„az úton Vereckét / álmodik”

Gergely Ágnes új kötetének címéről Szerb Antal gesztusa juthat először az olvasó eszébe: egy antológia anyagává tenni a világirodalom legszebb verseit. De nem csak az övé, hiszen Kardos László is készített egy hasonló válogatást, és elnézve az OSZK katalógusát, kis címmódosulással több, részben azonos című kötetre lehet bukkanni. Míg azonban Szerb Antal és Kardos László a szelekcióval csupán áttételesen ad képet saját irodalmi világáról, Gergely Ágnes a személyes névmással és a birtokos esettel már kötete címében kiemeli e száz vers személyességét, és a költészet iránti elkötelezettséget. Azt a kettős ragaszkodást, világirodalom és magyarság egymásra utalt szövetségét, azt a hatást és befogadást, amely az életművet alakító erő legfontosabb tulajdonsága. De nemcsak ezt, hanem a keletkezési dátum szerint rendezett versek segítségével magát a pályaívet is, amelynek kezdettől jelen lévő, megtartó ereje: a felidézés. Emlékezés az Irodalomra és emlékezés a Történelemre.

Az érzelmi telítettségük miatt visszafogott szavakból felépített világot valódi és teremtett helyek közvetítik. 

A múltidézés, az eszménykeresés és -találás, a jó mellett a rossz megnevezése ugyanabból a szándékból fakad: a megértés utáni vágyból.

Megérteni mindazt, ami már messze tűnt, de megérteni azt is, ami elmaradt. Megérteni az irodalom szavaival, amit a történelem nem enged emberivé tenni (A láthatatlan család). Gergely Ágnes költészetének tájai ezért mindig több jelentést hordoznak, mint maga a természet, az épületek, a tárgyi világ – és tartományaiban folyamatosan jelen van az elődök élete (Pannon ég alatt), s mi, utódaik is, leküzdhetetlen és tovább élő szorongásainkkal.

Önéletrajz és számadás

Az életrajz vonalán olvasva a kötetet, talán az Endrőd felé és az Egerszeg felé párosversével kezdődik minden. Mindkettőt Illyés Gyula Szekszárd felé című verse inspirálta, amelyben Illyés egy tolnai vonatúton a vele szemben ülő, gyermekét váró „kicsi nő” láttán, saját anyját és Babitsot is megidézve eltöpreng haza, nemzet, történelem, kultúra fogalmairól. A Gyomaendrődöt és Zalaegerszeget megszólító sorok, amelyek formailag is követik az inspirációt, egy többszörös utalásrendszert folytatnak tovább, a szülőhely és a gyermekkor városát előhozva az emberi élet két nagy fordulóján: karácsonykor és újévkor. A naptári év két központi ünnepe, Kelet és Nyugat földrajzi találkozása egymás mellé rendeli az örökséget:

magam vagyok élő
de tudom
hogy a kisded nékem
rokonom
(Endrőd felé)

merre hol bolyonghat
az a nép
viszi viszi Dávid
örökét
(Egerszeg felé)

Az Alföld és a Dunántúl szilárd alapját ellenpontozza a főváros, pontosabban az Újpest nevét címébe emelő vers sorainak bizonytalan lebegése. Az északi kerület 1960-ban, a keletkezés évében már nem társult város volt Budapest határában, mégis őrizte egykori önállóságát – és különállását. A főváros perifériája, de azért nem vidék, köztes világ, se ez, se az. „Kültelki házak udvarán” koncentrálódott az élet intimitása: a létrán ülő lányok, a nagymosás után száradó ingek, hegedűszó és óbor, a múltidézés, a mindennapi élet apró kapaszkodói. Az egyszerűséget erősítő formai elemek, az ismétlődő és visszatérő ragrímek, az egyhangú élet nyelvi jelei. És hangulatában Juhász Gyula Tápai lagzijának, József Attila Altatójának társa.

Majd a pannon táj mellett új szólamként megjelenik a túlnan lévő világ. A kölni Életkép. A német élet relikviái. A déli Rajna-part, a kihalt környék, amelyben a holland hajó sem üt zajt, az idős házaspár s a német környezet egyik elmaradhatatlan része: a futómuskátli. A látogató azzal szembesül: „az úton senki, senki, aki él” – s a narrátor csodálkozva kérdezi: ezek okozták Európa szenvedéseit a múlt század derekán? Vagy a francia főváros (Párizs), bő egy évszázad magyar rokonszenveinek és csalódásainak városa. A metropolisz, amely ugyancsak több mint önmaga, hiszen nem más, mint a közép-európai kultúra egyik kihelyezett, európai inspirálója. „Mélázok itt a más emlékein”, mondja a vers beszélője, s felidéz két párizsi utcát: a boulevard Bourdont és a rue Cujast. „Más emlékein”? – Az első sugárút Illyés versére utal, amelyben egy huszonegy évvel korábbi, szerelmes pillanatra emlékezett, a második Radnótira, aki egy kissé lejtő járdaszegélyt idéz fel „A Boulevard St. Michel s a Rue / Cujas sarkán”, ifjúsága színhelyét. A két előd-kortárs idő-visszabűvölése egzisztenciális bizonytalansággá alakul:

Velem mi lesz? hol sikoltozhatok,
ha ujjam közt az idő elpereg?
hol a hintó? a járdaszél? a kert?
ki sápad el, ha végsőt reszketek?

Számvetés és menedékkérés

Más versekben a pillantás nem a távolt fürkészi, hanem közelre hatol. Vagy nem is néz, hanem életre hív. A Ferdinánd híd, azaz Pest (Ajtófélfámon jel vagy), a nyugat-dunántúli városok (Abda, Csorna, Kapuvár – Útérintő), a történelem várai (Sziget, Drégely, Buda – Zrínyi Miklóshoz), a Körös-part és persze Párizs, Firenze mellett ugyanis itt van Kobaltország is, az 1978-as kötet teremtett világa.

Amely azonban nem egyszerűen kitalált, hanem az élesen látó irónia által felépített, olyannyira, hogy aki egykor maga is megtapasztalta, hirtelen ráismer mindenre – tényleg, ez volt.

„Realista”, lehetne mondani, ha nem lenne ez a jelző sokszoros ideológiával terhelt. Kobaltország egyik rétege – mert több is van – nem más, mint a múlt század hatvanas–hetvenes éveinek hazai belvilága, főként irodalmi közege, világnézeti zárványaival, emberi gyarlóságaival, szellemi kiforratlanságaival. Amikor – nem először – az elkötelezettség kicsit többet ért a mesterségbeli tudásnál. Sőt, utóbbi hiányának eszmei értéke lett, a hozzáértés pedig nem volt erény, csak „polgári giccs”. Két vers idézi ezt a korszakot, két irodalmi celebráció: A felolvasóest 1976-ból, valamint A költészet didaxisa 1971-ből. Visszahozzák a közösségi felolvasások hangulatát, a nyugati mintákat követő „formalisták” megbélyegzését, az atyafiságosnak képzelt irodalmi életet, a gondolkodáspótló, végeérhetetlen vitatkozásokat, és persze a Majakovszkij példája nyomán megtört verssorokat. A politikai demonstrációk hangulatait idéző, felszólítás konnotációjú főneveket:

Rend
       értelem
             törvény –

Hány hasonlóval lehetett találkozni ezeknek az éveknek irodalmi felolvasásain! És felötlik az olvasóban a sokszorosan lejáratott, minden kaptafára alkalmazható „nagyon fáj” – természetesen kurziválva –, meg a rakodópart alsó köve. A közérthetőség igénye, ami szellemi lefokozássá vált, a politikai szlogenek által közvetített valóság, az értelmüktől eltérített szavak, az ismétlésekkel végletekig elkoptatott érzések, a városi–vidéki mimikri, s a kívülálló frappáns grimasza és konklúziója:

Költő vagy, csupa szeretet,
szeresd az írásjeleket,
velük kiáltsd, hogy FONTOS, ami ott áll –
kivéve, hogyha idézetet loptál.

Keletkezési közelsége miatt s némiképp feloldásul az olvasó ellátogathat Pápua Új-Guinea partjaira. Szabadulva a nagyvárosi civilizációtól, az európai történelem nyomasztó lapjaitól, itt kókuszolaj és pálmafa várja, érintetlen természet, amely menhely a szellemnek, s ez az elvágyódás, e fantázia Babits sóhajára rezonál: „Jobb volna menni már Tásmániába” (Magyar költő kilencszáztizenkilencben). 

Az életmű egyéb műfajain és a megélt személyes valóságon átindázó témák beleszövődnek más versekbe is.

Így kerül A madarakban egymás mellé Madagaszkár és a norvég jégtábla, a világ két szélsőségesen messzi pontja, amelyek közül az első akármilyen nyugalmat kínál is, nem feledteti a gondolatokban mindig jelen lévő, vágyott másodikat. Ezért lesznek „a sirályok és a csérek” a narrátor szavainak és érzéseinek hordozói, akik a képzelet messzeségébe úszó szigeten sem „felejtik a jégvilágot”. Azt, amely a szorongás forrása, s azt, amelyet a születéssel kapott közeg (lásd Halak) felold. Azt, amelyre érvényes az első korinthusi levél egyik mondatának parafrázisa: „Szorongás, hol a te fullánkod?”

A 137. zsoltár képei a zsoltáríró gondolatait követik, de a megbocsátás igénye szerint. S az elején Adyt, a befejezésében Aranyt megszólító sorok egyben a hűség sorai, az egységben látott hagyományé és modernitásé. A 71. zsoltár is a kettősségre épül, a párosvers dichotómiájára. Az első rész felütése a keletkezés idejét (2022) tükrözi: „Ha járványok és háborúk elülnek”. Folytatása számvetés és menedékkérés az egyetlentől, akitől végső menedék kérhető:

Ősz haj és vénség, úttalan gazok,
de karomról ne vedd el a karod,
és őrizd őket, őrizd egyre jobban,
akik elestek itt a pogromokban.

A fizikai világ lassú zsugorodásánál azonban sokkal fontosabb a szellemi világ épségének megőrzése, a kimondott szó által megerősített hit és bizalom:

A véletlen az álmaimra rávall,
maradék vágy lett az egykori hit,
hogy költőnek, nem vénnek vagyok itt,
s ha a halállal végképp letepersz,
marad a csoda, megmarad a vers.

Gergely Ágnes válogatása saját életművéből elgondolkoztató, inspirált és inspiráló, sokrétű gyűjtemény, olvasása igazi irodalmi élménnyel ajándékozza meg az érdeklődőt.