„Az utolsó költő” – Reviczky Gyula költészetéről

Vas István Reviczky emlékezete című 1939-es esszéjében bevallja, sokáig azt hitte, Reviczky-rajongóval csak egy Krúdy-novellában találkozhat, aztán megismerkedett eggyel Angyalföldön. Kosztolányi azt írja Reviczky Gyula című emlékezésében, hogy „fiatal anyáink költője ő, aki annak idején az újszerűség varázsával ejtette meg szívünket”. E beszámolók szerint Reviczkynek számos rajongója-olvasója akadt, de mára vajon maradtak-e?

„Halottad sincs, kit megsirass”

Bár nem vagyok az életrajziság rajongója, Reviczky Gyula esetében ez a szál mégis kihagyhatatlan. Komlós Aladár remek 1955-ös Reviczky-monográfiájából a következőket lehet megtudni erről: a költő egy elszegényedő, nemesi-dzsentri családba született, anyja négyéves korában meghalt. Rokonokhoz került, ők nevelték tovább. Életének legnagyobb törése édesapja halála után következett be, amikor megkapta anyakönyvi kivonatát, amelyből kiderült, hogy elhunyt anyja nem vér szerinti édesanyja, és édesapja nem vette őt a nevére, bár ő nevelte vagy neveltette. A törvény előtt csak a szülőanyja volt ismert, akit Bálek Veronikának hívtak, az apja nem.

Reviczkyről tehát kiderült, hogy se nem nemes, se nem jómódú. Bálek Gyulának hívták, és nem is használhatta volna a Reviczky nevet ipszilonnal.

Költőként, íróként, tanítóként és újságíróként próbált megélni, és sokat sanyargott. Szerelmes lett egy perditába, és verseket írt róla. Élete végén, már a tüdővésze kialakulása alatt, Jászai Marival került szerelmi viszonyba, de a színésznő nem foglalkozott vele, miután ledöntötte lábáról a betegség. A temetésére sem ment el, és koszorút sem küldött. Vagyis (a virág kivételével) majdnem úgy történt, ahogy a költő megjósolta a Rezedának című, Jászai Marinak írt versében: „Te itt maradsz s elképzelem: / Más fog nyugodni kebleden, / De mert jó vagy s lelkem rokonja, / Virágot küldesz tán siromra.” Ellenben az a bizonyos bukott nő, az a perdita, elment a temetésére, és megsiratta egykori kedvesét. Meglehetősen regényes életrajzzal van dolgunk, nem csoda, ha Egressy Zoltán drámát írt belőle Reviczky címmel.

Az anyatéma búvópatakként mindig ott kísért Reviczky műveiben. Többször ír az anyjáról, és ilyenkor szinte mindig a négyéves korában elhunyt Zmeskál Juditot érti alatta, és nem Bálek Veronikát, a vér szerintit. Egyik legszebb, legjobban megkomponált versében, az Imakönyvem címűben is ezt teszi: „Aranykötésű imakönyvet / Hagyott rám örökül anyám”. Érdekes, hogy ez a vers a hazai tárgyias költészet egyik előfutárának mondható, és mint ilyen, hatása egészen Nemes Nagy Ágnesig nyúlik. Reviczky gondosan leírja az imakönyvet, és ezután egy visszaemlékezés következik: „Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer / Fehér ruhában láttam őt. / Tavasz volt épp, a kedves ákác / Virágozott a ház előtt. / A lemenő nap fénysugára / Reszketett ajkán, zárt szemén. / Apám ott állt a ravatalnál, / És vélem együtt sírt szegény.” Fontos eleme a versnek az a részletesség, amely egyáltalán nem jellemző Reviczkyre. Nála alig vannak képek, metaforák, és ha vannak is, akkor sincsenek „egyéniesítve”, tehát a versei némileg úgy működnek, mint a nép- vagy műdalok. Ám itt bőven kapunk a részletekből. Hamarosan rátér önmagára is, amit azzal vezet be, hogy ugyanúgy megviselte az elmúlt idő, mint az imádságoskönyvet, és ezzel be is zárul ez a véleményem szerint tényleg nagy és megható vers: „Föl nem panaszlom a világnak, / Csak szellemednek, jó anyám, / Milyen kopár volt ifjuságom, / S hogy mennyi bánat szállt reám. / Tűrtem, reméltem, megalázva / Idegenek közt éltem én…” A vers 1875-ben íródott, amikorra már Komlós szerint ‒ aki körülbelül ’74-re teszi az esetet ‒ kiderült származásának titka. A mű mégis Zmeskál Juditot állítja be igazi anyjaként. Fontos elmondani, hogy e vers formája a Reviczky által leginkább kedvelt versforma: 9-8 szótagos, jambikus sorok alkotják, amelyek annyira jellemzőek rá, hogy akár Reviczky-periódusnak is elnevezhetnénk (zárójelben jegyzem meg, hogy Komjáthy Jenő is átvette tőle, Reviczky előtt pedig Tompa Mihály használta ezt a sorpárt, bár nem annyira gyakran).

Az anyatéma másik versének, Az árva címűnek nem lehet tudni a keletkezési időpontját, de a tény, miszerint Zmeskál Juditra szülőanyjaként utal, arra enged következtetni, hogy még biztosan 1874 előtt keletkezhetett:

„Fejfáját átölelve tartja, / S csöndes fohász kel ajakán: / »Álmodjál édesen s ne aggódj’, / Anyám, édes szülő anyám!«” Bálek Veronikára az egész verses életműben csak egy utalást találtam (esetleg kettőt), tehát csak egyszer (vagy kétszer) ismeri el, hogy valódi anyja nem Zmeskál Judit volt, de természetesen itt sem említ neveket. Arra, hogy ebben a versben az anyán Bálek Veronikát értheti, az utal, hogy a vers szerint nem tudja, hol van édesanyja sírja, holott Zmeskál Juditét jól ismerte. Mivel e vers már 1875-ből származik, még nagyobb a valószínűsége az előbbi gondolatomnak: „S búcsúmban én csak egyre kérlek: / Anyám mellé temessetek! // De hiszen ti nem tudhatjátok, / Hogy az ő sírja merre van… / Én sem; ‒ nekem a sír is átok; / Magam leszek ott is, magam! // Ó, jó anyám! Ha lassú szárnyon / Az éj a temetőre száll: / Keresni fog a másvilágon / Szegény fiad, s meg nem talál!” (A bánatból…)

Reviczky olyan árva fiú volt, és maradt, aki gyermeki tisztaságát végig megőrizte, és akinek alapélménye a magány: „Bús dajkadal gyanánt fülemben / Zsong most is: nincs apád, anyád!” (Magány). Több verse is arról szól, hogy bántotta, amiért neki felnőttként nem jutott feleség, saját gyermek. Mivel a nevelőanyjáról kiderült, hogy nem ő szülte, a szülőanyjával pedig nem volt kapcsolata, egy idő után afféle lelki senkiföldjére került. Nemcsak az élők, de a halottak között is árvának érezte magát, ahogy a Halottak napján-ban írja: „S gondold meg azt, hogy árva vagy; / Élők között is, holtak közt is az, / Halottad sincs, kit megsirass.” Talán ez lehet a második szöveghely, ami a lírájában arra utal, hogy Zmeskál Judit nem a szülőanyja volt, bár nem olyan egyértelmű, mint az előző. Erre a helyzetre a természetben talál megoldást, és legközelebb már azt nevezi szülőanyjának a Mentsvár című versében: „Ó, természet, benned találom / Vergődve is megnyugovásom! / Hozzád térek, szülő anyámhoz”.

Egy modern költő?

Most ideje rátérni Reviczky egyik, ha nem a legnagyobb erényére: a versformák szabályosságára. Nála tisztább ‒ és éppen ezért dallamosabb ‒ jambusokat vagy trocheusokat alig írtak. Ebben egészen Csokonaiig nyúlt vissza. Komlós Aladár felfigyelt arra, hogy az utolsó tiszta jambus szabályát páratlan szótagszámú sorok esetében is ‒ ahol az utolsó fél versláb előtti teljes verslábnak kell tisztának lennie ‒ mennyire fontosnak tartotta. (Páros szótagszámú sorok esetében ezt természetesen mindig be kell tartani). Szerinte ezt talán egyszer sem szegi meg, de én találtam néhány kivételt az élete utolsó évében Jászai Marinak írt szerelmes versében (Édes napok): „Ó, hátra van a hosszú nyár még”; „Te űzöd el szomorúságom”. Az utolsó tiszta jambus szabálya páratlan szótagszámú sorok esetében a Nyugat korszakában már szinte csak elméletben létezett, és bátran zárták őket tá-tá-tákkal a tiszta ti-tá-ták helyett. A Nyugat korszakainak verselői már annyira ritmikusak-dallamosak sem voltak, mint Reviczky. Érdekes megnézni az anapesztusokban írott Szeptember végén című versét is, amely Petőfi művére íródott, és amelyben négyes, negyedfeles és ötödfeles anapesztusok váltakoznak. A verstan szakértői már nagyon régóta vitáznak azon, hogy Petőfi verse anapesztusokban ‒ szerintem igen ‒ vagy spondeusokban íródott-e. Ezzel a verssel maga Komjáthy is hozzászól a kérdéshez, aki ezek szerint anapesztusoknak hallotta a sorokat. Hogy a sorok Reviczkynél anapesztusosak, az az anapesztusos, illetve a nem egyszótagú sorkezdetek miatt sokkal konkrétabban látszik, mint Petőfinél. Megemlíthető még, hogy a szonett egyébként ebben a korban még nem volt divatban, ezt az is bizonyítja, hogy Reviczky összesen két szonettet írt, azokat is ifjan, és nem vette fel őket a köteteibe.

Ezután ejtsünk néhány szót más verseiről is. Egyik legismertebb alkotása, a Magamról, Kölcsey Vanitatum vanitas című művének parafrázisa. Hasonlóképpen trochaikus, csak a rímképlete más. Verstanilag ugyanakkor pontosabb Kölcseynél, aki megengedi, hogy hímrímre nőrím feleljen, és vannak nem trochaikus versvégei is. Reviczkynél természetesen nincs ilyenre példa. Vajthó László egyébként nagyszerű, 1939-es monográfiájában kifogásolja a vers azóta szállóigévé lett, utolsó sorait: „Ki sóhajtoz, ki mulat, / A világ csak – hangulat.” Vajthó ugyanis azt gondolja, önmegszólító verssel van dolga, és ezért nem érti, mit akar az utolsó előtti sor általánosításával („ki sóhajtoz…”) a költő, és logikai bukfencnek véli. Holott a vers véleményem szerint nem önmegszólító, hanem az emberekhez szól, és erre bizonyíték ez a sor is: „Ember! Önző vágy vezérel”. Tehát logikailag teljesen következetes. De Vajthó kifogása sem légből kapott: a vers címe (Magamról) téveszthette meg, amely tényleg félrevezető. Vagyis jómagam úgy látom, hogy elsősorban nem az utolsó két sor és a vers előző része között feszül ellentét, hanem a cím és maga a mű között. Híres verse még többek között a Pán halála, amelyről Komlós Aladár azt írja a monográfiájában, hogy nincs köze a keresztény dogmatikához, pedig van. Illetve Vajthó László a verset elemezve kitér a benne felbukkanó daktilusokra: „a hullámzást egy helyen daktilusok törik meg”. Annyit fűznék hozzá az észrevételhez a pontosítás jegyében, hogy adóniszi kólonokról van szó: „Lent a hajóba’ / Pattog a nóta.”

Végül megemlítenék pár kapcsolódási pontot Reviczky és az őt követő lírikusok között. Arról, ami a tárgyias költészethez és Nemes Nagy Ágneshez fűzi, már beszéltem. A Kosztolányira és Adyra való hatása egyértelmű. Ady fiatalkorában rajongott a verseiért.

Kosztolányi pedig azt mondja Reviczkyről, hogy „elfelejtették följegyezni, hogy mennyire adós őneki mindenki, aki utána verset írt”.

A ritkán dicsérő Babits viszont most sem hazudtolja meg magát, és fanyalogva ír róla egy 1911-es Reviczky-monográfia ürügyén: „Reviczky verselése elég színtelen, de azon kor népies hanyagságához mérve gondosnak és művészinek tűnhetett fel.” Ez így igazságtalanság, ennél azért sokkal többről volt szó. Juhász Gyula is szerette, és egy versében meg is említi. Reviczky az Arcóban című versében pedig az olyan soraival, mint „Az orvos szabja meg lélegzetem”, már Kálnoky László hasonló témában írt Szanatóriumi elégiáját előlegezi meg. A Perditában meg mintha Szabó Lőrinc hangját idézné: „Késő neked már zúgolódni, / Mind ilyenek a férfiak. / Ha mint hervadt virágot eldob, / A legjobb is csak megsirat.” De hadd idézzek tőle egy másik meglepően modern helyet A halál című nagyszerű verséből: „Másíthatatlan, biztos esemény! / Időtlen én után örök nem-én.”

Kosztolányi szerint az „újszerűség varázsával” hatott az akkori olvasókra, továbbá azt is írja, hogy „a rózsákról, melyeket a haldokló ágyára küldött egyik tisztelője, verset írt s a verse egy sorába szó szerint idézte a szállítólevél szövegét: Érték nélküli rózsaminták. Olyan merészség és lelemény volt ez annak idején, hogy ma már fogalmat sem alkothatunk róla.” Azt gondolom, hogy annyi év után végre megint eljött az idő, amikor Reviczky lírája modernnek számíthat, vagy ha nem, akkor legalább klasszikusnak, vagyis öröknek.

A cikksorozat korábbi darabjai:

Zenélő, szomorú mocsár – Gozsdu Elek és a Tantalus

Amiről a noteszlapok hallgatnak – Tolnai Otto első, Rovarház című regényéről

Mennyi a nyugdíja egy világszínvonalú kisregénynek – Ottlik Géza: Hajnali háztetők

„Menj Könyvecske, tulajdon agyam fajzotta leányom” – Fél évszázada jelent meg Weöres Sándor Psychéje

„A sokszor írt témának meg nem írt regénye” – Lovik Károly: A kertelő agár

Szenvedélyek végletekig: 80 éve jelent meg Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regénye

Az eltűnt Hellász nyomában – Szabó Magda Zeusz küszöbén című művéről

„csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk” – 110 éve jelent meg Kaffka Margit Színek és évek című regénye

„Nem érzed-e, hogy jön homlokod felé a golyó […]” – Esszé Bródy Sándor A nap lovagja című regényéről

Habent sua fata libelli - Markovits Rodion Szibériai garnizon című művéről

„Itt volt tegnap Devecseri”-Esszé Devecseri Gáborról