Ember-szférák zenéje – Szinvai Dániel Párhuzam című képeskönyvéről

Szöveg, szövet és egy kis családi mitológia

Amikor Kepler lekottázta a szférák zenéjét, azt azért tette, mert úgy számította, lehetséges a Naprendszer működését közvetlenül zenei hangokká alakítani. Valahogy így sikerült a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tervezőgrafika szakán végzett Szinvai Dánielnek első íróként is jegyzett művében a (nagy)városi értelmiséghez tartozó két, egymás körül csupán keringő fiatal felnőtt lelkének gomolygását tűpontos lírai szövegekké formálnia és színpompás grafikaszövetbe ágyaznia. Szinvai illusztrációival eddig a 168 Óra című közéleti hetilapban, a Szevasz – 25 kortárs novella című ifjúsági antológiában, Rubin Eszter Minek szenved, aki nem bírja című traumaregényében, a Pagony Kiadó Abszolút Könyvek sorozatában (Kolozsi László: A Hold emlékei; Áram nélkül) vagy Kovács Tamás György A villamos – A remíztől a hurokvágányig című ismeretterjesztő könyvében találkozhattunk – utóbbi 2024-ben a HUBBY Év Gyerekkönyve díj ismeretterjesztő kategóriájának győztese volt. Szinvai mindezek mellett 2021-ben a Budapesti Illusztrációs Fesztivál legjobb pályakezdő illusztrátorának különdíját, a legjobb silent book díját, illetve a Pagony Kiadó különdíját is magáénak tudhatta. A Párhuzam a Csimota Könyvkiadó érzékenyítésre, illetve gyerek- és all-age képeskönyvekre hangolt profilja mellett olyan, a fiatal felnőttek minden nehézségét és örömét komplex módon kontextualizáló, kortárs kötetek sorába illeszkedik, mint Nyulász Lelle Rajtam kívül című ifjúsági regénye vagy Balássy Fanni és Korbuly Ágnes szintén a kép-szöveg viszony izgalmas dinamikájára építő Bocs, hogy élek című alkotása. Szinvai két, a kortárs médiakultúrától egyébként jótékony távolságot tartó narrátorának vallomásos elbeszélése egyszerre szól értelmiségi fiatalokról, nem kizárólag értelmiségi fiataloknak, illetve azoknak a régebb óta fiataloknak (azaz teljes mértékben felnőtteknek), akiket a könyvtárgy hagyományos irodalmi-vizuális igényességén túl nem riaszt el sem az egzakt műfajmeghatározás hiánya, sem pedig a megszokottnál elmélyültebb, aktívabb befogadói attitűdöt igénylő olvasása szövegnek és képnek egyaránt.

A Párhuzam összességében egy sokoldalú, fiatal művész munkája, akinek sajátosan atmoszferikus látványvilágát plasztikus, „koszosan” texturált grafikák határozzák meg, melyek szinte lemásznak a lapokról.

A kötet néhány oldalán csupán illusztráció található, ezek sokszor a kép és szöveg által fölállított narratívába nemcsak szervesülnek, de olyan érzeteket is közvetítenek, amelyeket pusztán szavakkal képtelenség volna, ezzel külön, ám mégis a cselekmény(ek) részét képező univerzumot teremtve. A kötet egyik oldaláról tehát egy fiú, a másik oldaláról pedig egy lány kínálja történetét párhuzam(ok)ba állításra, Szilvási Lajos Egymás szemében című, a mai napig méltán népszerű kettős naplóregényéhez hasonlóan, s egyben a magyarországi párhuzamos történetek legutóbbi prominens példájára, Nádas Péter háromkötetes, 20 éven át írott Párhuzamos történetek című korszakos munkájára kínálva alternatívát.

Történet egy srácról

Ha a névtelen fiú felől közelítjük meg a lapokat, már a belső borítóról a drámairodalom nagyjaihoz, így Shakespeare-hez, Mrożekhez, Ionescóhoz, Molnár Ferenchez és Viripajevhez kapcsolható tárgyak (úgymint két drámakötet, egy szövegkönyv, illetve számtalan színházjegy), valamint egy Polaroid fényképezőgép, néhány fotó, egy Sanyo típusú bakelitlejátszó, illetve egy Lounge Lizards-lemez tekintenek ránk. A nagyon is kortárs Viripajevet (no meg a 3500 forintos színházjegyet) leszámítva ezek alapján a hetvenes évektől napjainkig gyakorlatilag bármikor játszódhatna a történet, bár az a későbbiekből nem derül ki, hogy ezek az elbeszélés jelenében vannak/voltak a birtokában, vagy a fiú (vagyis az a felnőtt, akivé vált) ezeket hagyta maga után. A Lounge Lizards jazz-zenekar megjelenítése egyébként a párhuzamosság szempontjából különösen izgalmas, hiszen a „lounge lizard” szlengkifejezés nagyjából azt a férfit jelenti, aki olyan, nála tehetősebb társadalmi osztályba tartozók által frekventált helyeket látogat, ahol szellemességével könnyen bűvkörébe vonhat egy jó anyagi helyzetben lévő nőt.

Ez a kortalan srác saját bevallása szerint a szüleinek metszete, beleszületett a fénybe, apja sziluett, „nem az, aki, csak aki lehetne”.

(Ez egyébként mindannyiunkban benne van, a valaki mássá válás ígérete, a saját magunk konstruálta önkép, amelyhez felérni egy élet munkája lehet.) Földereng a fiú szavai mögött a szülők keserűsége is, hiszen a felmenők általában hajlamosak fel-felemlegetni, mi minden lehetett volna belőlük (ha te, én, mi nem születünk meg, ha nincs egy tetszőlegesen választott és okolt kifogás/körülmény), s így az ő története is a sziluettapaképpel indul. Apja magányos Edison, Daidalosz, „ő tervezte a labirintust / régen azt hitt[e] / a szekrényben vannak a szárnyai / és mikor elmegy, elrepül”; mindenképpen olyan karakter, aki valamiképp fénnyel vagy fényforrással foglalkozik. Szemüveges-lódenes figurájával ellentétben az ellenkező nemű szülő, az anya képe hiányos, azt kiszívta a nap, eltűnt az apával asszociált fényben, sőt, lehet, hogy eleve túl volt exponálva alakja, bemozdult, kimozdult, lemászott a képről. Annyit tudunk meg róla, hogy sokat alszik, ő Gertrúd, kinek „Dánia börtön”, ő a gyógyszerfüggő, fejfájós Marilyn Monroe, akinek az arca az első oldalak polaroidja után torz, sírástól püffedt, így a(z összetört) tükörbe se szeret belenézni.

A következő, hajnalfényezett oldalakat megtöri a szülők dinamikájának csupán vizuálisan láttatott sötétsége. Kifejezetten ijesztő lapok ezek, melyekről egy felnőttarcú kisgyerek rettegése tekint ránk. Ő lesz a mi Tisza cipős Hamletünk, aki a veleszületett árnyakat fénybe burkolózva leplezi el, ragyogó csigaházában se fény, se idő. A fiú külső szemlélőként észlelt széthullása („kívülről úgy látszik, szétesek”) sem negatív folyamat, csupán a belső káosz egységgé kovácsolódása, melyhez óhatatlanul (és ilyen szülők mellett érthető módon) a személyiség fluiditása társul. A következőkben e változékonyságra reflektálva a fényszimbolikát részben a vízmetaforával helyettesíti a szerző,

a fiú fölött először összecsapnak a mások által keltett hullámok, majd már önként merül alá a mozi tengeralattjárójával.

Később Kharón ladikján, majd Noé bárkáján evez, akkor már a hullámokat szelídítve. A celluloidtekercsekről felé áramló képek kapudrogok csupán a színház világa felé (avagy vegyük ki a megismételhetőség aspektusát a moziból, és lám, már majdnem színházat kapunk), ebben az újra a fény felé törő szekvenciában Szinvai ismételten szépen zsonglőrködik a felszínre bukás és a zuhanás képeivel, hiszen a fiú mélységeken felülemelkedése is egyfajta szabadesésnek köszönhető.

Ugyanez a zuhanás figyelhető majd meg a lány történetében, aki Alízként a nyúlüregbe esik. Illetve, ha már a belső borítón is helyet kapott, érdemes megemlíteni allúzióként Mrożek hasonló, bravúrosan abszurd, egészen lírai novelláskötetét, a Zuhanás közbent. A két történet összeérésekor narrátorunk, a fiú, már Ikaroszként, tehát Daidalosz fiaként zuhan az öltöző fényébe, szárnyastól ugrik, bele a színészlétbe, a Hamlet egérfogó-jelenetébe, a művészet megváltást hoz számára. Egy valószínűsíthető premierbuli után lesz először az ő és a lány addigi párhuzamosából metszet, a lány „sötét utcán, mint látomás [elsuhan]”, vagyis nem ő, hanem vele a villamos, amely csupán képileg jelenik meg. A lányra itt Ariadné szerepét osztja, majd újra zuhan velünk a kötet középpontja, a feltételezett, elképzelt és talán meg sem történt találkozás felé.

Történet egy lányról

Amennyiben a lány oldalai tűnnének elsőre izgalmasabbnak, érdemes felkészülni arra, hogy nála a zuhanás nem fokozatos és lassított felvételben láttatott, hanem már rögtön a belső borítón elmerülünk vele együtt a nyúlüregben. Ő a fiúval ellentétben tisztában van narrátor mivoltával, valamint azzal, hogy a könyvbe „csupán” belefirkálta magát. Huszonhét éves elbeszélőként palackba zárva, földtakaró alá bújva kényszeríti magát a megszokott és kényelmes (?) gyermeki pozícióba. Nála szintén az édesapával, jobban mondva a teljes apakép hiányával és a helyébe gyömöszölt sakktáblányi emlékkel (The Doors-kazettával, Rimbaud-kötettel, pipával) indul a gondolatmenet. Az apai játékosság (nem léte) olyan asszociációkat hív elő, mint a színpad doboz mivolta, az élet színpadiassága, a társadalmi maszkviselés (a metróban talán pont a fiút látjuk, társadalmi maszkja mellett színpadi szamárfejét is cipelve).

Ez az utolérhetetlen apa a lány Alíz-történetének fehér nyula, akivel már a kislánykori közös, rémisztő árnyjátékra való visszaemlékezéskor találkozhatunk.

A fény a lánynál is a megismerés eszköze (Szinvai gyönyörű, baldachin borította barlanghasonlattal illusztrálja a jelenséget), a fény „árnyoldala” e történetben azonban nem egyértelműen kötődik a családi élet nehézségeihez. A lánynál a sötétség egészen addig inkább megnyugtató, amíg két szövegmentes oldal nem értesít arról a balesetről, mely talán épp az apa elvesztéséért felel. Még akkor sincs teljesen sötét, mikor hajnalban „távolról a szférák zenéjét is hallani”, a lány a város fölött szemlélődik, a plafont megvilágító asztali lámpa fénye pedig beleolvad a lenyugvó (vagy éppen felkelő) nap magányába. Ébredéskor keresi a helyét, istenként alvás nélkül virrad rá a lámpafény mellett a hajnal, „hogy a teremtéssel hetednapra kész legye[n]”, megtisztul a reggeli fehérségben (ezt a grafikák színbéli szelídülése is jelzi). Ugyan a lány saját bevallása szerint is Ariadnéként göngyölíti „a történet fonal[át]”, olyan gondolatokat is megfogalmaz, mint a bibliai „ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb”, ami nála annyi, hogy „csak a kezem tudja, az agyam már nem, mit csinál, mi volt a cél”.

Bár a lány a pillanatot rajzaiban teszi kézzelfoghatóvá, s a művészet ezzel számára is könnyít a világ nehézségein, füvészkertben dolgozó, szomorúságában is nevetős édesanyjához hasonlóan a celluloidvalóság, az emberi és gépi optika kapcsolódási pontjai nála is kitüntetett figyelmet kapnak. Hiába bukkannak fel egyébiránt azonos, de legalábbis egymáshoz nagyon hasonló tárgyak a központozásában egyaránt bájosan következetlen, lírai szöveget körülölelő illusztrációkon,

nem derül ki, hogy a fiú és a lány útja a mind színeiben, mind ritkaságában jégmadárhoz hasonló kötet közepén keresztezi-e egymást, vagy külön úton haladnak tovább ugyanabba az irányba.

Ezeket a lehetséges irányokat jelzik az egyik tagmondatban (vagy gondolatmenetben) egyenes, a másikban dőlt betűvel szedett, egyszer egyenesen, máskor ferdén haladó sorok is, melyek mindkét karakter történetében jelen vannak. Ők tehát a másik apjának/anyjának fiatalkori énjét is megtestesíthetik akár, gyönyörűen szimbolizálva, milyen is a gyermeki játékosság megtalálása a felnőttkorban, a játék tudatos, érzékeny átmentése a felnőttkorba, illetve saját magunk meglelése, felfedezése a másikban. A Párhuzam mindenféléről szól, de leginkább talán a művésszé s egyben önálló, szüleink lenyomatából és keresztmetszetéből kilépő felnőtté érés nagy mélységeiről, rettentő magányairól, középutas szorongásairól, szédítő magasságairól és euforikus egymásra nem találásairól.