igen. Ha már kettőt írtam, és élveztem, szeretném a harmadikat is megírni. Aztán meglátjuk.

Kádár Fruzsina: Fontosnak tartom, hogy ne csak a felnőtteknek szóló irodalmi alkotásokról szülessenek elemző írások, ha valahol, akkor a gyerekirodalomban nagy szükség van az értő, releváns szakmai szempontok alapján megfogalmazott, nem infantilizáló vagy ajánlószerű kritikára. Bár vannak tendenciák, a domináns tapasztalat sajnos az, hogy kevés igazán jó szöveg születik a témában, pedig igény az olvasók és a szakma részéről egyaránt lenne rá. Ennek tükrében, ugyan személy szerint túlnyomórészt kortárs szépirodalommal foglalkozom, szívesen ásnám magam mélyebbre a gyerekkönyvkritika műfajában, hiszen sok az olyan kiadvány, amiről kevés szó esik, pedig érdemes lenne írni róluk, ha másért nem, pont azért, hogy elinduljon a diskurzus.

Balog Alexandra: Mindenképp hangsúlyosabban fogom figyelni a gyerekkönyvek megjelenéseit, akár kritikaírás szempontjából is.

Gregorovics Nóra: Igen, mindenképpen. A pályázat megerősített abban, hogy a gyerekirodalom kritikája nagyon izgalmas terep, mert egyszerre kell figyelni a képi és nyelvi megoldásokra, a történet ívére és arra is, hogyan szólítja meg a gyerekeket – és közben a felnőtteket is. Szeretnék később is ilyen típusú könyvekkel foglalkozni, akár hosszabb, elmélyültebb kritikák formájában, mert úgy érzem, sok tanulnivalót és inspirációt rejt magában ez a műfaj.

A nyertes szövegek – további hat, kiemelkedő írás társaságában – a Kortárs decemberi lapszámában jelennek majd meg, amely a www.kortarsfolyoirat.hu oldalon online is elérhető lesz.