Amikor a gonosz megjelent a városban – Kritika Majoros Sándor Woland professzor Szabadkán című regényéről

Több más irodalmi, színházi, zenei és filmes produktum mellett a Woland professzor Szabadkán folyamatosan reflektál Mihail Bulgakov híres regényére, egyedivé mégsem ez, hanem az a külső szempont teszi, amelynek révén a narrátor távolságtartással képes szemlélni a „szabadkaiság” mítoszában úszó vagy a Kosztolányi-kultuszba ájult várost.

Nagy felüdülés, hogy a városban jelenvaló rossz megjelenítése során a Csáth-opus szimbólumait sem görgeti előttünk, miként azt a Szabadka-regények esetében megszoktuk. Ennek eredményeképp olyasmit is meglát, amit egy elfogult szemlélő képtelen. Megmutatja Szabadka valódi, legendákat nélkülöző arcát.

Szabadka kevésbé ismert, a szecessziós városközpont tündéri világától eltérő módon megmutatkozó képéről először Károly bácsi, egy öreg zsidó beszél a fiúnak. Az idős férfi személyét nemcsak azért lengi körül valamiféle sötét titok árnyéka, mert negyvenegyben – saját bevallása szerint is – megszólította, méghozzá Woland professzor képében a gonosz, hanem mert a helybéliek is úgy vélik, ördögi erőkkel (vagy legalábbis a partizánokkal) kellett szövetkeznie ahhoz, hogy a vészkorszakot túlélje. A helybéliek rosszallását mégis inkább az életvitele és -felfogása váltja ki, mert (a közösségi normák szerint) „haszontalanságokkal”, azaz olvasással tölti a napjait. Az elbeszélő családja azonban, különösen az anyja, rajongó tisztelettel hallgatja meg a világról alkotott véleményét, és ugyanilyen méltányossággal követi a tanácsait is. A fiú kezdetben fél, legalábbis tart tőle.

Majoros Sándor: „Woland professzor Szabadkán” – könyvbemutató

A város metaforikus „olvasása”

Ismert anekdota, hogy Szabadka valójában nem is város, csak egy nagyra növekedett falu, méghozzá a legnagyobb Európában. E történetet használja fel az öreg zsidó, hogy a fiú számára a gyermekkori védettségből a felnőttek gonoszságtól sem mentes világába való átmenetet megkönnyítse, s hogy ezeken a kulturális és identitásbeli ellentmondásokon személyes tapasztalat révén jusson keresztül.

Felsorolja azokat a tereket és helyeket, amelyek szerinte Woland professzor ténykedésének helyszínei, ezért különösen veszélyesek egy kamasz fiú és társai számára. Ilyennek minősülnek a szűk városközponton kívül eső, falusiassá vedlő városrészek, a mozi, a fürdők, a piac, a Bela Lađa néven ismert kifőzde, s minthogy ez a könyvesbolt felé vezető legrövidebb útvonal: a vasútállomás előtti park és a korzó is.

Károly bácsi terve apró pszichológiai cselen alapul, arra a kamaszlélektani sajátosságra épül, hogy ami tilos, az vonzó a gyermek számára. Ezért nemcsak végig fogja járni és meg fogja ismerni ezeket a jelenségeket, hanem mindeközben részint segítőkkel – mint a szabó és a felesége, akikhez koszt-kvártélyra ajánlja be a diákokat –, részint ismeretlen, titkos, ellenséges magatartásokkal is szembesül. Az egyik ilyen mozzanat, amikor a többségi kultúrához tartozó diákokkal kerülnek kisebb összeütközésbe a – térségi szóhasználattal – „slet”-nek (szlet) nevezett, az elnök születésnapján bemutatott ünnepi tornagyakorlatokra való felkészülés során, és rá kell ébredniük, hogy 

a nemzeti, nyelvi és kulturális egyenlőség mást jelent a világ felé közvetített hivatalos verzió szerint, s mást a mindennapi gyakorlatban.

Az állandó pénztelenség, illetve amikor a vágyaik megvalósítása érdekében kénytelenek lemondani sok mindenről – hogy mozi- vagy színházjegyet válthassanak, hogy könyvet vagy márkás nadrágot vehessenek maguknak, hogy kipróbálják a Bela Lađa konyháját –, mind egy-egy fontos állomását jelentik felnőtté válásuknak. Az 1972-es feketehimlő-járvány idején nemcsak a világban rejlő „globális” veszélyekre ébrednek rá, de a rendkívüli helyzetben szülői segítség nélkül, önállóan kell döntéseket hozniuk. A szállásadó, idős házaspárral való kommunikáció révén is új magatartásokat ismernek meg: Etelka néni által elsősorban a mások iránti empátiát, vagyis az emberbaráti szeretetet, a János bácsival való, főleg a közéleti tartalmakról és hírekről szóló beszélgetések során pedig az önálló véleményalkotás, a rendszerszintű és politikai visszásságok felismerésének készségét sajátítják el.

A kezdeti „összevissza”olvasást is felváltja a tudatos keresés eljárása. A középiskolás fiú rátalál arra a területre (ez az épp akkor népszerűvé lett cyberpunk, illetve az intellektuális szövegirodalom), amelynek darabjai megszólítják, elgondolkodtatják és segítik a tájékozódását.

Arra, hogy a világban jelen lévő rossz nem szüntethető meg egy bravúros játékszíni előadással, sem varázslattal, sem a tudomány vagy a művészet segítségével, szocializációja során, fokozatosan ébred rá, de az első impulzusokat, méghozzá Woland professzor szimbolikus alakjának leírásával, Károly bácsi adja meg számára. Mire a – közben előtte is nagy tekintélyre szert tett – idős férfi (a Mester) kilép az életéből, már megtanulja a szimbólumokat és a mögöttes, elvont tartalmakat is értelmezni. A metaforák nyelvén ez azt jelentheti: a székhelyét újabbnál újabb helyekre áttevő gonosz, Woland professzor alakját már minden körülmények között képes felismerni.

A titoizmusként ismert „álmos” diktatúra retorikai alakzatai és a regionális nyelv elemei is áthatják a regény nyelvi világát.

Utóbbiak nem okvetlenül a szövegbe illeszkedő szerb fordulatokat jelentik, hanem olyan nyelvi specifikumokat, amelyeket a térség lakói nemzeti hovatartozásuktól függetlenül használnak a kommunikációban. Jellemző példája ennek a már említett „slet”, amely az elnök születésnapján rendezett „tömegtornát” jelentette. Hasonló konnotatív jelentéssel rendelkeznek a toponímiák, utca-, épület- és intézménynevek. Például a Bela Lađa (magyarul: Fehér Hajó) is többet jelent a térségi ember (a közösségi emlékezet) számára, mint az ismert kávéház neve: emblematikus hely, kulturális tér. Ezek az elemek azonban nincsenek olyan hangsúlyosan jelen a szövegben, hogy az nehezítené vagy ellehetetlenítené a regény megértését, minthogy elsősorban kontextusokat és nem egymástól független szavakat értelmezünk.

A villamos: a legjelentősebb szimbólum

A város irodalmi hagyományát leginkább az a történet mutatja meg, amelyet a gimnázium alagsorába való leereszkedésről mesél az elbeszélő. Ahogy az alvilági kalanddal felérő tapasztalatot értelmezi és megjeleníti, a sötét és fülledt, levegőtlen, félelmetes terek átélését, a Kosztolányi és a Csáth teremtette titkos város képét villantja fel előttünk. Ebből úgy gondolnánk, hogy a legnagyobb hagyomány a Kosztolányi- és a Csáth-kultusz, de igazából a villamos.

Az erőszakos, politikai akarattal megszüntetett vonal Szabadka polgári hagyományának és monarchiás múltjának felszámolását jelentette. A villamos utolsó útjával – legalábbis a közmegegyezéses vélekedések szerint – a vég vette kezdetét a városban. Az utolsó villamosra az időközben felnőtté ért fiú is felszáll a társaival, ám a búcsúztatóra összegyűlt tömeggel ellentétben nem a pillanat magasztosságát, hanem a helyzet visszásságait, a benne rejlő képmutatást és hazugságot érzékeli.

A kortárs vajdasági magyar irodalom egy része – és nemcsak a Szabadka-regények és -novellák alkotta vonulat, hanem a recepció és a vonatkozó irodalompolitika is – „beleragadt” ebbe a hamis, mindenféle önreflexiót nélkülöző nosztalgiába és irodalmi közlésmódba.

Keveseknek sikerült csak – mint a sajnálatosan korán lezárult Szathmári-opus esetében – többnyire a várostól való elszakadás és eltávolodás révén kilépni belőle, és külső szempontot érvényesíteni a róla szóló beszédben.

Majoros Sándor Woland professzor Szabadkán című regényének paradox tapasztalata, hogy máshonnan kellett érkezni és mindvégig kívülállónak kellett maradni ahhoz, hogy a város igazi arca a kezdetektől és örökösen jelen levő rosszal együtt felimerhetővé és elbeszélhetővé váljon számunkra. A város tragédiája ugyanis nem az, hogy sohasem volt igazi polgári hagyománya, s ami volt is, legfeljebb csak kispolgárinak nevezhető, még csak nem is az, hogy monarchikus kötődéseinek elvesztésével teljesen balkanizálódott, hanem hogy múltját értelmezni képtelen, infantilis közeggé vált. Elég, ha közelről szemléljük jelenkori arculatát, épületeit, köztereit és szobrait.