„nekem összedűlt egy egész világ” – Az Oh, furcsa élet – Ady Endre titkos szerelme című kötetről

Borbás Andrea és Csiszár Gábor az új kötetükben az Ady-filológia korábbi ismereteit nagymértékben kiegészítve, az eddigi, hiányos adatokat összefűzve, önálló elbeszéléssé változtatva mutatják be Sándor Lászlóné eddig is tudott, de csak állóképekben látható helyét Ady életében. Nem hosszú időről volt ugyan szó, bő egy évről, amely azonban mégis jelentőssé vált mindkettejük számára. A kötet gerincét Ady Endre és Sándor Lászlóné Schreiber Bella, Nyanyuci fennmaradt levelezése adja. Ady sorai ugyan megjelentek már, de a párdarabokat az Országos Széchényi Könyvtár zárolta, a kutatók és a nagyközönség előtt egyaránt rejtve maradtak. A szerzők most hiánytalanul közlik ezeket is. S megadják hozzájuk a kontextust: Sándorné életének a találkozásuk előtti rekonstruálását, Ady szanatóriumi kezeléseinek áttekintését, az ápoltak zárt világának viselkedést fellazító valóságát, Ady beilleszkedését a mariagrüni sorstársak közé, rokonszenvek, plátói szerelmek fellángolását, néha intimitássá válását. És megmutatják a Sándorné által felélesztett életkedvet. A részletes, sok új ismeretet, összefüggést tartalmazó kapcsolattörténet a másik nyeresége a kötetnek. Ezt egészíti ki Sándorné szakítás utáni életének feltárása, a levelek közlése, valamint egy, az életút közös részét regisztráló kronológia.

Léda után

A Nyugat 1912. május 16-i számában jelent meg az Elbocsátó, szép üzenet, Ady utolsó Brüll Adélnak, Lédának szóló verse. Megismerkedésük, évtizedes kapcsolatuk bármennyi és bármilyen következménnyel járt is a magyar irodalomra nézve, Ady személyes életére nem hozott megoldást. Az önpusztító életmód egyre erőteljesebbé válása ugyanis, amelyet sehogy sem lehetett beilleszteni még a szabályokon olykor túllépő polgári létbe sem, először csak kikezdte a költői vonzóerő által kiváltott kötődést, majd az évek múlásával lehetetlenné tette. Kölcsönösen. A billegő kiegyensúlyozottság eltűnése aztán Ady számára az addigi határok fokozott átlépését hozta, ez pedig a romló test gyógyításának igényét. Kolozsvári, budapesti kúrák után Ady 1913. március 7-én érkezett mariagrüni kezelésére.

Jelenléte felkavarta a női beutaltak feltehetően egyhangú napjait, de a rajongás csak az érzelmi energiákat vitte, nem hozta az Ady által vágyott gyógyírt.

Május 11-én többek között ezt írta Hatvanynak: „Tébolyítóan fájó hely már ez a Grün: most már hamarosan szabadulni szeretnék.” Ekkor érkezett meg Sándorné.

Ő is egzisztenciális gondok közepette, drogfüggőként, testi-lelki labilitással telve. De volt egy nagy adománya, mégpedig a személyisége: ahogy leveleiből látszik, a feltétel nélküli szeretetre nyitott lénye, amely a megértést és a megbocsátást is magában hordta. És a női természet egyik csodáját, a gondoskodás ösztönét. Ami benne nem hatalomvággyal, hanem tapintattal párosult. Ez találkozott Ady ambivalenciájával: az önmagát kapcsolatokba hajszoló, majd a rossz helyzetekből menekülő kényszerekkel.

A levelek

Május közepe és június vége között történt, ami történt. Ezután azonban Sándorné és az Ady körüli hölgykoszorú másik tagja („Kicsi”) elutaztak Mariagrünből. Az elválás érzelmi traumája, az együtt töltött kellemes napok emléke mindkettejükből könnyeket csalt elő, mégis Adyt akarták egy távirattal vigasztalni, akit hozzájuk hasonlóan megviselt az elválás. Ez a távirat azonban elkallódott, ezért az írásos üzenetek Ady válaszával kezdődtek, aki önváddal illette magát, mert nem volt „szívesebb, mulatságosabb, jobb és kevésbé szeszélyes”. S üdvözletét küldte Sándorné férjének is, bár ekkor még személyesen nem ismerte, de evvel a gesztussal bevonta hármasukba – ahogy Diósy Ödön is jelen volt rezonőrként Ady és Brüll Adél mellett.

Az időrendben közölt 35 + 1 levél – utóbbi Boncza Berta 1916. december 9-én Sándornénak írt sorait tartalmazza – egy belső és egy külső körön modellezhető. Az előbbi Adyé és Sándornéé, az utóbbin pedig előbb Steinfeld Nándor, az önkéntes titkár, majd Boncza Berta jelent meg. 1914-ben Ady a titkári feladatok közé több alkalommal besorolt valamilyen Sándornéval kapcsolatos ügyintézést,

egyébként is szokása volt, hogy minden nőismerősének beszámolt minden más nőismerőséről – némiképp önbizalom-generáló jelleggel.

(Egyébként Boncza Berta is elküldte Lám Béla, Csinszka egykori vőlegényének neki írt leveleit Adynak.) Azonban 1913. nyarán, őszének elején, amikor kapcsolatuk szoros volt, Boncza Bertának semmit sem mesélt Sándornéról, s Sándornénak sem arról 1914. június elején, hogy megkérte Csinszka kezét. De „húga” leveleiről biztosan volt szó korábban kettejük között, ezért amikor az 1914. június 16-i Nyugatban megjelent A Kalota partján című vers, második versszakában ezekkel a sorokkal:

[…] reám nyilaz a nyugtalanság:
Leány-szemek, Sorsom szemei,
Szemek, melyekben rózsás, húszéves,
Vidám kamasznak látom magam,
Szebb szemek minden volt szemeknél
S bennük végképp megpecsételtetett
Az én örök-bús ifjuságom:

Sándorné azonnal megértette, hogy Adyval közös története eddig tartott. A kamasszá fiatalító lehetőséggel nem tudott versenyezni, a szerelmet és a türelmes ápolást – ahogy Ady július 6-i levelében minősítette Sándorné szerepét – felülírta a szép szemek ígérete.

Érzelmi körhinta

Valójában mindhárman, Sándorné, Ady és Boncza Berta, amint a fennmaradt leveleikből kiderül, bizonytalan, változékony lelkiállapotban voltak. Ezt a vers előtörténete is mutatja. Június 6-án ugyanis Ady Csucsára utazott, ahonnan másnap, Csinszkával és Török Károlynéval kalotaszentkirályi rokonlátogatásra mentek. Nyolcadikán váratlanul megjelent Lám Béla, aki azonban Adyt meglátva felbontotta az akkor szűk egy hónapja tartó jegyességüket. Erre Ady még aznap – kárpótlásul? lovagi becsületből? – megkérte Csinszka kezét. Ennek ellenére nem maradt sokáig, 11-én Zilah érintésével hazautazott Érmindszentre, s e komplikációkkal egy időben Dénes Zsófiának azt írta: „Szeretlek, Rosszam, Tétovám, Senkim”. Sándornét június 5-én óvta a pletykáktól, 13-án említette ugyan belső-szilágysági utazását, de arról szót sem ejtett, hogy Csucsára is elutazott; levele végén pedig megkérdezte: „ugye nem flörtölsz?” Csucsai két napjáról és a kalotaszentkirályi kirándulásról csak néhány nappal később, 17-e körül írt, de arról nem, hogy az utazásra kiknek a társaságában került sor. Ebben a levélben egyébként határozott szemléletváltozás figyelhető meg, már nem sajnáltatta magát, kiváltva evvel a női gyöngédséget, hanem immár ő lépett elő gondviselőként, Sándornét válásra biztatva, mivel „Laci nem akar, nem tud meggyógyulni, te így belepusztulsz ez együttélésbe”. Nyanyuci azonban, ahogy 1914-es fennmaradt levelei is mutatják, nem volt képes szakítani az Adyról benne élő ideálképpel – amelyet ugyan a maga realitásában látott –, ahogy akármilyen is volt vele, nem akarta férjét sem egyedül hagyni. De a költőhöz fűződő egykori közelség barátsággá válását is elfogadta – ennek azonban emlékezésén kívül nem maradt az utókor számára más nyoma.

Ami töprengésre készteti az olvasót

Sándor Lászlóné, Nyanyuci csiki-csukit játszik az utókorral. Olvasni lehet a neki írt sorokat, olvasni lehet az ő sorait is. Életének menete – Ady előtt, Adyval, Ady után – legalább nagy vonalakban ismert, megismerhető. Mások elszórt utalásaiból, lehámozva a túlzásokat, megjelenése is körvonalazható. „Finom vagy, fehér, szőke és szép” – írta Boncza Berta neki 1916 végén. 

Csak éppen a fényképe nem került még elő, amely nem mások benyomása, hanem az optikai lencse szenvtelensége nyomán mutatná meg, hogyan is nézett ki.

Egy kapcsolat, egy barátság, egy ismeretség erejének egyik fokmérője lehet a részt vevő felek időleges vagy végleges fizikai távolsága. Képesek-e áthidalni közvetített jelenléttel a személyes kontaktus hiányát, a pillantásváltások, a beszélgetések, a simogatások nélkülözését, akarják-e egymással írásban is fenntartani, megerősíteni azt, ami előtte volt? 1914 májusától, habár az első hetekben még nem derült ki, Ady és Nyanyuci között az érzelmi kötődés módosult – igaz, nem valószínű, hogy valaha is azonos hőfokú lett volna, noha egy időre kölcsönössé vált. De a most először olvasható levelek alapján nyilvánvaló, hogy ragaszkodás és elkötelezettség szempontjából, bár csak néhány küldeményből tükröződhet, minden ismeretlenség és minden bizonytalanság ellenére Sándor Lászlóné Ady fölé magasodott.

Vajon lehet-e személyes érzelmeket etikai kategóriák vallatásainak alávetni? Vajon az egyik ember alkalmas-e a maga teljességében meglátni és megérteni azt, hogy mi van a másikban? Vajon a megmutatott érzelmek az őszinteség jelei vagy inkább elfedői? Kell-e a nagy érzelmek mellé az összeborulás is? Mi az emberibb: megítélni vagy belehelyezkedni? A jelenben egymást, az utóéletben saját magunkat. Szerelem, szeretet, apakép, anyakép – mennyit engednek észrevenni abból, akik valójában vagyunk?

Sándor László 1919. január 25-én halt meg. Ady Endre két nappal később. Sándor Lászlóné 1955. június 4-én.