Az utolsó utáni esély – Kritika a Lepattanó című filmről

Vékes Csaba rövidfilmekkel kezdte rendezői karrierjét (Ál(l)omás [2014], Csavargók [2018], Cserekapus [2019]), de az utóbbi években egész estés alkotásaival is találkozhatott a közönség (Hetedik alabárdos [2017], Korai menyegző [2022], Szia, Életem! [2022]). Legújabb filmje, a Lepattanó egy magyar fejlesztésű sportot, a szektorlabdát helyezi a középpontba. Ezt a játékot egy nagyobb méretű asztalon játsszák korong alakú, precízen finomított labdával, a labdarúgókat helyettesítő „gombokat” pedig milliméter pontosan esztergálják. A lépésekhez a résztvevők úgynevezett nyomópálcát használnak, így akár nagy távolságból, nehéz szögből is hajszálpontos passzokat lehet végrehajtani.

A történet szerint Kálmán (Scherer Péter) számára a gombfoci nem csupán gyerekjáték, hanem egy véresen komoly sportág: csapatával (RSZK) épp az Európa-bajnokságra készülnek.

Egészen megszállottak, a szektorlabda őrültjei, a „pöci-foci” titánjai, akik egy álomvilágban léteznek, legtöbbször tudomást sem véve a valóságról.

Komoly esélyük lenne a kijutásra, de a selejtező hajrájában pénzügyi okokból kizárják őket. Mindannyiuk élete válságba kerül, amikor dédelgetett álmuk szertefoszlik. Azonban nem várt megoldás érkezik egy milliárdos (Patrick Duffy) személyében, aki tévedésből százmillió forintot utal a számlájukra. Bár főhőseink tudják, hogy a pénz nem őket illeti, túl nagy a kísértés, mivel így esélyük nyílik kijutni az Eb-re.

A Lepattanó alapvetően egy könnyed hangvételű film, tele szenvedéllyel, szerelemmel és természetesen rengeteg poénnal. Utóbbiak azonban helyenként kimerülnek trágár megszólalásokban, ami egy idő után monotonná, fárasztóvá válik. A csúnya beszéd egy lehetséges humorforrás, amelyet alaposan (és időnként kifejezetten kreatívan!) aknáztak ki a készítők, de így a nevettetés más eszközeinek – például kidolgozott helyzet- és jellemkomikumnak – kevesebb tér jutott. Pedig a film egy-egy esetlen, kétbalkezes karaktere káromkodás nélkül is képes lenne mosolyt csalni a néző arcára.

A filmben kétféleképpen jelenik meg a magyar vígjátékok hagyománya. Az alkotás első felében leginkább a szereplők nyomorán, szerencsétlenségén nevetünk. Ekkor találkozunk a legtöbb trágársággal is. Azonban a történet előrehaladtával eltolódik a hangsúly: a humor tárgyát már az a paradox helyzet jelenti, hogy a karakterek mit kezdenek az ölükbe pottyant temérdek pénzzel. Minden „kacatra” szükségük lesz, ami a felkészülést segíti, ráadásul mindenből a legújabbat veszik meg a csapat érdekében, sokszor túllőve a célon. A hirtelen jött gazdagságot jól mutatja a főszereplők környezetének drasztikus változása is. Az addigi fakóbb, kopott színezetű helyiségek keltette szegényes légkör helyét átveszik az RSZK élénk, vöröses árnyalatai – a csapat igen pozitív hangulatából kiindulva akár úgy is fogalmazhatunk, hogy a győzelem színei.

Az alkotás alaptónusa a játékos humor, ezt a zenei betétek is erősítik, melyek jelenetről jelenetre érzékenyen illeszkednek az események érzelmi töltetéhez. 

Ugyanakkor a filmzene a Lepattanóban nemcsak az atmoszférateremtést szolgálja, hanem narratív funkcióval is bír:

a történet eleje és vége között végbemenő változások a hangokban is leképeződnek. Az első jelenetekben az RSZK sorsdöntő mérkőzésének helyszínéül szolgáló teremben még csend honol – nincsenek jelen szurkolók, csak az egymásnak drukkoló játékosok figyelik feszült tekintettel a társaikat. Az újrajátszáskor viszont már egész nézősereg gyűlik össze, hogy buzdítsa a vörös-fehéreket; a hangulat egy döntő jelentőségű, nagy presztízsű futballmérkőzés képét idézi fel.

A Lepattanó tekinthető egyfajta sajátos dokumentumfilmnek is, hiszen egy eddig feldolgozatlan témát és sportágat mutat be egy kalandos történeten keresztül. Egy sokak által űzött tevékenység előtt tiszteleg, melyet a magyarok tettek sporttá. A rendező, Vékes Csaba ezzel kapcsolatban úgy nyilatkozott, hogy művét nem tartja kifejezetten sportfilmnek, mert szerinte itt „csak a közeget adja a gombfoci”, ám ennek ellenére mégis több megoldást kölcsönöz a klasszikus sportfilmektől. A történet vázát a küzdelem adja, Kálmánék célja kijutni az Európa-bajnokságra, amihez le kell győzniük a húsüzem dolgozóiból álló ellenfelüket. Ugyan az RSZK csapattagjai közti viszonyok nagyban alakítják az eseményeket, de végső soron akörül forog minden, hogy az utolsó akadályt leküzdve felülmúlják önmagukat, és beteljesítsék álmukat, vagyis kijussanak a kontinensviadalra.

A film komoly színészgárdát vonultat fel, kezdve a Dallas (1978) egykori szereplőjével, Patrick Duffyval. A művész, bár kevés alkalommal tűnik fel a történetben, és egyetlen szót sem szól, mindig tekintélyt parancsolóan lép fel, így akarva-akaratlanul a többi szereplő fölé emelkedik. Érdemes még kitérni Mucsi Zoltán epizódszerepére is, aki egy bártulajdonost testesít meg. A szerepválasztás azért is humoros, mert a figura teljes kifordítása a színészhez általában társított karakterek attitűdjének: egy visszahúzódó és félénk öregember köntösében láthatjuk az amúgy korábbi filmjeiben igen vehemens karaktereket színre vivő művészt.

A színészi teljesítmények közül a Kálmán fiát, Oszkárt játszó Derzsi Dezső alakítását érdemes még kiemelni.

A karakter kulcsszerepet tölt be a történetben, ő az egyetlen, aki nem él álomvilágban, földhözragadt realizmussal szemléli az eseményeket kör alakú szemüveglencséi mögül. Ő néz szembe a hétköznapok nehézségeivel, kihívásaival. Eltartja a hobbijának élő apját, ám így nehezen találja meg saját boldogságát, mivel a megélhetésükhöz egész nap az irodában kell robotolnia. Mégis ő dönt úgy, hogy a kínálkozó lehetőséget – a véletlenül utalt százmilliót – a szektorlabdacsapat javára fordítja. Derzsi Dezső arca hűen ábrázolja a fiatal férfi érzéseit: a gályázó szürke tekintetét, aki épp most ért haza a munkából, a kétségbeesetten szerelemért sóvárgó, a boldogságot kereső fiú arcát és az apjáért és csapatáért aggódó, ugyanakkor felelősséggel tartozó „menedzser” gondterhelt, mégis bizakodó ábrázatát.

A Lepattanó abból a szempontból hiánypótló, hogy egy eddig mozgóképben feldolgozatlan, magyar gyökerű sport, a szektorlabda bemutatására vállalkozik. Teszi mindezt egy kedves történeten keresztül, vicces, olykor talán túl trágár módon – szerethető karakterekkel, akik már önmagukban is humorforrásként szolgálnak.