És a többi néma csend… – Kritika Kurtág György A játszma vége című darabjának magyarországi bemutatójáról

Ritkán fordul elő, hogy egy kortárs opera bemutatóját fokozott érdeklődés előzze meg hazánkban, de a jelenleg is köztünk lévő komponistáink közül Eötvös Péter mellett Kurtág Györgyöt tekinthetjük a legnagyobb formátumú művésznek, s miután a covid okozta vészhelyzet miatt már kétszer elhalasztották egyetlen operájának pesti előadását, nem csoda, hogy megtelt a szakma képviselőivel, valamint a modern ritkaságok iránt érdeklődőkkel a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem október 12-én.

A milánói Scala a YouTube-on ugyan elérhetővé tette A játszma vége ősbemutatójának felvételét, de az nagyon keveset ad vissza az opera különleges zenekari hangzásvilágából, a kamarazene-szerűen építkező, a szünetekre, a csendre is nagy hangsúlyt fektető zenedramaturgiából. A felvétel, akármilyen korszerű, modern technikával készüljön is, szükségszerűen torzítja a művészek, a hangszerek hangadását, elnagyolja a hangzásvilágot, s a dinamikai finomságok nem feltétlenül tudnak olyan hatásosan érvényesülni egy YouTube-videón, mint élő előadás közben. Márpedig A játszma vége különlegessége pont abban rejlik, hogy bár a hangszerelés szimfonikus nagyzenekart alkalmaz, az egyes hangszercsoportok általában külön-külön szólalnak meg, s a zenekari tutti szinte csak a feszültség végletekig fokozásának eszköze.

A meglepő hangszerkombinációk heterogén hangzásvilága annyira egyedi, csak Kurtágra jellemző harmóniavilágot eredményez, amely döbbenetes erővel ragadja meg a személyiség széthullását, az emberélet elmúlását.

Ez olyan erős atmoszférát teremtett, hogy miután végleg elhallgatott a zenekar az est végén, a közönség hosszú másodpercekig csak döbbenten ült, mielőtt kitört volna a tapsvihar. Mindez sokkal hatásosabban érvényesült az élő előadás közben, ahogy számomra jobban átjött a zenei szövet olykor ironikus-szatirikus hangvétele is, s a komoran hömpölygő, sötét tónusú hangzásvilágból időről időre feltörő melegebb hangzású, emberibb részletek is jobban megérintettek.

A Danubia Zenekar már a bemutató évében, 2018-ban megtanulta a darabot, hogy a szerepeiket a szerző irányításával Budapesten elsajátító milánói ősbemutató énekesei zenekarral is tudjanak próbálni. Nem volt tehát teljesen ismeretlen számukra a partitúra, ugyanakkor az elmúlt öt évben nem tartották azt repertoáron, így minden bizonnyal alapos gyakorlás, próbafolyamat állt a Liszt Ünnep keretei között megvalósított előadás mögött. Markus Stenz irányításával a zenészek kitettek magukért: fegyelmezett, letisztult hangzásvilággal szólaltatták meg a kottát, s a gondosan felépített zenei miniatűrök interpretálásukban az érzelmek széles skáláját vonultatták fel. Stenz hatásosan emelte ki a feszültséggel teli drámai csúcspontokat, s vezette a zenészeket az utolsó jelenet végső elhallgatása felé.

Teljes értékű előadás minimális megoldásokkal

Az előadást koncertszerűnek hirdették, s valóban nem voltak jelmezben az énekesek, de mindenki kotta nélkül énekelt, Hamm szülei egy kuka stilizált rajzát ábrázoló fehér tábla mögött foglaltak helyet, míg az orgona előtt szintén fehér táblán egy egyszerű szoba kietlen látványvilága jelent meg, s tulajdonképpen ezekkel a minimális megoldásokkal is sikerült teljes értékű előadást varázsolniuk a színpadra az énekeseknek, akik olyan mélyen átélték szerepeiket, színészileg annyira hitelesek, emberien esendőek voltak, hogy az felért egy szcenírozott előadással. Olykor a jelmezekkel és díszletekkel megvalósított operaházi előadások esetében tapasztalhattuk meg az elmúlt években, hogy nem feltétlenül képesek erős atmoszférát, lebilincselő produkciót létrehozni, míg A játszma vége gyakorlatilag teljes színházi élményt adott számunkra, annak ellenére, hogy maga a darab statikus képek egymásutánjából épül fel.

Persze mindeme hatás létrejöttéhez hozzájárultak a mű speciális vonásai is – kevés szereplő, egy helyszín, cselekmény nélküli abszurd alapszituáció s Kurtág különleges atmoszférateremtő képessége.

Mivel az énekesek, Haja Zsolt kivételével, mind az ősbemutató művészei, akik Milánó után a világ számos nagyvárosában (New York, London, Amszterdam, Valencia, Párizs) is több alkalommal felléptek már a darabban, nincs semmi meglepő benne, hogy kiforrott alakításokat láthattunk-hallhattunk tőlük.

A zenei anyag nagy részét Hamm és Clov civakodása teszi ki, a nagyobb monológokat pedig Hamm kapta. Ez utóbbi szerepben Frode Olsen lebilincselő alakítását láthattuk-hallhattuk, aki mindvégig egyenletesen, kifogástalan énektechnikával szólaltatta meg nehéz szólamát, s miközben kerekesszékében ülve szánalmasan esendő volt, szerepformálása hitelesen jelenítette meg a megkeseredett ember zsarnoki elnyomását, tehetetlen vergődését is. Alakítása színészileg és vokálisan is sokrétű volt, artikulációja kifogástalan, miközben a teljes két órát a színpadon töltötte, ami elég megterhelő lehetett számára.

A statikus Hamm ellentétje a ki-be mászkáló nyughatatlan Clov, akit ezen az estén Haja Zsolt keltett életre, s aki az egyetlen pesti előadás kedvéért tanulta meg kotta nélkül elénekelni a szerepet.

Magasabb fekvésű baritonja jól érvényesült a szólamban, s látszólag otthonosan mozgott Kurtág zenei világában: énektechnikailag magabiztosan járta be a szólam minden regiszterét, miközben dinamikailag szépen árnyalta éneklését.

A Nellt alakító Hilary Summers és a Nagg szerepét életre keltő Leonardo Cortellazzi szerencsétlenül szánalmas párost alkottak, megszólalásaikból nem hiányzott az irónia, a groteszk hangvétel sem, s bár ők is mindvégig egy helyben állva énekeltek, szerepformálásuk olyan magas színvonalú volt, hogy jelmezek és díszletek nélkül is szuggesztív hatást értek el. Summers megszólalásait átjárta a nosztalgikus vágyakozás, a másik iránt érzett szeretet melegsége, s éneklése olykor különösen magasztos volt. A megszokottól elütő, kissé furcsa hangadása magával ragadóan fejezte ki az élettől eltávolodó ember közönyét, beletörődését az elkerülhetetlenbe. Leonardo Cortellazzi kifogástalanul interpretálta Nagg énektechnikailag nehéz szólamát, s a szatirikus mellett az érzelmesebb részleteket is hitelesen, mély átéléssel tolmácsolta, miközben nemcsak szólama érzelmi árnyalására, hanem kifejező mimikájára is nagy gondot fordított.

Az előadás végén kerekesszékben megjelent a színpadon a kis híján százéves Kurtág György is, s egy pillanatra úgy érezhettük: antréja beleillett a színpadi történések komor világába, mintegy olyan hatást keltett, mint aki jelenlegi léthelyzetével benne van darabja szüzséjében. Hiszen A játszma vége az elmúlásról szól, s zeneileg az elejétől végéig az egész darab az elkerülhetetlen vég, a megsemmisülés, az elhallgatás felé tart, s a többi már csak a döbbenet mély csendje.