Interjú Almási Zsolttal, a Magyar Shakespeare Bizottság elnökével: Shakespeare, a kulturális valuta

Eszképizmus-e ma Shakespeare-rel foglalkozni?

Annyiban nem, hogy Shakespeare-ben minden benne van, vagy mindenbe bele tudjuk olvasni, ami a mi életünket érinti. Szinte bármilyen kérdésfeltevéshez jó, legyen az társadalmi, kulturális, politikai, általában emberi kérdés. Valahol persze minden kultúrával való foglalkozás tekinthető eszképizmusnak, pedig a kultúra által indirekt módon mégis mindig magunkra és a jelenünkre kérdezünk rá, Shakespeare esetében ez igazán elkerülhetetlen.

William Shakespeare munkássága pont az előbb említett univerzalitás miatt tud még mindig ennyire aktuális lenni?

Egyszerű lenne azt válaszolnom, hogy igen, de ez nem egészen így van. Egy nagyon szerencsés konstelláció ő, pedig nem is volt mindig ilyen népszerű, és életében a populáris kultúra egyik szereplőjeként ismerték, ráadásul a korban a drámák nem is számítottak irodalmi műveknek. Tudunk olyan darabjáról, amely feltehetően megbukott, de határozottan érződött, hogy az 1590-es évektől egyfajta marketingfogás volt odaírni a nevét a plakátokra. Irodalmi hírnévre életében az elbeszélő költeményeivel tett szert, nem is a szonettjeivel vagy a színházi munkáival. Shakespeare halála után viszont nagyon hamar elkezdett kanonizálódni. 1623-ban – halála után pár évvel – már megjelent az első összegyűjtött kötet a műveiből, tehát a kiadó úgy gondolta, hogy üzletileg kifizetődő Shakespeare-t kiadni, sőt rendszerezni. Ilyet egy közepes szerzővel nem tettek volna. A 18. század elejére pedig már klasszikusnak nevezhető, 1807-ben pedig megjelenik drámáinak „családbarát” verziója, a The Family Shakespeare, Thomas Bowdler és nővére, Harriet gondozásában. Ez a kötet filológiailag nem annyira értékes, de jól mutatja, hogy akkorra már annyira az alapműveltség részévé vált hazájában Shakespeare, hogy érdemesnek találták a legfiatalabb olvasók kezébe adni szülői közvetítéssel, persze megfelelően cenzúrázva.

Shakespeare-rel egyszerűen foglalkozni kellett, még ha megmásítva is, voltak olyan hosszú, akár százéves periódusok, amikor a műveit annyira átalakítva játszották, hogy talán rá se ismernénk most.

Melyik darabbal történt ez?

Például a Lear királyt 1681-től Angliában happy enddel játszották egészen 1836-ig: az igazság győzedelmeskedett, Lear és Cordelia életben maradt, sőt, utóbbi feleségül is ment Edgarhoz. Egyszerűen ilyen volt a közízlés, nem lett volna sikeres egy előadás, ha abban a pozitív karakterek végül elbuknak. Nahum Tate alakította át a darabot, kihagyta belőle a Bolond karakterét, mert ő is egy karcosabb szereplő. Így a 21. századból visszatekintve akár nevetségesnek tűnhet ez az átdolgozás, de egyrészt fontos tudni, hogy a szerzői jog intézménye még nem is létezett, másrészt, hogy manapság is simán születnek olyan átiratok, amelyek igencsak megváltoztatják az eredeti Shakespeare-szöveget, és a saját korunkra formálják azt át. Csak Magyarországon említhető a Lear halála Enyedi Évától vagy A Kertész utcai Shaxpeare-mosó Závada Pétertől a nemrég született munkák közül.

Manapság hazájában, Angliában is ilyen szabadon bánnak a Shakespeare-szövegekkel, hasonlóan Shakespeare-univerzumban gondolkodnak, vagy ott szigorúbban kötődnek az eredeti színdarabokhoz?

Mindez vegyes Angliában is, nem tudnék általános irányt mondani. Ha megnézzük a Globe Színházat, az egyrészről egy turistalátványosság, másrészről meg egy olyan színházi forma, amely nem igazán nyúl hozzá a shakespeare-i szöveghez. Ezzel szemben ott is vannak izgalmas, akár kísérletező előadások, van, amikor „történelmieskedő módon” egyazon nem játszik minden szerepet, csak férfiak vagy csak nők lépnek színpadra. Angliában a kisebb színházak sokkal bátrabban nyúlnak Shakespeare-hez, másra hegyezik ki az előadást, mint amit a szöveg értelmezése közvetlenül adna. Nagyon privilegizált helyzetet élvez Shakespeare azáltal, hogy esetében vonzó lehet az eredetiséghez vagy egy elképzelt eredetiséghez való ragaszkodás és az újítás is. Visszatérve egy előző kérdéshez, Shakespeare alakíthatósága is hozzá tartozik ahhoz, hogy még mindig nagyon aktuálisnak érezhetjük, nem beszélve arról, hogy kivételesen nagy drámai életművet hagyott hátra, harminchét darab tökéletesen megfelel ahhoz, hogy akár most Budapesten párhuzamosan játsszák a Shakespeare-eket. Még ha ennek a harminchét munkának a nagy részét nem is tűzik repertoárra, akkor is marad annyi, hogy izgalmas legyen a nézők és a színházi alkotók számára, és az állandóan repertoáron megmaradhasson.

Ha már a színházi alkotóknál tartunk, talán Shakespeare töretlen népszerűségéhez az is hozzátartozik, hogy ő maga eredendően nemcsak író, hanem színházi ember, aki színészként is működött.

Shakespeare-t az utókor sokáig költőként azonosította, és a műveit irodalmárok olvasták, de a szöveggondozás mellett legalább ennyire fontos az ő színházi tudása, ami érződik munkáin. Társulata volt, fellépett ő maga is, de szerencsére annyira jó színész nem lehetett, hogy ne maradjon ideje az írásra. Mindenesetre érezte, hogy hogyan működik jól a színház. Gyakran darabíráskor is gondolkodott a színészekben, a Sok hűhó semmiért-nek az első, 1600-as kiadásában Lasponya (Dogberry) karakterének neve helyett a szövegben többször az őt alakító színész neve, William Kemp szerepel.

Shakespeare a darabokat úgy írta, hogy azok bemutathatók, élvezhetők legyenek, hiszen az előadásokból folyt be a pénz, ilyen szempontból még jó üzletembernek is tekinthető.

Hogyan alakult Shakespeare magyar befogadása a történelem során?

Az első fordítások és előadások a 18. század végéhez kötődnek. Míg alapvetően a kolonizáció részeként terjedt Shakespeare a brit gyarmatokon, addig nálunk a 19. században érdekes módon kifejezetten egyfajta ellenkultúrát táplált a Shakespeare-kultusz. Az akkori Magyarországon Shakespeare-rel foglalkozni, őt angolból fordítani a Habsburg Birodalomtól és a németes kultúrától való elfordulást jelképezte. Előtte magát Shakespeare-t is németből fordították, ennek eklatáns példája Kazinczy Ferenc 1790-es Hamlet-fordítása, ahol a magyar szerző a Friedrich Ludwig Schröder-féle átiratot ültette át, ez a verzió nem is versben íródott, így az első magyar Hamlet sem rímben szólalhatott meg a színpadon. A magyarok a saját kultúrájukat akarták erősíteni Shakespeare által, erről tágabb kontextusban egyébként Dávidházi Péter írt egy nagyon érdekes könyvet, amely a címével is jelzi („Isten másodszülöttje”: Shakespeare-kultusz Magyarországon), hogy szinte vallásos tisztelet övezte az angol szerzőt.

Tulajdonképpen ez a kulturális környezet hívta életre az első Magyar Shakespeare Bizottságot?

Tulajdonképpen igen. De hivatalosan az 1860-as években a Kisfaludy Társaság egyik bizottságaként hozták létre abból a célból, hogy elkészüljön a teljes shakespeare-i életmű első magyar fordítása. A bizottságot Arany János vezette. Előtte is fordított Petőfi vagy Vörösmarty Shakespeare-t, ám ez az első bizottság rendszerezte a folyamatot, és el is készült a teljes kiadás és megjelent 1878-ra. Mivel a feladatot a bizottság elvégezte, a legtermészetesebb módon föl is oszlott.

De aztán lett utána még kettő, a negyedik Magyar Shakespeare Bizottság pedig már több mint tízéves. Mi ezeknek a szerveződéseknek a története, és hogyan változott a bizottságok feladata az idők során?

A második 1907-ben jött létre, és megint csak a fordítói munka határozta meg, egész egyszerűen elavultnak érződött az 1878-as kiadás, és megszületett az igény az újra. A második Magyar Shakespeare Bizottság esetében már fölmerült, hogy kellene olyan háttér is, amely másképpen legitimálja az új Shakespeare-fordítást, egyszóval, hogy legyen valami tudományos háttere a bizottságnak, ekkor létrejön folyóirat, könyvtár, de ez a kezdeményezés előbb-utóbb kifulladt. A harmadik bizottság megalakulása az 1980-as évekre tehető, amikorra már Shakespeare abszolút intézményesül Magyarországon, például bekerül az iskolai tananyagba is. A harmadik Magyar Shakespeare Bizottság Fabiny Tibor kezdeményezésére jön létre, ez a szerveződés már komolyan épít a külföldi kapcsolatokra, illetve elkezd odafigyelni nemcsak az irodalomra és a szövegekre, hanem a színházi világra is. Eklatáns példája ennek, hogy taggá vált Huszti Péter színész is. Ugyancsak nagy hangsúlyt fektetett ez a bizottság Shakespeare oktatására, de a harmadik szerveződés pechje épp az volt, hogy a rendszerváltás elsodorta az embereket ettől a munkától. Ez a bizottság még működött az 1990-es években, de nem olyan intenzíven, mint a kezdetekkor, így még egyetemistaként volt szerencsém eljutni Michael Pincombe, David Kastan vagy Stanley Wells egy-egy előadására a harmadik bizottság szervezésében. Bár a lendület elfogyott, többen megismertük a bizottság működését, személy szerint jó kapcsolatba kerültem Fabiny Tiborral, aki tanszékvezetőm lett később a Pázmányon. A negyedik bizottság a közösségi média közreműködésével jött létre, 2012-ben Amerikában voltam a Notre Dame Egyetemen, és Stanley Wells, talán a világ egyik legfontosabb Shakespeare-kutatója fölvetette egy direkt Twitter (ma X) üzenetben, hogy valamelyik könyvét le kellene fordítani magyarra, de nem tudja melyik lenne a legalkalmasabb a magyar közönségnek, és adjak tanácsot. Azt gondoltam, hogy ennek kiválasztásáról nem nekem egyedül kellene döntenem, hiszen jól ismerem a magyar Shakespeare-ológusokat – miért ne kérném ki a véleményüket? Írtam egy kör-e-mailt, amelyből egy annyira életteli és fontos beszélgetés alakult ki, hogy felmerülhetett a bizottság újraszervezése. A következő évben létre is jött a Magyar Anglisztikai Társaság munkabizottságaként.

Miben lett más, mint az előző szerveződések?

Azonnal világossá vált, hogy nemcsak a Shakespeare-szakértőket várjuk ide, hanem lehessen bárki, aki Shakespeare magyar befogadásában érdekelt, tehát fordítók, tanárok, színházi emberek. Első, alapító elnökünk Nádasdy Ádám volt. Akkor azt fogalmaztuk meg, hogy szeretnénk jelen lenni a Shakespeare-befogadás és -kutatás lehető legtöbb területén.

Ma is az alapműveltség része Shakespeare?

Természetesen, de nem feltétlenül kell olvasni a műveit. Elég nézni színházban, filmen vagy akár felismerni történetvezetését más munkákban: például az Oroszlánkirály, ha nagyon akarjuk, egy Hamlet-adaptáció.

Shakespeare egy kulturális valutaként működik, anélkül is ismerjük, hogy kifejezetten olvastuk volna.

Shakespeare személyével kapcsolatban sok a radikális elmélet, akár konteó, nem zavarja ez a szakértőket?

Engem nem zavar ez a sok elmélet, nagy része persze tudománytalan, de csak azt jelzi, hogy a szerző még mindig izgatja az embereket. Nem jó belekényelmesedni abba, hogy mi, Shakespeare-kutatók tudunk mindent, mert akkor természetesnek vesszük, hogy nekünk van igazunk és teljes természetességgel söprünk el olyan elméleteket, amelyekben még valami igazság vagy logikus gondolatmenet is lehet. Egyszer például meghívtunk előadni a Shakespeare-bizottságba egy embert, aki bizton állította, hogy Shakespeare nem Shakespeare volt, hanem Oxford grófja. Ez egy viszonylag népszerű elmélet, film is készült ez alapján Anonymus címmel. Bár Oxford grófjáról tudható, hogy 1604-ben kivégezték, Shakespeare pedig még utána is alkotott, nem mellesleg a művei reagálnak a kor aktualitásaira is. De ettől még mindig érdekes lehet egy ilyen okfejtés, külön izgat, hogy milyen módszertan alapján következtetnek mindezen állításokra.

Az egyébként jogos felvetés, hogy a kor szerzőképe nem azonos a mostani fogalmainkkal, és hogy esetenként többen írták a darabokat, hogy különböző verziók vannak, Shakespeare maga is belenyúlt utólag munkáiba. A 16–17. században egész más erővonalak és elvek szerint alakultak ki az irodalmi szövegek, ezzel sok borsot törve a filológusok orra alá. A szerzőség problematikájának egyébként a digitális világ adott egy új löketet, hiszen már statisztikai alapon kvantitatív módszerekkel is tudunk vizsgálni grandiózus életműveket. Összességében nem zavar semmilyen elmélet, azt nem szeretem, ha valamit rosszul, pontatlanul tesznek, vagy ha valami ellenségesség révén születnek elméletek.

Annak örülök, hogy épp a Shakespeare-bizottság pont elég jó példa arra, hogy emberek tudnak együttműködni anélkül, hogy vetélytársaknak hinnék egymást, minket inkább a kooperáció jellemez.

Meg mindenki a saját szakterületét, érdeklődési körét tudja hozzárendelni a közöshöz.

Igen, ez így van, mert Shakespeare-rel annyiféle módon lehet foglalkozni, hogy simán ki tudjuk egészíteni egymást, és nem egymás elől szívjuk el a levegőt. A 21. században sokkal több eszközünk is lett a kutatáshoz. Azt gondolom, külön érdekesek a színháztörténeti kutatások, nagyon sokat elmond az is, hogy bizonyos korokban melyik Shakespeare-darabok kerültek a repertoárra. Schandl Veronika foglalkozott például a szocialista idők és a Kádár-kor Shakespeare-játszásával, de ma is sokatmondó, mit és milyen módon játszanak a színházak. Szikszai Rémusz Macbeth-rendezése például nagyon erős képet festett a magyar közéletről, de ebben az előadásban sem igazán a politikai áthallásosság volt a fontos, hanem hogy mit tesz az emberrel és az emberi kapcsolatokkal a hatalom.

Legutóbb egy eredményhirdetést és díjátadót tartott a bizottság az Örkény Színházban, ahol középiskolás diákok Shakespeare-rel kapcsolatos egyéni és projektmunkáit értékelték. A bizottság által meghirdetett versenyre érkeztek írásos és audiovizuális pályamunkák is. Úgy éreztem, a bizottság tagjai minden munkában meglátták a jót, az értéket. Viszont van-e olyan feldolgozás akár a hazai színházi életben, amelynek Shakespeare-kutatóként kevésbé örül?

Nem mondanám kifejezetten, hiszen mindenki személyesen tud kapcsolódni Shakespeare írásaihoz.

Valami nem attól jó, hogy eszetlenül követ valamit, amit mi Shakespeare-nek gondolunk, hanem hogy alaposan, átgondoltan, kikristályosodva, valamilyen módszertan alapján nyúl a klasszikushoz.

Személy szerint irtózatosan szeretem a színházat, és mindig találok valami olyat egy előadásban, ami le tud kötni, el tud gondolkodtatni. Ami működik, az egyszerűen jó tud lenni. Ha mégis mondani kell valamit a nem tetszés tematikában, akkor az az előadás tud visszatetsző lenni számomra, amely vagy nem koherens megoldásokkal dolgozik, vagy amelynél nem értem, hogy egyáltalán miért jött létre. A puszta szórakoztatás is lehet legitim Shakespeare esetében, persze, de ez nem feltétlenül az én ízlésem. Shakespeare-t azért érdemes választani, mert valamit el lehet vele mondani.

Színházszerető Shakespeare-ológusként a szerző melyik darabját látná szívesen a színpadon?

Egy Troilus és Cressidát nagyon szívesen megnéznék, ez egy talán kevesebbek által ismert darab, amely a trójai háború tizedik évében játszódik, amikor már mindenki elunta a csatát, semmi hősiesség nem szorul itt a héroszokba. Shakespeare ebben a fanyar hangvételű problémadarabjában egy olyan mítoszgyilkolást hajt végre, amely nagyon izgalmas lehet a mai korba átültetve. Felmerülhet, ma milyen mítoszokat lehet lerombolni.

Van-e valami terv vagy feladat, amelyet kifejezetten fontosnak tart a bizottság szempontjából?

Nagyon nehéz konkrét terveket meghatározni, hiszen a Magyar Shakespeare Bizottság nem egy központi irányítású szervezet, hanem egy olyan tudományos közösség, ahol mindenki a saját területén tevékenykedik. Elnökként sem azt gondolom feladatomnak, hogy irányítsak, hanem inkább, hogy lehetőséget teremtsek sok megközelítésnek, hogy közösséget teremtsek, ahol aztán a gondolat megszületik. Az az elv, amelyet tíz éve meghatároztunk, hogy megpróbálunk minél több emberhez elérni, még mindig fontos. Továbbra is fontos, hogy tanulmányi versenyeken keresztül kapcsolódjunk a középiskolás korosztályhoz, konferenciák keretében a tudományos élethez, kiemelten fontos, hogy a külföldön dolgozó kollégákat is be tudjuk csatornázni a magyar Shakespeare-befogadásba. Shakespeare pedig kiapadhatatlan forrás, mindig lehet kutatni, legyen szó akár a kortárs színházról vagy a populáris kultúráról, akár a filológiai, irodalmi, történeti aspektusról.