„A halál reményében” – Kritika Takács Zsuzsa A maradás szégyene című verseskötetéről

Gimnazistaként rajongott Adyért, a Holnap hőséért; mégis inkább Pilinszky és a tárgyias költők nyomdokain haladt: visszafogottan, szemérmesen, magabiztosan. Tempóját nem az időmértékes verselés és a kötött formák, inkább a gondolatok diktálták. Lírájában folyamatosan megjelent a kísérletező hajlam, de mindig egy szorongató és az önreflexió által uralt világ keretein belül. Motívumai köteteken ívelnek át a Némajátéktól a Sötét és fény koráig; a Viszonyok könnyétől A bűnök számbavételéig; valamint A letakart órától A maradás szégyenéig, ahogyan pályaívét korszakolni szokták.

Takács Zsuzsa újra meg újra számot vet emlékeivel, álmaival, továbbá azokkal az impulzusokkal, melyek az irodalom, a filozófia, a képzőművészet, a film és a zene területéről érik, valamint fordítói tevékenységének tájairól. Költészete ontológiai kérdésekkel néz szembe, leginkább a halállal. E tekintetben várakozó magatartás jellemzi, nem sietteti erőszakosan, de költészetének horizontján, jelesül A szerző álmában már feltűntek „az utolsó hajók”, miként Ady posztumusz kötetének címében, és a jelen kötet borítóján, mely már csak egyetlen süllyedő élettoposzt jelenít meg.

A maradás szégyenének négy ciklusa többféle veszteségélményből táplálkozik: történelmi és családi traumákból (Esküvői ebéd), Kertész Imrével folytatott szerelmi kapcsolatából (Abelard és Héloïse), Anna lánya elvesztéséből (Mi történik itt?) és a halálvárásból (Velünk, innen, el).

Miközben az ember egész életében a vég felé tart, folyton az emlékek labirintusában kering, egy-egy bútor, illat, fotó segíti a memotechnika beindítását.

A háború utáni villákban azonban kevés kézzelfogható maradt (a bombázás, a kisajátítás, a kitelepítés következtében), kevés tárgy bírható szóra. Az első ciklusban, az Esküvői ebédben egy pohárszék márványlapjának érdes felülete indítja útnak az emlékezetet, az Egyetlen mozdulat, és vége című versben pedig egy korlát hideg tapintása, melyet a lírai alany édesanyja éppen elengedni óhajt, engedve az öngyilkosság húzásának.

A lírai én is vágyik az átkelésre, ugyanakkor nem tudja elképzelni a saját halálát, ebből fakadóan, ha ennek a sűrű kötetnek a gyengeségeit keressük, akkor az álomleírások (Vállfák éjszakája) és a félelmeket közvetítő projekciók táján kell keresgélni: „Szendergek egy fehér vaságyban a színfalak / mögött. A színpadon éppen az életemet / játsszák […] bohócruhában, alszom már örökké.” A teatralitás és az ismert toposzok (színház, nézőtér, előadás, bohócruha) elidegenítő jellegűek, A szerző álmában közelíti meg az életen túli létet, mint Hamlet, akinek el kell döntenie, hogy viseli-e az életben maradás terhét, vagy sem.

Lemetszi az emberi szenvedélyeket, és a tárgyakkal érezteti őket

A maradás szégyene keletkezésének idején, 2018 és 2025 között egy másik kötet is formálódott, mégpedig a Takács-életmű alakulását bemutató Átkelés a Szuezi-csatornán – Beszélgetések Wirth Imrével (2024). Olyan, mintha ebből a fényképekkel illusztrált – több mint 80 évet felölelő – önéletrajzi szövegből lépnénk át a verseskötet világába. Az Esküvői ebéd, vagyis a kötet első ciklusa egy családi fénykép közlésével és az ehhez kapcsolódó Esküvői ebéd című képleírással kezdődik. Az 1934-es fotográfia Takács Zsuzsa szüleinek lakodalmán készült. A versben felsejlik a menyasszony dickensi gyerekkora, egy majdani öngyilkosság és további három rokon halála, akik 1944-ben egy óvóhelyen fulladnak meg egy lebombázott villa romjai alatt, köztük egy kisfiú is. A képleírás érdekessége, hogy az emlékezet kiegészíti a múltban rögzített pillanatot, beleírja azt is, ami a fotográfián nem látható, a konyhában dolgozó személyzetet és a tíz évvel későbbi haláleseteket. A fénykép egy ki- és belépési pont, hogy hozzáférjünk az élettörténethez és a Takács-líra megértéséhez Wirth Imre Átkelés a Szuezi-csatornán című kötetéhez hasonlóan.

A kötet második ciklusában a fájdalom, az egymástól való elszakítottság, a kínzó önfeltárás és a kés motívuma kerül fókuszba.

A középkori történet szerint – amelyről a vers a címét is kapta – ezzel az eszközzel kasztrálták a középkori skolasztikust, Pierre Abélard-t, aki beleszeretett tanítványába, Héloïse-ba, majd titokban feleségül is vette, később a lány zárdába vonult. Ám a fizikai távolság és az érintések hiánya sem választhatta el egymástól a szerelmeseket, hiszen Abélard és Héloïse érzékeny levelekben tartották egymással a kapcsolatot. Hasonlóan egy másik mester-tanítvány viszonnyal kezdődő szerelemhez, Martin Heidegger és Hannah Arendt kapcsolatához (Az elmaradt ajánlás). A szerelem és a testi kapcsolat vége utáni levelezés több híres párt köt össze, így kerül egy ciklusba a középkori teológus-költő Abélard, a nácikkal is jó viszonyt ápoló német filozófus, Heidegger és a holokauszttúlélő Kertész Imre és Takács Zsuzsa szerelme. Elég polgárpukkasztó alteregósor, melyet Héloïse, Arendt és Takács felől is olvashatunk. Kertész Imre és Takács Zsuzsa versei alapján a köztük lévő érzelmi és intellektuális kapcsolat elvághatatlan, „átvérzik” a leveleken, melyekből A vigasztalan folyosón és az Abelard és Héloïse című versek mottóiban idéz.

A „kés” motívuma nemcsak akkor kerül elő, amikor a költőnő és Kertész 1983-as találkozásának színhelye, Szigliget merül fel az emlékezetből, hanem amikor Kertész Imre léttapasztalatára reflektál: „Az égett bőr illata belengi a szigligeti fákat. / Nem lehet arra ítélni a neki kiszolgáltatottat, / hogy éljen. A hasonmást, hogy hasonlítson rá, / hogy hordozza vonásai terhét, hogy beálljon / a sorba. Két marokra fogja hát a pengét, képzelt / szívébe mártja. Nem lép előre, se hátra” (Rab-arc). A holokauszttúlélő soha többé nem képes már felszabadultan, boldogan élni; megfosztották valódi életlehetőségeitől (sorsától); hasonmáslétre ítélték; nem lévén igazán átélhető sorsa, még a szíve és az önsértése is képzeletbeli. Ebben az esetben a lépések hiánya a megrekedtség létszimbóluma.

A második ciklus eszünkbe juttatja a holokauszttúlélők szorongását és bűntudatát amiatt, hogy miért éppen ők maradtak életben, mit kezdjenek a létükkel, hogyan lehetnének boldogok.

A Sorstalanságon túl Takács felidézi a Kaddis a meg nem született gyermekért című regényt – mely éppen a Takáccsal való kapcsolata idején formálódik, és – amelyben Kertész elutasítja a gyermekvállalás értelmét. A Rab-arc, a Hárítás és a kínzó szeretettel szembenéző Megbánás után a Kaddis című Takács-vers ezért emelhet kifogást Kertész pilátusi gesztusa ellen: „A rettenetes bábamaszkját fölveszi. / Szerelmem mossa kezeit.”

Hiába metszi le a Takács-líra a fájdalmat az emberről, lélektani szempontból mégsem jár sikerrel. A seb vérzik, a szakítás fáj: „A kés elvégezte dolgát, nem gyógyult a seb” (Abelard és Héloïse). A kés nemcsak férfiasságot metsző eszköz, amely a nemi intimitás megélésének vet véget, de Takács alkotói eljárásának is jelképe, hiszen objektív verseiben a tudat dermesztően analitikus szemmel mérlegeli a szerelmesek közötti kommunikációs helyzetet: „Láz futotta el a kockás terítőt, az asztalt, / amelynél egymással szemben ültünk. / Éreztem, hogy őt is ugyanaz a bizonytalanság / fogja el: a körülmények semmibevétele. / Egy percre kezébe temette homlokát.” A lírai alany helyére egy objektív narrátori attitűd lép, a versbéli alany leírássá redukálja a saját kínját: „Sóhajtozás támadt minden zöld, kirobbanó / lugasban, és sírni kezdtek az újszülött levelek.” Az érzelmeiktől elidegenített szerelmesek metakommunikációjának rögzítésén túl várnánk némi vallomást, fájdalmat, kétségbeesést; ám az emberek helyett a természet kap hangot, színszimbólumok és hangulatfestő szavak által. A szereplők megnyilatkozásai belefulladnak a természet kirobbanó burjánzásába, az újjászületés zöldjébe, mely ellenpontozza kettejük kapcsolatának elakadásait. Összességében elmondható, hogy a lírai alany zaklatott léthelyzetekbe zuhan, de mi, olvasók nem tarthatunk vele, hiába vizsgáljuk a 2025-ös kötet második ciklusának kapcsolati verseit, nem jutunk közelebb az érzelmek átéléséhez, hiszen nem a szereplők, hanem a tárgyak éreznek a megszemélyesítések alakzatán keresztül, s velük nehezebb együttérezni.

Halottnak nyilvánított anya

Takács Zsuzsa lírájában a transzcendencia a szeretetben és a szerelemben válik megtapasztalhatóvá: a szerelem kegyelmi állapot, melyhez csak a gyermekhez fűződő „szerelem” fogható. A kötet harmadik (Mi történik itt?) ciklusában derül ki, hogy a költő miért nyilvánította magát már négy évvel ezelőtt halottnak: „Kettőezer-huszonegy április 15-én / tragikusan későn, nyolcvankét éves / korában, a teljes déli sötétség beállta / előtt meghalt Takács Zsuzsa, költő. / Egyetlen érdemének tekinti, nyilatkozta / nemrég, hogy nem szegte meg / az ötödik parancsolatot, és nem / vetett véget önként az életének.”

A Közlemény fájó öniróniával készült, egyes szám harmadik személyben, mint Villon Testamentumának Záróballadája. A kötetben megjelenő szégyenérzet elsődlegesen abból fakad, hogy az anya lánya elvesztését követően életben maradt: „Mi történik itt? / A lányomat temetik. / A világ elfehéredik” (Mi történik itt?). A tragédia nyomán megrendül a világ, kifakulnak a színek, a fájdalom terhe elviselhetetlen lesz; s mintha örökké az anyára irányulna a halott gyermek vádló tekintete amiatt, hogy képes nélküle élni: „Viselni egy tekintet súlyát, míg / haladsz a megsemmisülés felé. / Majd visszanézni hirtelen, / és megingani alatta. / Elszorul a szíved a szégyentől / és a megalázottságtól. / Mi hát a megoldás? / Az önfeladás talán. / A bizalom az ismeretlen iránt (Viselni egy tekintet súlyát).

Az ismeretlen iránti bizalom újra Hamlet nagymonológját és az öngyilkosság dilemmáját visszhangozza.

Életének meghatározó eseményei rendeződnek el a kötetben a halálvággyal kiegészülve, legegyértelműbben az utolsó ciklus (Velünk, innen, el) verseiben.

Ugyanakkor a költő feladatot lát el: Anna lányának emel emléket (Áldott legyen Anna, Nyári kertekben üldögélni); felkészül a halálra, miközben talán mégis kicsit élni akar (Állomásépület lehetett). Az egyetlen feladat tehát, amelybe érdemes belekapaszkodni, szeretteink emlékének fenntartása: „Nem kívánhatják mégsem, hogy a sötétben / puffantsam le magamat! (Nem tudják, hogyha / lezárom a szememet, meghalnak ők is?)” – legalábbis az utolsó ciklusban megjelenő A merénylő monológja szerint. Bűntudatból fakadó szorongását emlékezéssel és írással oldja; ez a létfeladata, miként Kertésznek is. Takács Zsuzsa számára az emlékeknél nincs fontosabb, az emlékezés képessége csoda, istenbizonyíték: „Ha van emlékezetünk, miért ne volna Isten?” – mondja a kötet végén a Hódolat Dosztojevszkijnek című versben.

Miből fakad a maradás szégyene?

A kötet kontextusában „a maradás szégyene” összekapcsolódik a történelmi traumákkal, a szégyenben mindenki osztozik, aki fogékony a morálra. „Erkölcstelen világban erkölcsösnek lenni is erkölcstelen” – mondja Kertész Imre a Jegyzőkönyv című novellában, melyet a Rab-arc című Takács-vers több ponton idéz.

A szégyen érzésének eredetét keresve a szerző visszanyúl a bűnbeesés jelenetéig, az otthon elvesztéséig: „Kiűzetése terhét ne kelljen / viselni keresztül. / A Paradicsumot add neki házoá” (A maradás szégyene). Takács családtörténetében többször megjelenik az otthonvesztés, a Paradicsomból való kiűzetés. Ha a „maradás” tölti el az embert szégyennel, akkor ez jelentheti a bűneset utáni életben maradás szégyenét is.

Egy másik bibliai olvasatot vet fel a Vállfák éjszakája, melyben egy tiltott kamaszkori szerelemről esik szó: „túlzásig / hallgatott zenék kiváltotta szerelem”-ről, „melyet egy lány iránt érzett”. Ezt az emléket a reflektív tudat azzal egészíti ki, hogy 1956-ban elmenekülhetett volna a lírai alany az iránta vonzalmat érző kamaszlány családjával, de a maradás mellett döntött (A máskor annyira elbizakodott terek). A két vers tartalma szerint nem a hazaszeretet tartotta itthon, sokkal inkább a szégyen és a félelem a tiltott szerelem megélésétől, a tabuk áthágásától.

A maradás szégyene a bűntelen bűnösség érzését is felveti, mely rendre előkerül az egzisztencialista irodalomban, a kollektív bűntudat a kiszolgáltatottak (Szegényszag, Egy baleset leírása) és a diktatúrák áldozatai iránt. Amióta Nobel-díjasainkat külföldön leljük fel, azóta az antidemokratikus rezsimek területén való maradás, illetve a tanult tehetetlenség szégyene is releváns értelmezési keret, melyet az utolsó ciklus, a Velünk, innen, el tár fel.

Takácsra általában, más köteteiben sem jellemző a közéletiség, de vannak jelenségek, amelyek mellett nem tud elmenni, amelyekkel szembe kell néznie: „Rendezi / petyhüdt vonásait a velencei tükörben, / kihúzza magát, zakóját igazítja. / Szándékai egyértelműek, győzni akar.” Nem nagy talány, hogy kié lehet a portré, melyet A diktátor édes gondjaiban a költő a győzelem szóra hegyez ki. Még erősebben mutatkozik meg a rendszerkritika A vigasztalan folyosón haladva, amikor a lírai szemlélő a kalapácsot keresi az égbolton a holdsarló mellől, majd az elejtett szögek és deszkák látványa azt a kérdést veti fel benne, hogy vajon temetés, kerítés, stadion, szálloda vagy karám készül itt. Szerelem és szeretet, halál és a szenvedéstörténet már 1998-ban is egybenyílt Takács Zsuzsa költészetében, ekkor vetette papírra, hogy: „meredek út vezet felfele” (Egy távoli stúdióban). Egyelőre még kezében tartja a szenvedés méregpoharát, mi pedig A maradás szégyenének karcsú súlyosságát.