Színházon túlmutató közösségi élmény – Interjú Lovas Rozi színésznővel

Nemrég nyerted el a WMN magazin SzuperWMN közéleti díját, ami azt mutatja, hogy a munkásságod, közéleti tevékenységed már túlmutat a színészeten. Hogyan élted meg ezt az elismerést?

Nagyon jólesett. Mostanában próbálom minden erőmet, tehetségemet, szakmai tudásomat kizárólag olyan projektekbe belefecskendezni, amelyekben igazán hiszek. Amióta létrehoztuk a Loupe Színházi Társulást – és amióta megszülettek a gyerekeim –, egy egészen másféle szintre emelkedett a létezésem ebben a szakmában. A Loupe-előadásokba a szívünket-lelkünket beletesszük, és nem titkoltan a társadalmunkat érintő fontos témákkal – mint például a családon belüli erőszak, a társadalmi elfogadás vagy az online világok kihívásai – foglalkozunk. Ez a díj számomra egy visszacsatolás: megéri fontos problémákat érinteni a szakmánk által, és ezzel akár gyógyulási folyamatokat is el lehet indítani.

A SzuperWMN díjadat az író, szociális szakember Bódis Krisztának ajánlottad, és röviden utaltál is rá, hogy miután a Fővárosi Szociális Közalapítvány kuratóriumi tagjává jelölték, intenzív, a személyét célzó támadások érték őt. Hogyan érint, amikor egy ilyen hiánypótló szociális tevékenységet végző személy munkájába bevonják a politikát?

Rosszul. A jelenlegi politikai-társadalmi helyzetben nehéz szétválasztani, hogy mi politika és mi nem az. Elég jó rálátásom nyílik a kortárs magyar kultúrára és a kultúrafinanszírozásra, így bizonyos politikai döntések az én életemre is hatással vannak. Amikor a legelesettebbeket segíteni akaró személyeket, szervezeteket támadják koholt vádak alapján, akkor úgy érzem, hogy fontos megszólalnom. Ez vonatkozik Bódis Krisztára is, aki az egész életét erre tette fel – amikor pedig végre valaki megkérdezte őt a szakmai véleményéről, az azt indukálta, hogy emberi mivoltában sértő dolgokkal bántsák, figyelmen kívül hagyva a hiánypótló tevékenységét.

Már nem az számít, hogy ki mit tesz, hogy mi az érték, csak az, hogy ki tud a saját önös érdekei szerint, akár hazugságok árán is jobb pozíciókba kerülni – ezt nevezem én most politikának.

Ennek pedig gyorsan véget kell vetni, mert mindannyiunk, de főleg a gyerekeink életére mérhetetlenül káros hatással lesz.

A Loupe darabjai a hétköznapok emberének valóságát ragadják meg, a színre vitt történetek bárkivel megeshetnének. Azon túl, hogy a témáitokhoz könnyen kapcsolódnak a nézők, mennyire számít az a független létforma, amelyben alkottok?

Ha nem lenne jó a produktum, akkor nehéz lenne hosszú távon fenntartani az érdeklődést. Szükség van arra, hogy képesek legyünk önmagukban, a szakmai minőségük által vonzó előadásokat létrehozni. De biztosan hozzáadott értéknek tekinthető, hogy függetlenek vagyunk, és a nézők érzik, hogy ők is tehetnek a fennmaradásunkért.

Mintha egy üzleti résre tapintottunk volna rá, amely az előadásaink nyelvezetéből és az azt követő kommunikációból adódik össze. A végeredmény egy színházon túlmutató közösségi élmény.

Sok részlet van, ami által azt érezzük, hogy az emberek kötődnek hozzánk – ez pedig egy csodálatos dolog. De hogyha a Loupe társulata nem végezné jól a dolgát, akkor mindez nem működne ilyen gördülékenyen. A rengeteg munka, amit beleteszünk, és amit eddig is beletettünk, folyamatosan visz előre. Tartani kell a tempót – jelenleg is dolgozunk a következő évadon, keressük, hogy mitől lesz még jobb, még összetettebb, mint az eddigiek. Fontos szempont, hogy egy jó, közérdekű témákat feldolgozó irodalmi és drámairodalmi anyagunk legyen. Sokfelé lehet nyúlni, ahol még kibeszéletlen kérdések akadnak, így szerintem ez a forrás kifogyhatatlannak bizonyul.

Gyakran előfordul, hogy a nézők közül valaki a nemtetszésének ad hangot egy előadás során vagy azt követően? Nagy híre ment a pilisvörösvári esetnek, amikor egy néző az Árvák című előadásotok tapsrendjében adott hangot az egyet nem értésének.

Gondolom, akad, akinek valami nem tetszik néha. Esetenként a nézők megosztják velünk, hogy például az Árvákban túl sok a káromkodás, vagy nem jól hallottak, beszéljünk érthetőbben. De olyan visszajelzést is kaptunk, hogy valaki a Lányok, fiúk alatt fel akart állni, és kimenni – aztán egyszer csak észrevétlenül beszippantotta az előadás. De olyan erőteljes nemtetszés-kinyilvánítást, mint a pilisvörösvári előadáson, se előtte, se utána nem tapasztaltunk.

Milyennek látod a nézőközönségetek összetételét? Mennyire számít, hogy hol játsszátok épp az adott előadást?

A régi kőszínházak közönségéről általában el lehet mondani, hogy milyen összetételűek – nálunk azonban szerencsére teljesen vegyes. Egy nagyon új formáció a miénk, olyan üzenetekkel, amelyek sok korosztályt képesek megmozgatni. Például mindig meghatódom, amikor idősebbek köszönik meg a munkánkat. Az is döbbenetes, hogy egyesek mekkora távokat képesek utazni egy-egy előadásért – komoly színházba járók is, de akár olyanok is, akik még soha nem voltak színházban. Tehát szerencsére széles a spektrum; ezt próbáljuk így tartani, és tovább bővíteni. A helyszíneket tekintve néha észlelhető a különbség. A budapestieknek nagyobb a kínálat kulturális téren, mint a kisvárosban élők számára. Nemrég vittük a Lányok, fiúkat Jászberénybe, ahol például egy moziban játszottam; de a megyeszékhelyeken lévő kőszínházakban is érezhető, hogy az intézmények egy másféle játékstílust, darabválasztást, kultúrpolitikát képviselnek. Ilyenkor felüdülés a nézők számára, hogy választhatnak olyan előadást, amely másféle megközelítésből próbál beszélni a minket érintő problémákról. Sokan a tévéből ismernek minket, ezért jönnek el egy Loupe-előadásra, de amint belecsöppennek egy-egy darab hangulatába, feloldódik a távolság, születik egy új kapcsolat. Fantasztikus élmény, amikor bizalmat szavaznak nekünk egy előadás után, és várják, hogy visszajöjjünk.

Erősen a függetlenség híve vagy, azt szereted csinálni, amiben maximálisan hiszel. Hogyan tudod a szabadságvágyad a szakmádból fakadó időbeli kötöttségekkel összeegyeztetni?

A döntés lehetősége mindig adott. Bele tudok szólni abba, hogy mennyit szeretnék játszani, vagy akarok-e új bemutatót vállalni. Ez egy másfajta szabadság, mint egy kőszínházi társulat tagjának lenni – ott a fejed fölött dől el, hogy milyen darabban, milyen szerepet játszol, ki fogja rendezni, és hány előadásod van havonta. De bárhova is teszem le a voksomat, az felelősséggel jár. Ez egy extrém élethelyzet, amelyben főleg este történnek az események, tehát egy előadás meghatározza az egész napomat, ami egyfajta kötöttséget jelent – de ez az összes előadóművész életére igaz. Minden egyes este készen kell állni, nem szabad betegnek lenni, alkalmazkodni kell minden havi műsorhoz. Nincs rendszer abban, hogy mikor játszom, hanem összevissza változik a beosztásom az ünnepek alatt, a hétvégéken, hétköznapokon – az összes forgatást, podcastot, reklámot ehhez kell igazítani. Persze ezt mindenki a saját életéhez, vehemenciájához mérten próbálja kiegyensúlyozni. Én is folyamatosan hadilábon állok ezzel,

a szabadságomat abban mérem, hogy minden pillanatban önmagammal harmóniában tudjak létezni, és ehhez mérten hozzak döntéseket.

Nehézséget tud okozni, hogy amikor elvállalok egy projektet, az nem abban a pillanatban történik meg, hanem hetekkel, hónapokkal később, amikor már megesik, hogy összecsúsznak a különböző vállalások – sok ilyen zűrösebb időszakom volt már, amikor egyszerre több forgatáson vettem részt, vagy játszottam és forgattam, közben pedig gyereket neveltem. Számomra az a fontos, hogy ilyen helyzetekben a fáradtság ne menjen az élvezeti faktor rovására – csak úgy tudom magamat teljes mértékben beleadni, ha nem túlélésből hozom meg a döntéseimet, hanem azért, mert tényleg azt szeretném csinálni.

Hogyan töltöd a szabadidődet?

Nekem tényleg a szakmám a hobbim – annyira leköt, hogy képes minden szinten szórakoztatni. De egy ideje elkezdtem vágyni arra, hogy kitaláljak valamit, ami egyáltalán nem kapcsolódik ide, például eljárni táncolni, vagy falat mászni, vagy megtanulni szörfözni. A sportot és a természetet szorosan magaménak érzem. A gyerekeim a Normafa felé járnak oviba, így sokszor szoktam azon a környéken futni, sétálni vagy felmenni az Erzsébet-kilátóba. A túlhajszolt időszakaimban nagyon hiányoznak a barátaim, akikkel ilyenkor nincs túl sok időnk egymásra, de nemrég például elmentem egy barátnőmhöz Velencére, és nem csináltunk mást, csak kutyáztunk meg jókat főztünk. Fontos számomra a férjemmel eltöltött idő. Szeretek zenélni is; régen játszottam zenekarban, ami aztán idő hiányában feloszlott – sokszor hiányzik az élőben zenélés, de itthon próbálom pótolni.

A férjeddel, Horváth János Antallal mindketten a Loupe alapító tagjai vagytok. Mennyiben könnyíti vagy nehezíti meg az időbeosztásotokat ez a létforma?

Amikor egyszerre veszünk részt egy próbafolyamatban, az gyakran bonyolultabb logisztika. Ilyenkor közösen beadjuk a gyerekeket az oviba, és tíztől kettőig-háromig próbálunk. A Marczibányi téren található a próbatermünk, néha a mellette lévő kondiba is elmegyünk közösen edzeni. A próba után egyikünk megy a gyerekekért, utána pedig attól függően változik a nap, hogy játszom-e aznap este, vagy sem. Főpróbahét-időszakokban hatványozottan szükségünk van nagyszülők vagy barátok segítségére. Ez általában egy hétig tart, és előtte-utána mindig próbáljuk erőteljesen visszaállítani a családi harmóniát.

Majdnem egy évtizeden keresztül voltál a Radnóti Színház társulati tagja, de vendégművészként jelenleg is játszol náluk. Történt változás benned azzal kapcsolatban, hogy már „külsősként” veszel részt a színház életében?

Abszolút belsősnek érzem magam. Nagyon közel állnak hozzám az ottaniak, jó a kapcsolatom mindenkivel, és drukkolok annak, hogy jól sikerüljenek a bemutatóik, előadásaik. Azt hiszem, hogy teljesen letisztázott lappal jöttem el a Radnótiból – persze egy jóféle szakítás is jár sebekkel, de ezeket a kommunikáció és a találkozások enyhítik, begyógyítják. Úgyhogy szerencsére ez egy ugyanolyan fontos hely maradt számomra, mint korábban volt.

Aki csak felszínesebben is követi a munkáidat, azt gondolhatja: aminek a részese vagy, az kivirágzik. Amikor belekezdesz egy projektbe, amelynek nincs támogatása, mint például a Futni mentem című film, nézettségi rekordot dönt, de a Loupe Színházi Társulás pályája is ezt a benyomást erősíti. Mi az az érzés, ami arra biztat, hogy igent mondj egy projektre?

Nyilván jó, ha siker társul a munkámhoz, de nem ez az első számú szempont. Ha az anyagban, a forgatókönyvben, a szövegben, a munkatársaimban, a rendezőben, a művészi hozzáadott értékben bízom, jónak tartom, onnantól beleteszem minden munkámat, remélve, hogy a végeredmény jól fog sikerülni. De még egy előre sikerre predesztinált összművészeti projektnek is sok buktatója lehet – rengeteg szakember része az alkotófolyamatnak, így nagyobb a megcsúszás lehetősége is.

Próbálom kiharcolni azokat a helyzeteket, ahol felelősséget tudok vállalni különböző produkciókban, és úgy adhatom hozzájuk a nevemet;

de ilyen esetekben is előfordul, hogy mégsem a világ legnagyobb sikere készül el. Ezt igyekszem tanulásként felfogni.

Mennyire érzed úgy, hogy a projektjeid formálnak, megváltoztatják a személyiségedet?

A személyiségemet nem hiszem, hogy megváltoztatják a szerepek. Annyiban persze igen, hogy minden egyes kutatómunkával, minden alkalommal, amikor belemerülök egy másik személybe, jobban megismerem saját magamat is, ami segít a világ megértésében. Így nagyobb empátiával tudok fordulni mások felé, a problémák felé, magam felé. Intenzívebb időszakokban, például egy forgatás vagy próbafolyamat közben természetes, hogy minden izomba, zsigerbe, álomba beivódik az adott szerep, de az is a munka része, hogy ki tudjak szakadni ebből. Közben tapasztaltabb leszek, megtanulok újdonságokat, de fontos, hogy képes legyek a saját valóságomhoz visszatérni.

Régebben a legfontosabb erényednek nevezted az érzékenységed a világ felé. Hogyan éled meg ezt a tulajdonságodat a szakmádban, hogyan kezeled magadban a pozitív és negatív történéseket?

Érzékenynek lenni jó. Ezt nem arra értem, hogy ki milyen könnyen bántódik meg, hanem arra, hogy figyelsz a világra, és hagyod, hogy hasson rád. Ezt a munkámban is napi szinten gyakorlom, de nyilván az életben egy kicsit más vagyok. Szerencsére van egy jól működő védőhálóm. Igyekszem leásni a problémákig, amíg meg nem találom a gyújtópontjukat, hogy azt ki tudjam simítani, és megnyugodjak. Sok esetben praktikusabb lenne, ha kevésbé érdekelnének bizonyos történések – talán akkor nem lenne bennem ennyi nyugtalanság. De szerencsére szerető közegben élek mind a családom, a baráti közösségem, mind a társulatom terén. Mindig segít, hogy olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik jóféle módon tudnak figyelni rám.

Néhány éve arról meséltél, hogy reméled, minden korban megtartod majd a menőséged. Azóta hogyan formálódtak ezzel kapcsolatban az érzéseid?

Nagyon menőnek érzem magam – a gyerekeimmel, azzal, ahogy merjük a saját ritmusunkban élni az életünket. Építünk egy házat éppen Nagymaroson, ez a folyamat is egy fantasztikusan inspiráló, jóféle összmunka. Egy csomó újdonság és réteg vár még felfedezésre – ehhez igyekszem megőrizni a jókedvemet, kíváncsiságomat, az életemet átható rugalmasságot és harmóniát. Szóval igen, vagánynak érzem az életemet.