Biofikciók és adaptációk – Major Ágnes: Csáth Géza atipikus kultusza

Ha kellő távolságból szemléli valaki a magyar prózairodalmat, egyfelől a Jókai–Mikszáth–Móricz, másfelől az Ambrus–Kosztolányi–Ottlik nevével fémjelezhető vonulatot veheti észre, számtalan mellékbolygóval, meg persze a ködlovagok elmosódó felhőjével. Csáth Géza azonban sem egyikbe, sem másikba és még a kivételek közé sem tartozik. Hiszen nem tematizál nemzeti-társadalmi ügyeket, de nem használ eredendően nagyvárosi nyelvet sem, ellenben amit és ahogy ír, az még az elfeledettek társaságától is elválasztja.

Csáth rövid élete ugyanis a könyörtelen határfeszegetés, normaátlépés jegyében telt.

Érdeklődése eredendően művészi, zenei volt, mégis orvosi egyetemet végzett – jobb híján. Diplomájának megszerzése után a tényleges gyógyítás helyett – fürdőorvos lett. Még diák volt, amikor első írása, egy zenekritikája megjelent, s a Nyugatnak kezdettől szerzője lett – mégsem vált hivatásos íróvá, mint például unokatestvére, Kosztolányi. 1908 után több kötetet állított össze, az utolsót 1913-ban – írásainak egy része mégis sajtóoldalakon és kéziratban maradt az utókorra. Utóbbiak elsősorban a később nagy szerepet kapott „önreflexív és autobiografikus” szövegek. Fürdőorvosként kényszeresen kapcsolatkereső volt – a morfium is egyre magasabbra csavarta az ingerigényt. 1919 őszén előbb a felesége, majd az önmaga ellen fordított erőszak hozott megoldást életére – lezáratlan, érzelmi kettősségeket keltő pályája miatt azonban halála után négy és fél évtizedre ki is hullott a kiadott, az olvasott írók sorából. Azt követően viszont olyan gyors, gazdag és sokszínű recepciós, illetve adaptációs irodalom kapcsolódott életéhez és életművéhez, ami a felsoroltak társaságába röpítette.

Késleltetett befogadás

Ezt a sikeres posztumusz pályát 1964-ben egy kötetközlés indította el, de kellett hozzá a társadalmi és az irodalmi környezet megváltozása is. A harmincas évek vége óta – 1945 után néhány évi enyhüléssel – folyamatosan jelen lévő szabadságmegvonást jól felfogott belpolitikai érdekből 1956 és főleg 1963, a korlátozott amnesztia után felváltotta bizonyos magánemberi szabadság. Az ideológiai eredetű puritanizmus enyhülésével, ha tabuk mentén és a közfelfogással szemben álló szokásokról elítélőleg is, de lehetett beszélni szenvedélybetegségekről, szexuális életről, személyes erőszakról. Mai kifejezéssel: a mentális, illetve kriminális kivételekről. Ugyancsak a legitimáció következtében a hatvanas évek közepére kiegészült a magyar irodalom szerzői struktúrája, a támogatottak mellett megjelenhettek a tűrtek. Előbb az újholdasok, majd a hatvanas évek elejétől a náluk fiatalabbak: Gergely Ágnes, Tandori Dezső, Székely Magda és mások, akik nem annyira munkáik szaporaságával, mint azok új hangjával, eltérő tematikájával, az ideológiával szemben képviselt távolságtartással szólították meg az olvasóikat, s egyben hátteret nyújtottak az újrafelfedezéshez. Ez a kettős eredetű enyhülés segítette Csáth visszatérését. Az életmű feltárása pedig – a kéziratban maradt művek megjelentetése, főleg a naplóké s az azokból feltáruló személyiségkép – ösztönzően hatott a későbbi feldolgozásokra. Az ellentmondások és a személyiség kilengései a művek által keltett inspirációk fokozóivá váltak. A coitusok számszerű és kényszeres regisztrálása, a mesterséges álmok, valamint a nagyon is valóságos megsemmisítés/megsemmisülés bódulata megélhető, illetve magyarázatot kívánó élethelyzetet mutatott. És az sem elhanyagolható körülmény, hogy az életút eseményei, az életmű felfedezésszerű újraolvasása – legalábbis eleinte – nem nélkülözte a romantikus elemeket, megközelítést.

Major Ágnes kötete nem elsősorban a művek, hanem ennek a késleltetett befogadásnak a vizsgálatával ad új szempontokat a Csáth-életmű utókorához.

Részben az olvasói érdeklődés kultuszteremtő vonásaival, főleg azonban a recepció és az adaptációk összefüggéseivel foglalkozik. Könyve első részében azt járja körül, hogy a Csáth-befogadás hullámzó kultusza miben és mennyiben különbözik a más szerzők művei, személye iránt érzett tisztelettől, hogyan mutatkozott meg benne az elismertség mellett az elutasítás is. Kosztolányi Dezső jóslata, Füst Milán elismerő ambivalenciája adták meg ehhez az alaphangot, amelyeket a kötet végén az olvasói érdeklődés vélhető indokairól olvasható összegzés igazol vissza.

A Csáth-recepcióval kapcsolatban külön hely illeti meg a tankönyveket. Ugyanis az életmű, illetve ennek összefüggésében az életút tárgyalása vagy akár csak bizonyos vonásainak említése is felveti: hogyan lehet – lehet-e, érdemes-e – a serdülőkor elején álló fiataloknak prezentálni egy bár emberi, de példakövetésre kevéssé alkalmas személyiséget, s annak irodalmi tükröződését. Hiszen Csáth magánélete több olyan vonással rendelkezett, amellyel nem okvetlenül a tanítási folyamat során kell(ene) szembesülni; tankönyvi jelenléte, az élettények közvetítése viszont egyértelműen mutatja kanonikus helyzetének megszilárdulását.

A szerző a Csáth-befogadás gazdag anyagát az alakmások és a médiumváltások (film, képregény, színház) szerint veszi sorra. Megkülönbözteti egymástól a kezdeti, titokzatosságokat hordozó, illetve az új szövegközlések nyomán ezt a tulajdonságot elvesztő feldolgozásokat;

bár az is lehet, hogy az utókor egyszerűen hozzáedződött a Csáth-szövegekhez.

Egybeveti az adaptációs irodalmat és a Csáth-kultusz atipikus összetevőit, s megállapítja, hogy előállhat az az érdekes helyzet, amikor a befogadó nem közvetlenül egy szerző valamely művével, hanem annak feldolgozásával találkozik először, az gyakorol hatást rá, s ettől ösztönözve veszi kézbe az eredeti munkát is. De az is nyilvánvaló, hogy a kultusz és a feldolgozások nem csupán egymás mellett léteznek, hiszen egymásra hatásuk kétségtelen, erősítik és befolyásolják egymást. Másfelől azonban mind a kultusznak, mind az adaptációnak – mivel valójában eltúlzott befogadás mindkettő – következménye lehet, hogy maga az életmű háttérbe szorul. A befogadók életút iránti elsődleges érdeklődését – némiképp az életművel szemben gyakorolt hanyagsággal – Major Ágnes is megerősíti, konklúziója azonban ez: „a biofikciók és adaptációk létrejöttének fontos hozadéka, hogy a hipertextusok felé irányíthatják a befogadó figyelmét, így szélesebb körben válhatnak ismertté az irodalmi Csáth-szövegek.”

Alakmás és biofikció

Az alakmások irodalmát tárgyaló fejezet első részében Major Ágnes a biofikció fogalmát járja körül, különös tekintettel a magyar irodalmi megjelenésre, egyben az alkalmazói tartózkodásra. Evvel úttörő feladatra vállalkozik a magyar nyelvű adaptációs irodalom feltárásában. A hazai irodalmi közbeszédben még kevéssé ismert és használt jelenséget így határozza meg: „a szerzőtől különböző valós életrajzi személy fiktív történet főszereplőjévé válik”. A biofikció mint műfaj és mint vizsgálatok tárgya nem hosszú múltra tekint vissza, bár elemei, rokonműfajai, például az életrajzi regény száz-százötven éve jelen vannak az európai irodalomban, olvasóik által visszaigazolva. Mai értelemben vett megjelenése, felismerése és meghatározása azonban legfeljebb három évtizedes. A hangsúly az összetett szó második részére esik, nem annyira az életrajz hiányos vagy eltitkolt pontjainak a kreatív kiegészítésére, hanem a fikcionalitásra. Olyan történet megalkotására, amely csak főszereplőjén keresztül kapcsolódik a valósághoz, szorosabb kapcsolatot azonban a szerző fantáziájával tart. Közeli példája ennek a szemléletnek Joyce Carol Oates Vad éjszakák címmel nemrég magyarul is megjelent novellagyűjteménye. A döntően fikciós történetek az amerikai irodalom nagy alakjait idézik meg, Emily Dickinsont például egy jövőbeli robot alakjában.

A kötet további, nagyobb részét esettanulmányok teszik ki, amelyek időrendben, csomópontoknak érzett feldolgozások vizsgálatával a közvetített Csáth-kép sajátosságait, változásait rögzítik. Esterházy Péter „Csáth-életrajza”, Tolnai Ottó verskötete s az időben következő adaptációk, akár az irodalmat átlépve is, érzékeny elemzések tárgyai. Helyt kapnak itt a szövegekből kiinduló elemzések, a kritikai irodalom felhasználása, a médiumváltás értő és gyakorlott értelmezése. Major Ágnes kismonográfiája, tárgyszemlélete hiánypótló az alkotói pálya, a közvetlen utókor és a több szempontú újraolvasás vizsgálatához. S mint e néhány sor is mutatja, számtalan részlete továbbgondolásra alkalmas. A Csáth Gézának szóló atipikus olvasói és irodalomtörténeti érdeklődést egyértelműen mutatja a kötet végén böngészhető kettős bibliográfia, amely az 1920-as évet követő száz évben harminchoz közelítő szövegkiadásával, főleg pedig az 1964 utáni, jóval hatvan fölötti, több műfajú, átírásokat tartalmazó tételszámával magáért beszél. Ez a nagyjából 1:2 arány veti fel, vajon az adaptációk nagy száma összefüggésben áll-e azzal a ténnyel, hogy a bódulat és a szex hozta (pillanatnyi és/vagy közvetített) szabadság is több mint a mindennapi befogadók számára szabott idő a maga korlátaival.