„Ó, állatok mély, boldog mélabúja!” – Juhász Gyula költészetéről mai szemmel

Juhász esetében egy meglehetősen sokoldalú alkotóról beszélhetünk, még akkor is, ha a korabeli kritikusok inkább az egyhangúságát, „szürkeségét” emlegették. De Babits odáig ment, hogy Juhász formai pongyolaságáról beszélt a Nyugat hasábjain 1919-ben ‒ ahogy ezt Borbély Sándor is idézi 1983-as Juhász-monográfiájában ‒, bár nem feltétlenül megrovón: „Juhász ezt a csodát látszik megoldani: hogyan lehet éppen a forma igénytelenségével teremteni költészetet?” Előtte még „rokonszenves hanyagságról” és a formai költészettől való távolállásról beszél. Nagyon érdekes vélemény, de főleg az igazságtalansága miatt. Kosztolányi éppen az ellenkezőjét hangsúlyozza Juhász költészetével kapcsolatban Kortársak I. című kötetében: „nagyon is precíz volt, a parnassienek kigömbölyített és csiszolt formáival”. Később pedig így jellemzi: „Verselése majdnem pontos (Arany‒Reviczky iskola), néha egy kis ingerlő szabadsággal.” Reviczkynél pontosabb-dallamosabb jambusokat kevesen írtak, tehát ha Kosztolányi vele hozza párhuzamba, az nem keveset jelent.

Pongyola rímek?

Reviczky például még tisztán megtartotta az utolsó teljes és tiszta jambus szabályát páratlan, azaz nővégű, jambikus sorok esetében. Erre a Nyugat alkotói Babitstól Kosztolányin át Tóth Árpádig már nem figyeltek annyira, ahogy Juhász Gyula sem, tehát nem ez a jelenség lehetett vele Babits problémája. Annyira dallamosak sem voltak már a nyugatosok, mint Reviczkyék az 1800-as évek második felében, így ezt sem várhatta el tőle Babits. Juhász Gyula a pesti bölcsészkaron rendszeres résztvevője volt Négyesy László, a kor legkiválóbb verstantudósa verstani-esztétikai szemináriumainak, ahogy Kosztolányiék is, így a költészet törvényeit alaposan elsajátította.

Verseiben sokféle versformával találkozhat az olvasó: disztichonokkal, anakreóni sorokkal, alexandrinokkal, tercinákkal és persze szonettekkel, hiszen ez a legkedveltebb formája.

Hegedűs Géza A költői mesterség című könyvében Juhász szemére veti, hogy nem használja pontosan a szonett rímképletét, mert a második négysoros strófák nem ugyanazokkal a rímekkel dolgoznak, mint az elsők. Ez sem nevezhető túlzott formai lazaságnak, és nemcsak ő írta így a szonetteket, hanem például Kosztolányi is. (Zárójelben jegyzem itt meg, hogy Juhász szabadverset tudtommal nem írt, és amikor Borbély Sándor az egyébként nagyon részletes Juhász-monográfiájában az Önarckép című költeményt szabadversnek hiszi, akkor abba a csapdába esik, amibe a verstan tudományához kevésbé értő irodalomtörténészek szoktak, ha nem találnak rímeket az adott műben. Az Önarckép című mű ugyanis nem szabadvers, hanem időmértékes, és versformájának neve blank verse, vagyis drámai jambus.)

De akkor mire érthette Babits azt a bizonyos pongyolaságot? Nehéz választ találni rá, pedig sokat gondolkoztam rajta. Végül Juhász lírájában ‒ formai szinten ‒ egy pongyolábbnak tekinthető oldalt találtam, ez pedig a rímelése. Sokszor nagyon távoli asszonáncokkal dolgozik, például olyanokkal, mint a „magányos-mágus” (Emberi hitvallás), és nem dobja ki verseiből a ragrímet sem, ami egyáltalán nem nagy probléma, csak ne legyen sok belőle. Nagyon jellemző rá, hogy mássalhangzóval végződő hívórímre magánhangzóval végződőt rímeltet, vagy megfordítva: „bíborában-fátyla” (Prometheus), „királynő-pompás ősz” (Pozsony), „álom-vágyó” (Vörösmarty), „Judeának-barátja” (Herodes), „búg-bú” (A fekete bika), „mennek-epedve” (A fekete bika) és végül egy különösen érdekes példa: „szobában-intonálja” (Váci szeptember 1899).

De ez manapság, a rímek eltűnésének korában szintén nem tűnik hibának, sőt kifejezetten izgalmasnak hat.

Utánanéztem Juhász kortársainak, közvetlen elődeinek és utódainak munkái között, és azt találtam, hogy egyedül Arany János dolgozik hasonló asszonáncokkal, de ő is csak elvétve (két példa erre a Toldi szerelméből: „mellől-ellő”, „kettő-seregtől”). Juhásznak természetesen vannak hagyományos értelemben is jó rímei: „napraforgó-égi bolygó” (A fekete bika), „festő fest-felhőket” (Magyar táj, magyar ecsettel) stb.

Viszont egy mai szemmel is észrevehető gyengeséget én is találtam lírájában, de nem formai, hanem tartalmi szintűt: a versek befejezéseit néha nem tudja kellőképpen felemelni. Az utolsó sorok gyengére sikerülnek, lehúzzák az addig szárnyaló verset. Erre példa A régi Anna című vers befejező sora is: „Ó, szerelem, halál, ó, végtelen!” De van egy különösen szép záró versszaka is, és igazságtalan lenne, ha nem idézném az Este az Alföldön végét: „Az országút elindul bandukolva / Az éjszakában, tornyokat keresve, / Fáradt utast és aranypénzt a porba, / S egyszer csak eltűnik a végtelenbe.”

„Egy nagy fekete bika, mint a bú”

Ha már a tartalmi szintnél vagyunk, nézzük meg, mik is Juhász Gyula főbb témái! Elsősorban a vidék. Nála nagyobb vidéki költőt ‒ Talán Tompa Mihály kivételével ‒ nem ismerünk. Abban a korban akart és mert következetesen és tudatosan vidéki maradni, amikor egyetlen modern témának Reviczky óta a város számított. Budapestről többször ír, de mindig negatívan, csak a rossz oldalait látja, idegennek érzi magát itt. Csak azért „szereti”, mert megtalálja benne a hozzá hasonló szegényeket: „Bús Babilon azért mégis szeretlek, / mert véreim sorvadnak sírva benned, / Gőgös szegények, árva magyarok” (Budapest). Juhász Gyula lírája szerintem akkor a legjobb, amikor lírikus Tömörkénnyé válik, és egy-egy vidéki életképet ad elő, ahogy például a Maris című költeményben. A szerelem mellett ‒ ez a közismertebb Juhász-téma ‒ nagyon fontos nála még a vallásos hit is, és nem véletlen, hogy fiatalkorában kispapnak állt: „A klastromablakból kinéz az őszbe / Egy égőszemű kispap…” (Váci szeptember 1899). Aztán persze ott vannak még a végét jelentő depressziójával kapcsolatos művek, ezek a legsötétebbek. Egyikből kiderül, hogy betegségét apjától örökölte: „Apámmal együtt ültem a padon […] És éreztem, bennem mint támadoznak / az örökölt, a szunnyadt bánatok” (Fátum).

Érdekes megfigyelni, hogy verseiben milyen nagy számban bukkannak fel a falusi életformához köthető állatok, a tyúk, a kakas, a komondor, a ló és végül a legkedveltebb és legtöbbet versbe emelt állata: a tehén. A tehenet saját számításaim szerint legalább tizennégyszer verseli meg. Ez alapján elmondható, hogy kiemelt állata-motívuma a Juhász-életműnek, amire feltétlenül vetnünk kell egy pillantást. Csoda, hogy ezt nem vették észre eddig többen. „Minden este fáradt baktatással / Elvonulnak ablakom előtt […] Minden este jönnek nagy csapatban, / A szemükben egy bánat borong, / S ami bennük elmondhatatlanul fáj, / Monoton zokogja a kolomp” ‒ írja a Tehenek című versében. „A tehenek keresték már a vályút, / Hol esti csönd és békesség terem. // Egy mindig elmaradt a csorda mellett, / Magányosan jött, mint a mélabú, / megállt az ablakomnál, s betekintett, / Kérdezte: ki e rokon bánatú?” ‒ bukkan fel ismét a tehénmotívum az Árvaságom című költeményben. Mint a sorokból kitűnik, Juhász egyfajta szimbólumnak tekintette a tehenet, ami saját bánatát jelképezi. Nemcsak a szemükben tükröződő szomorúság lehetett ennek a kapcsolódásnak az oka, hanem a tehén jellegzetes hangja is, amit a magyar nyelv „bú”-ként is leír. „Én szeretem a hű teheneket, / szemükben annyi mélabú eped” ‒ hangzik A mizantrópban. Az sem véletlen, hogy Juhász egyik legismertebb verse, a Magyar táj, magyar ecsettel szintén tehenekkel kezdődik: „Kis sömlyék szélin tehenek legelnek, / Fakó sárgák a lompos alkonyatban”. A fekete bika című vers „főszereplőjébe” Juhász a saját lelkiállapotát vetíti bele: „S a csorda végén baktat egymagában / Egy nagy, fekete bika, mint a bú […] A nagy, fekete bika elmaradva / Oly árván néz a tűnő, tompa napba, / S a fázó nyárfák baljósan susognak.” Az a véleményem, hogy nemcsak a bánat okán bukkannak fel Juhász verseiben a tehenek, hanem azért is, mert ott vannak Jézus születésénél, a jászol mellett, és emiatt Juhász mélyen megélt vallásosságához tartoznak. Meglátásomra bizonyítékul szolgálhat a Glória című versének első versszaka: „Ott fekszik ő a lágy, meleg alomba rejtve, / És nézi vidoran, hogy az öreg tehén / párát fú csöndesen a néma, téli estbe”.

Összefoglalva elmondható, hogy Juhász művei mélyebben gyökereznek az 1800-as évek végének lírájában, mint kortársaié, de éppen emiatt tűnhet izgalmasabbnak, egyedülálóbbnak, szokatlanabbnak nyugatos kortársainál, és a korszak öt legjobb lírikusa közt mind formai, mind tartalmi szempontból feltétlenül ott a helye.